Kigyulladt a szuperalagút az Alpokban; 39-en égtek bent élve, vagy fulladtak meg

Az 1965-ben átadott Mont Blanc-alagút egészen 1980-ig, a Fréjus-alagút elkészültéig az egyetlen télen-nyáron biztonságosan járható, az Alpokon át vezető összeköttetés volt Olaszország és Franciaország között. A hágókon való áthaladáshoz képest két és fél órás időmegtakarítást jelentett. 

Műszaki csodának tartották

Megépítéséről már 1949-ben megegyezés született, de a munka csak egy évtizeddel később kezdődött: az olaszok 1958-ban, a franciák 1959-ben kezdték a munkát. 

A kivitelezők rendkívül pontos munkát végeztek: a két oldalról indult fúrópajzsok találkozásakor az eltérés csupán 13 centiméter volt. Az építkezésben 23 ember halt meg, amikor egy lavina elsodorta az olasz munkások táborát.

Éves forgalma idővel elérte a kétmillió járművet, noha az átkelésért – ma már 44 eurós – díjat kellett fizetni. Bővítése, szélesítése a csillagászati költségek és a nagy forgalom miatt, valamint a természet további károsodásától tartó helyi lakosok tiltakozása miatt soha nem került napirendre.

Két napon át tartott a pokol az alagútban

Az alagút 34 évig nagyobb baleset nélkül üzemelt, s bár időről időre fordultak elő kisebb tűzesetek, mindig úrrá lettek a helyzeten – egészen 1999. március 24-ig. Ezen a napon az alagút közepén kigyulladt, majd felrobbant egy lisztet és margarint szállító belga kamion, és néhány perc alatt a teherautót követő és a szembe jövő autók is lángra kaptak. 

A bajt növelte a kettős irányítás: míg a franciák a lángok fellobbanásakor a füst elszívására állították be a ventilátorokat, az olaszok a friss levegő beáramoltatása mellett döntöttek, 

Ezen az elképzelhetetlenül magas hőmérsékleten még az aszfalt is megolvadt, az 1990-ben a falba mélyített, tűz esetén menedéknek szánt kamrák sem bírták a forróságot. 

A helyzetet súlyosbította, hogy az utolsó közlekedési lámpa csak későn váltott pirosra, így számos vezető a tűz kigyulladása után is behajtott az alagútba.

A tűzoltók munkáját a hőség és a robbanásveszély nehezítette, egy önfeláldozó biztonsági őr motorjával tíz embert mentett ki, s végül maga is a lángokban halt meg.

Az alagútba szorult ötven ember közül 12-en élték túl a katasztrófát, valamennyien az olasz oldalon, mind a 39 halálos áldozat a francia oldalon halt meg – volt, aki szénné égett, mások gyalog menekülve a mérgező gázoktól fulladtak meg. 

 25 teherautó és kilenc kocsi égett ki.

Ma sem tudni, mi okozta a katasztrófát

A tűz okát ma sem ismerjük pontosan: egyes feltételezések szerint egy másik kocsiból hanyagul kidobott, a kamion motorházára esett cigarettacsikk, más feltételezések szerint műszaki hiba okozta. 

Miután két hónappal a Mont Blanc-baleset után az osztrák Tauern-alagútban 12 ember lett tűzvész áldozata, alapjaikban gondolták át az alagutakra vonatkozó biztonsági előírásokat.

A chamonix-i tűzoltóparancsnok már 1998-ban leírta, milyen katasztrófát okozhat a körülmények szerencsétlen egybeesése, de akkor figyelemre sem méltatták – egy évvel később minden úgy következett be, ahogy megjósolta.

Korlátozták a járművek sebességét és követési távolságát, a teherautók óránként váltásban, csak az egyik irányban közlekedhetnek. 

Hétszeresére emelték a szellőztetőkapacitást, százméterenként füstérzékelőket és füstelszívó berendezést, hőérzékelőket, kamerákat szereltek a boltívekre. 

Az útpálya mellett 300 méterenként 37 négyzetméteres menekülőkabinokat alakítottak ki, amelyekből az úttest alatti folyosókon keresztül a felszínre lehet juttatni a bajbajutottakat, a kijáratoknál tűzoltóegységek állnak készenlétben. 

Az alagút működését folyamatosan számítógépes hálózat ellenőrzi, az automatikus vészrendszer a legkisebb incidens esetén a 300 méterenként elhelyezett sorompókkal leállítja a forgalmat, bekapcsolja a füstelszívókat és üzembe helyezi a ventillációs rendszert. 

A felújított alagutat 2002. március 9-én nyitották meg újra.