Öröm vagy szenvedés legyen a tanulás?

Millei Ilona 2024. március 25. 07:10 2024. márc. 25. 07:10

Ez egy olyan kérdés, amit a konzervatív oktatás hirtelen feltámadt hívei, mint Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai tanácsadója, vagy Setényi János, a Mathias Corvinus Collegium (MCC) Tanuláskutató Intézetének igazgatója fel sem tesznek, szerintük a tanulás szenvedés, és ez jó. Neves oktatáskutatók, pszichológusok, tanulásmódszertan oktatók szerint azonban az baj, ha a tanulás szenvedés. Szerintük egyénre szabott, hatékony tanulási stratégiákat kell mutatni a diákoknak, ami az egyéni erősségekre fókuszál, és nem a gyengeségeket olvassa a diák fejére.

A konzervatív iskola híveként Setényi János, a közelmúltban Szegeden beszélt arról, „hajmeresztő azt állítani, hogy a tudásban nincs szenvedés. A tanulás nehéz, de ez jó”. Setényi úgy gondolja, hogy maga a poroszos rendszer „zseniális volt”, és két okból „mállott szét”. Egyrészt „a tanári és igazgatói tekintély mögött ott állt egy diktatúra”, a szülők tudták, hogy a pedagógusok kitettsége jelentős az államhatalom felé, amitől féltek. Másrészt a rendszerváltás után felnőttek olyan tanárgenerációk, akiknek elődei már nem adták át a poroszos hagyományt, ezért az feledésbe merült. Szerinte a kiüresedés folyamata visszafordítható, „egy szabad országban ezeket újra kell tárgyalni”. Magyarországon ez folyik most, valamint a közoktatás kasztosítása, hogy szétválasszák az elitnek és a cselédnek szántak oktatására.

Erről persze Setényi nem beszél, viszont nekimegy a számára kevésbé szimpatikus posztmodern nyugat-európai szemléletnek, amely a közműveltség helyett elfogadja, hogy sokféle tudás lehetséges. Úgy véli, a posztmodern szemléletet egyéni tanulási stílusok jellemzik, és ide tartozik a sajátos nevelési igény (SNI) fogalma is. Egyes statisztikák szerint a tanulók 64 százaléka ebbe a csoportba sorolható, tehát valamilyen tanulási nehézséggel, például diszlexiával vagy figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral (ADHD) küzd. Az MCC kutatója úgy gondolja, ezek valós adatok, de nem érdemes velük mélyebben foglalkozni. „A mérés rendben van, de értelmetlen dolgot mérnek” – jegyzi meg. „Sosem értettem, hogy akinek olvasási nehézségei vannak, az miért nem gyakorol” – mondja. „Ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem kell figyelembe venni a sajátos nevelési igényeket, de egyeseknek lehet, hogy többet kellene küzdeni ugyanazért az eredményért.” Úgy véli, érdemes lenne követni a kínaiak pedagógiai optimizmusát, miszerint a súlyosan sérülteket kivéve, mindenki képes elsajátítani a tananyagot, „kiváló nem lesz, de az alapszintet elérheti. Ehelyett plecsniket kapnak, és a plecsnik nyomán felmentést.” „Ha elengedjük, hogy aki jobban tanul, az jobb értékelést kapjon, akkor vége a társadalomnak” – állítja Setényi. Ezzel arra utal, hogy ha egy erősebb és egy gyengébb képességű diák ugyanolyan osztályzatot kap, az elveszi a motivációt az erősebbtől, aki azt látja, hogy kevesebb energiabefektetéssel is meg lehet felelni a követelményeknek. Szerinte ezt Magyarország nem engedheti meg magának, „nekünk a maximumot kell kihozni a fiatalokból”.

Természetesen a Hírklikk megkérdezte minderről a másik oldalt is, válaszaikat többek között itt és itt olvashatják. De a Facebookon is sokan elmondták erről a véleményüket, így többek között Lantos Mihály tanulásmódszertan oktató is. Az ő bejegyzéséből idézünk: 

(…) „Hajmeresztő azt állítani, hogy a tudásban nincs szenvedés. A tanulás nehéz, de ez jó – állítja Setényi úr.  Ha a tanulás szenvedés, akkor baj van, és ebben a bajban érintett az ország nagy része. Vagy azért, mert szülő, vagy azért, mert pedagógus, vagy azért, mert diák. A szenvedés és az erőfeszítés között azonban hatalmas fogalmi különbség van. A szenvedés ugyanis fáj és rombol, ezért az ember természeténél fogva el akarja kerülni. Az erőfeszítés ellenben edzi a testet és a lelket, tehát épít, az eredmény pedig boldoggá tesz, ami a szenvedés elkerülése mellett a legfőbb motiváció.

