Fűnyírás kisollóval – Katonaélet a Néphadseregben

Honnan jött az ihlet, hogy katonatörténeteket gyűjtsön?

Eredeti végzettségem erdőmérnök. Nem űztem sokáig ezt a hivatást, mindig humán beállítottságú voltam. 1983-ban végeztem, 1988-ban pedig népművelő lettem, harmincöt éve vagyok a pályán. Zömmel fiúk, legények voltunk együtt 1978-tól 1983-ig az egyetemen öt év alatt, előtte pedig még egy évet előfelvételis katonaként. Annak a hat évnek gyűjtöttem össze a sztorijait Öt-hat év közös évgyűrűi címmel. A védett gimnáziumi évek után tizennyolc évesen nagyon jó életiskola volt belecsöppenni a Magyar Néphadsereg kötelékébe. Az a haderő nem mérhető össze a Magyar Honvédséggel vagy a honvédségi hagyományokkal. Az egy kommunista, szovjet típusú hadsereg akart lenni. Küldetése sem volt túl hosszú távú, ha ne adj’ isten a hidegháború beletorkollt volna valamibe. Azt mondták, a Magyar Néphadsereg feladata, hogy néhány percig tartsa magát, amíg az itt állomásozó szovjet csapatok fölállnak és kézbe veszik a dolgot. A tiszthelyettesi állomány túlnyomó része potyaegzisztenciaként tekintett a pozíciójára. Elég képzetlenek voltak, és mi is csak gyorstalpalókat kaptunk az egyetemi századnál, a tüzéreknél. Egyszerű emberek voltak, a többségükről lerítt, hogy nem érzi jól magát a bőrében, ebből és a kommunista ideológiából is adódóan bővelkedtünk tragikomikus helyzetekben. Átéltük a rendszer egzisztenciális lényegét, bornírtságát, végül ezeket a komikus vagy tragikomikus helyzeteket gyűjtöttem össze. Olykor tragédia is történt, de az elme úgy van a szomorú dolgokkal, például egy öngyilkossággal, hogy igyekszik elfelejteni.

A szomorúbb eseteket nem kívánta megörökíteni?

A történeteim anekdoták, adomák. Egyszerre több funkciójuk is van: egyrészt az átélők, tehát a társaim szórakoztatását szolgálják, másrészt szimbolikusak. Mindenki, aki akkor katona volt, élvezi az anekdotákat, és mosolyog rajtuk. Elsődleges célom, hogy felhívjam a történészek figyelmét, hogy nem szabad ezt a ziccert kihagyni, érdemes országos szinten gyűjteni a néphadseregben történtekből, mert a rendszer lényegét fejezik ki vicces és olykor tragikus módon. Jól rávilágít arra, milyen kifordult világban éltünk akkor.

Érdemes lenne a kutatást kiterjeszteni, hiszen hasonló helyzetben voltak Erdélyben, Felvidéken, Délvidéken is a magyarok, akik a kommunista hadseregben szolgáltak. A határon túl kétszeresen élték át azt, amit mi csak szimplán, hiszen a kommunista ideológia mellett még kisebbségben is éltek. Ismerek egy történetet egy mezőségi fiatalemberről, aki Bukarestben volt katona, és egy román tiszt gyakorlatilag a segédjének nevezte ki, mert tudta, hogy becsületes, nyílt, egyenes, őszinte. A saját véreit jól ismerve a román katonákban nem bízott ennyire.

Amikor megkereste a volt katonákat, hogy szeretné leírni az adomákat, hogyan reagáltak?

Minden évfolyamtársamat megkérdeztem erről, így állt össze az anyag. Nem széles a merítés, de a jellegzetességek így is kidomborodnak. A többiek azonnal vették a lapot, hiszen a katonaság utáni egyetemi évek során is állandóan előkerült a téma, olyannyira, hogy az évfolyamunkba járó három-négy lány egy idő után jobban tudta a történeteket, mint mi magunk, és kijavítottak, ha valamit pontatlanul idéztünk fel.