Setényi úr szerint a poroszos oktatási rendszer zseniális volt… nos, ezt megítélni vita tárgyát képezheti, és az is lehet, hogy nem áll olyan messze az álláspontunk, az azonban biztos, hogy a poroszos oktatási rendszer mára a kudarcok melegágya. Ez a rendszer a tananyagok szigorú rendben történő elsajátítását (is) jelenti, azaz minden információt szigorú ütemezéssel, és a meghatározott időpillanatban kell a diák fejébe ültetni. Itt azután kimarad egy kulcsfontosságú lépés a módszertanból, mondván, hogy a diák dolga, hogyan alakul az információk halma integrált tudássá. Azután megint megjelenik a poroszos rendszer, mert jön a számonkérés...

Lehet, hogy a 80-as években ez még járható út volt, de észre kellene venni, hogy azóta az elsajátítandó tananyagmennyiség a sokszorosára nőtt. Negyven éve a diáknak még volt ideje megemészteni a fejébe táplált adatokat, és még esélye is volt abból használható tudást faragni, de ma már, amikor az előírás szerint dolgozó tanár naponta önti a nyakába az elképesztő mennyiségű tananyagot, azt nem, hogy megérteni, de még rendszerezni sem tudja, mert a következő napon ugyanennyi vár rá. 

Ezért különösen fontos, hogy vegyük figyelembe és lehetőség szerint fejlesszük a diák egyedi tanulási képességeit. Ha nem tesszük ezt meg, attól még lehet, hogy „az egyik ember hulladékot fog kezelni, a másik bankár lesz, a harmadik pedig Nobel-díjas kutató a biológia területén” – ahogy állítja Setényi úr, de vajon hol vész el a tehetség? Értem ezalatt azt, hogy végezhet valaki becsületes hulladékkezelői munkát, de lehet, hogy zseniális földrajztanár vált volna belőle, ha a közoktatásban odafigyelnek az erősségeire, és azokat fejlesztve ösztönzik a tanulásra, nem pedig arra kárhoztatják, hogy ugyanabban a tempóban haladjon minden tantárgyban, mint mindenki más. Lehet, hogy a haza így veszített el egy fényes elmét, és kapott helyette egy boldogtalan embert.  

Tévedés ne essék, minden, általános műveltségbe tartozó tudást fontosnak tartok, így a memoritereket is, mert ezek a közös kultúránk életbevágó részei. (…) De ha a memoriter csak egy a millió megtanulandó tananyagból, és ugyanúgy csak osztályzatot kapok rá, mint a kovalens kötés bemagolására, akkor éppen kontraproduktív lesz az oktatása, mert kit érdekel, hogy hány hete, és minek gondolok a mamára...

Meggyőződésem, hogy a házi feladat intézménye ugyanez a kategória. Negyven évvel ezelőtt még lehetett létjogosultsága, amikor az iskolában aznap elsajátított tananyagot a diák délután egy kicsit még gyakorolta. De ma már nem egy, hanem sok, és egyre több tananyagot kellene délután gyakorolni, amire egyszerűen nincs idő. Persze azok, akik hozzám hasonlóan, negyven évvel ezelőtt koptatták a közoktatás padjait, nem biztos, hogy értik ezt, de javaslom kiszámolni, hogy mennyi a gyermek munkaideje! Ha több mint napi 8 óra, és mellé számoljuk a hétvégi munkát is, akkor sajnos nem mi tévedtünk. Vajon mikor lesz ideje a világot felfedezni, szocializálódni, „civil technikákat elsajátítani”, „kulturális infrastruktúrát kiépíteni”, vagy éppen a hasznos „szellemi emésztésre” időt szakítani?

Egyénre szabott, hatékony tanulási stratégiákat kell mutatnunk a diákoknak, és el kell felejtenünk az „aki nem lép egyszerre…” módszerét. Ehhez a kompetencia alapú megközelítést kell használnunk, ami az egyéni erősségekre fókuszál, és nem a gyengeségeket olvassa a diák fejére. A töménytelen mennyiségű információ világában elképzelhetetlen, hogy ne specializálódjon az ember egy-egy szakterületre, amelyen hasznos és boldog tagja lehet a társadalomnak. Ezen a területen elvárható, hogy mindent tegyen meg a tudás megszerzéséért és az új tudás létrehozásárért. Az általános műveltség, közös kulturális örökségünk megismerése pedig ne adatok meddő halmaza legyen, hanem olyan, gondolkodásra és megélésre alkalmas struktúra, amelyet bármikor képes megtölteni további tartalommal. Az oktatás célja legyen a felfedezés örömének kialakítása!  Ez ugyan nem a „kínai optimizmus”, de nem is csak az lesz ennek a célja, hogy az alapszintet elérjük. Annál lényegesen több: az, hogy bármelyik gyerek, bármilyen alappal, tanulási nehézséggel, tehetséggel érkezik a közoktatásba, ne kifacsart citromként távozzon, hanem önmaga legjobb verziójává válhasson, aki tovább építi a nemzetet – itthon.”