Egyetem előtt előfelvételisek voltunk, és kiszakadtunk a családi és kisvárosi védett környezetből, belekerültünk az élet sűrűjébe. Először a rajparancsnokaink a kétéves sorkatonaságot töltő katonák voltak, és nem nézték jó szemmel, hogy mi csak 11 hónapig vagyunk ott, később jöttünk, és korábban szerelünk le, mint ők. Emlékszem rá, szabadidő volt délután, sorakoztattak minket, és azt parancsolták, vigyünk magunkkal körömvágó ollót. Kérdeztük, hogy mi lesz, mire egyikük mondta, hogy fiúk, most lementek füvet nyírni. És mi lementünk a legénységi épület melletti füves placcra, és ott nyírtuk kisollóval a füvet, ők meg röhögtek rajtunk. Megtanultuk a seregben, hogy az életnek van fekete és fehér oldala is, és amikor a feketét tapasztaljuk, akkor ismerjük meg a mellettünk lévőt igazán. Aki meg akarja ismerni a rendszer lényegét, annak nemcsak a politikai összefüggéseket érdemes kutatnia, hanem a hétköznapi élet történéseit is. És a néphadseregi sztorik már néprajzi anyagként is bőven megállnák a helyüket.

Lát ismétlődő mintákat ezekben a történetekben?

Típushelyzetek bőven akadtak. Abban az időben a vasárnap délutáni/esti vonatokon szinte csak katonák és diákok utaztak. Akkor még a vonaton voltak talponálló büfékocsik, ott rendszerint katonákat talált az ember kimenőruhában, jellegzetes barna, kétfogantyús kimenős táskával, félcipővel: bárhol szolgált is az ember, Kiskunfélegyházán, Kiskőrösön, Cegléden vagy Szegeden.

Kimenőkön például egészen természetes volt, hogy siettünk valami vendéglőbe, hogy végre egy tisztességeset ehessünk. A katonaságnál úgy kell elképzelni a tarhonyát, hogy a sárga műanyag edénybe bevágtak egy nagy adagot belőle, és arra került két-három kisebb húsdarabka. A tiszthelyettesekben, tisztekben egyformán a szocialista szellem nyilvánult meg, és mindenki alkoholra vágyott. És persze nőkre.

A kétéves sorkatonai szolgálatot töltőknél annyiban más volt a helyzet, hogy munkából kerültek oda, és értelmesebb feladatot kaptak a néphadseregben, mint mi. Nekünk a kiképzés, a szolgálatadás és a gyakorlatozás volt a fő feladatunk, ott meg, aki a civil életben sofőrként szolgált, az a hadseregben is; aki műszerész, az műszerészi irányultságú munkát végzett. Bennünket másképp szortíroztak. Egyszer például felsorakoztattak minket, és a százados megkérdezte, ki tud zenélni. Én zongoráztam, gimnáziumban volt együttesünk is, egyből jelentkeztem, valamiféle lógási lehetőséget sejtve. – Na jó, maga lesz a rádiós rajparancsnok! – mondta a százados. Végül aztán mégsem az lettem, hanem tyúkbeles, vagyis híradós. A telefonos összeköttetést egy vékony kábellel oldották meg, az volt a „tyúkbél”.

Az egyik legaranyosabb történet, ami talán közismertnek számít, az előttem lévő évfolyamban esett meg. Kiképzés a laktanya mellett, a tiszt ordít, hogy ellenséges repülőgép, feküdj! Erre mindenki leveti magát a földre, egy fickó állva maradt. Maga barom, nem hallotta, hogy ellenséges repülőgép? Feküdj! – üvölti újra a tiszt, mire a válasz: Jelentem, beálltam egy fa alá. És hol van itt fa? Mire a riposzt: Hát hol van itt repülő?

Milyen volt a viszony a megszálló szovjet hadsereggel?

Természetesnek vettük, hogy itt vannak és megszállók, de érzelmileg azokat jobban megérintette, akiket otthon beavattak a történelembe. A szüleim elmondták, hogy mi történt 1956-ban, hogy nagybátyámat az ávósok megkínozták, és csak azért tudott kiszabadulni, mert jó kapcsolatot ápolt egy zsidó ügyvéddel, akit felvett a teherautójára, amikor az illető a társaival gyalogolt haza Mauthausenből. Ő járt közben az ügyében.