A tanulásmódszertan kutató leszögezi: „csakis így jöhet létre a kiművelt emberfők sokasága.”, és felteszi a ma már egyre aktuálisabb kérdést is: „vagy nem ez a cél?”

Gyarmathy Éva pszichológus a hvg.hu-nak ennél keményebben fogalmazott: „jön egy múltba visszavágyó, pozíciót szerzett bohóc, és még a fejlesztést is megvonná a gyerekektől. Gyerekek tömege küzd ma tanulási nehézségekkel, írja és hozzáteszi, a megoldás nem a múltba révedés. Jelenleg a legjobb, ami történhet egy tanulási zavarokkal küzdő gyermekkel, ha megfelelő fejlesztést kap, és ha ez nem megoldható, akkor felmentést, mondja. Megjegyzi azt is, a sajátos idegrendszeri fejlődés akár a kreatív tehetség felé is fordulhat.

Szerinte a kormány újabb ad hoc kavarásba kezd az oktatás terén. Ezt jelzi, hogy Setényi János oktatáskutató, aki nagy pálfordulással a kormány oktatási megmondóemberévé avanzsált, síkra szállt a konzervatív, sőt poroszos oktatási szellemért. Az már régen kiderült, hogy Magyarországon sokan, így a kormány és maga Setényi sem veszi észre, hogy hol él, hogy mit jelent az információs társadalom, és a XXI. századi környezet. Setényi legutóbbi előadásában kifejtett kijelentései alapján bizton állítható, hogy nem ért a tanulási zavarokhoz sem, miután úgy gondolja, hogy a tanulási zavar csupán gyakorlással megoldható. De nincs egyedül, mert az oktatásirányítás nagy része is kompetenciahiányt mutat e téren (is). Pedig egy XXI. századi oktatásirányítónak/-kutatónak fel kell készülnie a neuroatipikus fejlődés témában, mert ennek a problémának a tanulás terén nagy jelentősége van. A sajátos nevelési igény (SNI) kóddal jelölt gyerekek aránya növekszik, és a növekedés a neuroatipikus fejlődés terén jelentkezik erősen. A KSH adataiból ez világosan látszik” – szögezi le a pszichológus.

Nézzük, mit mond erről a szakirodalom. A diszlexia, az olvasással való küzdés kapcsán a tanulásról azt, „ahhoz, hogy agyunkat igazán hatékonyan használjuk, elsősorban az iskolai tanuláshoz tapadó félelmet kell megszüntetni. A tanulás csak pozitív érzelmi állapotban igazán hatékony. A félelem a rugalmatlan, ösztönös, automatikus válaszokat mozgósítja, amelyek veszélyben hatékonyak lehetnek (menekülj! rántsd el a kezedet! stb.), de a gondolkodást leállítják. A hosszú távú memória központja egybeesik az érzelmi központtal, és nagyon közeli kapcsolatban van a gondolkodást működtető nagyagyi területekkel. Vagyis érzelmileg megfelelően hangolt állapotban a megjegyzés és a gondolkodás összjátéka kitűnő alapot nyújt a tanuláshoz.

Agyunk működésének másik gátját az a hiedelem képezi, hogy az eredményes tanuláshoz szenvedés és fáradtság járul. Ez analóg a munka erkölcsi szerepének hangsúlyozásával. Eszerint az tekinthető igazán hatékony munkateljesítménynek, ami kemény, kitartó, szorgos tevékenység által jön létre. Vagyis minden, ami élvezetes, szórakoztató, az elvesztegetett idő. Ezzel kiválóan lehet a dolgozókat irányítani, hogy minden erejüket láthatóan a teljesítményre koncentrálják. (Ez a puritán szemlélet néhány évszázaddal ezelőttről maradt ránk, amikor a gyári munkások agyondolgoztatására került előtérbe.) A „tanulás = munka = kemény erőfeszítés" szemlélet gátolja, hogy az iskolai, mesterséges tanulást a valódi tanuláshoz közelítő módszerek alkalmazásával tegyük eredményesebbé, mert ezek élvezetessé, szórakoztatóvá tehetik a tanulást. A humor és a játékosság gyanúsak ebben a szemléletben, pedig jelentősen hozzájárulnak a tanulás hatékonyságához azáltal, hogy pozitív érzelmi állapotot hoznak létre. Aki ezt és az előző bekezdést kételkedve olvasta, az nem találja örömét a munkájában, vagy többet vállal a kelleténél. Érdemes lenne átgondolnia ezt a kérdést! (…) Az iskolai tanulás kényszerű és kevéssé természetes voltát a leginkább az jelzi, hogy a tanulók 10-15 százaléka átlagos vagy átlag feletti értelmi képességei ellenére, a hagyományos módszerekkel nem tud megtanulni írni, olvasni és/vagy számolni.”