Megszállóként tekintettünk a szovjetekre, noha „ideiglenesen hazánkban tartózkodóknak” titulálták őket. Persze voltak olyan társaim, akiknek a szülei beleilleszkedtek a rendszerbe, ők elfogadták a fennálló rendet.

A dóci lőtéren megesett, hogy közösen lövöldöztünk. Bennünket kivezényeltek, hogy ásókkal oltsuk el az avart, amit a világító lövedékekkel gyújtottunk meg, viszont a szovjeteknek nem szólt senki, hogy odamegyünk. Megindultunk teherautóval, ők meg csak lőttek, egészen közel sivítottak a golyók, mire észrevették, hogy ott megy egy magyar teherautó, akkor abbahagyták a tüzelést. Dócon láttuk, hogy az orosz katona nem viccel. Egy őrmester megharagudott az egyik közlegényre, és büntetésből a fegyver fa tusájával úgy vesén csapta a srácot, hogy ott dőlt el. Olyan fegyelmezések voltak náluk, mint nálunk Recsken az ötvenes évek elején, földalatti vermekbe, cellákba csukták be büntetésből a katonáikat.

Az anekdotákat olvasva tűnt fel, hogy a büntetéseket csak megemlítik a visszaemlékezők, például: „kaptam érte három nap laktanyafogságot”, de ezt soha nem részletezik. Milyen volt a büntetés?

Nem volt szabad komolyan venni a büntetést. Egy pálinkaügylet miatt lebuktam, és a szabályzatnak teljesen ellentmondó, szakaszos büntetést kaptam. Nem utazhattam haza két hónapig, mert mindig csak szombatokra és vasárnapokra szólt a laktanyafogságom. Pálinkát szereztem egy tanyáról, szétosztottuk a kulacsunkban, és volt egy hülye köztünk, aki nem csavarta rá a kupakot, a szakaszparancsnok pedig megérezte a szagot. Fölsorakoztatott, mindenkinek beleszagolt a kulacsába, mindjárt megvoltunk mind a négyen. Akkor fájt persze, hogy nem mehettem haza.

A laktanyától nem olyan messze volt egy tiltott kocsma, oda jártunk ki illegálisan, de mindenki tudta, hogy ott katonák iszogatnak esténként. Megesett, hogy kijött az ügyeletes, hogy gyertek fiúk, mert létszámellenőrzés lesz. Mindent úgy hagytunk az asztalon, ahogy volt, mondtuk a pincérnek, mindjárt jövünk vissza. Nem volt vészes, ha egy-két nap laktanyafogságot vagy fogdát kapott az ember. Akkoriban mentálisan erősebbek voltunk talán, mint a maiak.

Az alkohol mintha lételeme lett volna a katonaságnak, ráadásul ezek szerint megtűrtnek is számított.

Csak egy ideig. Pont az előttem lévő évfolyamban szűnt meg a kantini sörárusítás. Voltak olyanok, akik nem tartották a mértéket, és ha egy riadón például részeg volt a sofőr, akkor az visszaütött: volt olyan eset, hogy az agonizáló sofőr mellett a rajparancsnok fogta a kormányt a laktanyából történt kivonuláskor egy riadó során. Azért volt szükség az alkoholra, hogy kellemesebb közérzete legyen az embernek. Azt éreztük, hogy szoros léthelyzetben vagyunk, a szabadságunk korlátozva, a pia pedig segített egy kicsit felejteni. Mire egyetemisták lettünk, megtanultunk bánni az alkohollal. A katonaság erre is jó volt. Ott tanultunk ebbéli hibáinkból.

A leszerelés tűnik a legboldogabb pillanatnak az egész történetben.

Voltak más élményeink is, hogy mennyire átkozottul lehetett fázni az őrségben, de azt nem hozom elő. Az ilyen kellemetlenségeket az ember fölidézi, de nem ezt tartja számon elsősorban. Visszatérve: készültünk a leszerelésre. Százötven nappal előtte vettünk egy másfél méteres centit, és naponta vágtunk belőle. Az első centimétert pedig ünnepélyesen, alkohollal le is nyeltük. Irigyen néztek ránk a kétéves szolgálatot töltők, de végül velük is sikerült jó viszonyt kialakítani. Az egész néphadsereg arra volt jó, hogy megtanuljuk a bajtársiasság leckéit, hogy nem lehet egoistaként létezni. Szokás volt, hogy aki eltávról jön, rengeteg finom hazai ételt hoz, és amit a közösségnek szán, azt kirakja az asztalra, a többit pedig elteszi magának a szekrénybe. Egy alkalommal egy társunk az egészet eltette a szekrénybe, erre takarodó után a kanálgép kanalának nyelével felfeszítették a szekrényét, és szépen elfogyasztották az ott talált ételt. Katonaság alatt mindenki megmutatta az igazi arcát. Vagányságát, félősségét, önzőségét, önzetlenségét. És megtanultuk az alá- és fölérendeltség leckéit, ami az élethez nélkülözhetetlen.

Úgy tűnik, a sorkatonaság esszenciája a megúszás és a szabályok áthágása volt. Mennyire van ez így ön szerint, és mennyire hagyta rajta a bélyegét ez a fajta gondolkodás a társadalmon?

Úgy gondolom, hogy a szocializmuskori általános mentalitásnak van egy olyan része, ami bizonyos fokig felmentést adott az erkölcsi normák betartása alól, mert ügyeskedni és túlélni kellett. Felmentést adtak maguknak az emberek, mert úgy vélték, ha a nagyfőnökök is ezt teszik, akkor nekik is lehet. Egy példa: a seregben, ahol én voltam, a disznókat moslékkal, ételmaradékkal etették, és amikor leadták a szegedi szalámigyárban az állatokat, a laktanyai ételmaradék hasznának bizonyos része a tisztek zsebébe vándorolt. A katonaság után fél évig rakodómunkás voltam egy barátom vállalatánál, és a vezérigazgató elvtárs asszony egy nyolc-tíz fős kísérettel Ausztráliába látogatott, mondván, hogy ott sok a birka és a gyapjú, jó üzletkötési lehetőség. És hogyha ezt csinálták vezetői szinten, akkor mit tesz az egyszerű melós? Egy vég vásznat átdobott olykor a gyárkerítésen saját hasznára.

Úgy gondolom, hogy három berögzült rossz szokás még mindig megvan a társadalomban, és az eredetük a szocializmusban gyökerezik. Az egyik a panaszkodás, hogy minden baj, és semmi sem jó. A másik a rosszhiszeműség, hogy valakiről mindig a rosszat feltételezzük, bűnbakot keresünk a magunk vétkeivel nem törődve. A harmadik pedig az irigység, ami kifejezetten arra vezethető vissza, hogy nemzedékek éltek szabadsághiányban és vágytak egy normális polgári életszínvonalra.

Sorkatonaságról beszélgetünk. Mit gondol, érdemes volna bevezetni 2023-ban?

Ismerve a megújult honvédség törekvéseit, egy két-három hónapos alapkiképzés szerintem a fiatalemberek javára válna. Ma mindent könnyű megszerezni, mindent könnyű megkapni, például fűteni is csak annyi, hogy megnyomok egy gombot. Az én időmben fát kellett vágni, szenet kellett hordani, hasonlók. Manapság mindent kézhez kapni. Mi a katonai könyvtárban vadásztunk azokra a könyvekre, amikben nemcsak a hazugságról lehetett olvasni, hanem mondjuk a Hunyadi-kornak olyan leírását ismerhettük meg, amely jó eséllyel az igazságot írja. Úgy gondolom, hogy ma egy tisztességes, magyar történelmi hagyományokon alapuló katonai mentalitás van, és ezt érdemes lenne minden magyar fiatalembernek megtapasztalnia.