Kultúra

A családok problémái ugyanazok, mint ötven éve, csak most nem magnót hallgat a gyerek, hanem Spotify-t

Mohos Márton / 24.hu
Mohos Márton / 24.hu
Március 11-én Te ezt még úgysem érted… címmel egy új Janikovszky Éva-könyv látott napvilágot, ami az írónő jellegzetes stílusában mesél egy fiatal lány szemszögéből a rendszerváltás időszakáról. Na nem ám úgy törikönyvesen, hanem a szokásos Janikovszky-módra: előtérben a család, a politika csupán a háttérben meghúzódó mellékszereplő. Az írónő fiával és a Móra kiadó tulajdonosával, Janikovszky Jánossal beszélgettünk rendszerváltásról, fóliázásról, Janikovszky Éva emlékének ápolásáról, valamint arról, hogyan használja ki egy kiadó a keleti nyitást, illetve mit jelent a MAJÓBAJ. Interjú.

Hogyan élte meg az édesanyja a rendszerváltást?

Hogy a rendszerváltás úgy zajlott le, ahogy, az nem tetszett neki. Ha önző szempontokat nézünk, az, hogy a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Vállalat 1993-ban magánosítás tárgya lett, az édesanyám számára sokkot jelentett. Attól félt ugyanis, hogy majd rossz kezekbe kerül. Rengeteg dolog megszűnt ezzel, amit ő egész életében szeretett, és amiért egész életében harcolt, hiszen 1954 óta dolgozott a kiadóban szerkesztőként, aztán később főszerkesztőként. Úgyhogy az ő szerelme – így szoktam mondani – az apám és énmellettem a Móra kiadó volt. Azt hiszem, az egész élete ráment volna arra, hogyha a Móra kiadó nem tud valamilyen módon megmaradni. Végül számunkra a rendszerváltás egyik eredménye az volt, hogy a dolgozók által alapított konzorcium nyerte meg a pályázatot, amit akkor az Állami Vagyonügynökség írt ki. Egy nagyon pici részben, kárpótlási jegyből anyu is tulajdonosa lett a Mórának, és engem is megkért, hogy külsős befektetőként vegyek részt a kiadó privatizációjában és a részvénytársaság munkájában. A legnagyobb eredmény az, hogy a Móra kiadó megmaradt, ma újra piacvezető, és harminc évvel később nemcsak hogy én vezetem, de tulajdonosa is vagyok.

Miért volt ilyen félelmetes a privatizáció, mit jelentett akkor a kiadó életében a tulajdonosváltás?

A legnagyobb változás már korábban bekövetkezett, mikor el kellett költözni az úgynevezett New York-palotából, a Lenin körút 9–11.-ből. A kiadó először a Május 1. útra költözött, ott kapott egy megfelelő ingatlant, de aztán onnan is kiebrudalták a kilencvenes évek elején. Az állam kártalanításként felajánlott ötmillió forintot, hogy keressünk magunknak új helyet. Ez ma nevetségesen kis összeg, de már 1990-ben is kevés volt arra, hogy egy negyven–ötven főt foglalkoztató vállalat új helyet vásároljon belőle. A kiadó legnagyobb tragédiája az volt, amikor el kellett költöznie: gyakorlatilag az összes vaspéldányt, minden szerződést, levelet, iratot ki kellett dobni, mert nem volt hova vinni. A vaspéldányok 1950 óta gyűltek. Ezek azok a példányok, amiket a könyvkiadó kvázi raktárba helyez, hogy ott meglegyen a teljes megjelentetett könyvállomány. Na most, amikor ezeket ki kell dobni – a saját szememmel láttam, ahogy a dolgozók kihordták és fémkonténerekbe dobálták őket –, az ember elsírja magát. Persze a munkatársaknak volt lehetőségük az általuk szeretett példányokat ingyen hazavinni. 1996-ra hét dolgozónk maradt, elvesztettük a kiadói jogaink nagy részét, és egy évben csak huszonegy kötet jelent meg. Ez volt a mélypont. Innen indultunk fölfelé. Mára ott tartunk, hogy harminckét dolgozónk van, három–négyszáz könyv jelenik meg évente összesen több mint egymillió példányban.

A Te ezt még úgysem érted… szövegei eredetileg a Kincskereső folyóiratban jelentek meg. Hogy lett ebből könyv, és miért éppen most kerültek elő ezek az írások? Mi volt az apropó?

Az apropója relatíve egyszerű. Amikor a napló előkerült – magyarul, mikor kihúztam a hétfiókos komódnak a harmadik fiókját, és kivettem belőle a kockás füzeteket, beleolvastam, és úgy döntöttem, hogy megpróbáljuk kiadni –, akkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy annyi irat, kézirat és levél van itt, hogy ezt egyszerűen muszáj feldolgozni. Megbíztam Vojnics-Rogics Réka magyar szakos szegedi doktorandusz hallgatót. Leültünk és megbeszéltük, hogy kap egy lakáskulcsot, és hajrá: essen neki, dolgozza fel a hagyatékot, túrja fel az összes szekrényt, fiókot, asztalt, ágyat. Borítson fel, ürítsen ki, rendszerezzen mindent. Ezen a munkán elindulva egyszer csak jelentette, hogy van itt néhány érdekes írás, amelyek a rendszerváltás zavaros időszakáról szólnak, és annak idején a Kincskeresőben jelentek meg, kötetben azonban soha. A figyelmét eredetileg egy másik doktorandusz hallgató, Vigyikán Villő hívta fel rájuk, aki behatóan foglalkozott ezzel a novellaciklussal. Réka behozta ezeket az írásokat a kiadóba, elolvasta a főszerkesztőnk, Pacskovszky Zsolt, és úgy ítélte meg, hogy feltétlenül érdemes könyv alakban is megjelentetni őket. A novellaciklus annak ellenére is egységes egészet alkot, hogy anyám nem érezte befejezettnek.

Mohos Márton / 24.hu

Akkor lehet még számítani ilyen, fiókokból előkerülő, idáig ismeretlen Janikovszky-könyvekre? 

Lesz még Janikovszky Éva-könyv, annál is inkább, mert nagyon szeretném, ha 2026-ban Janikovszky Éva emlékévet hirdetne a magyar kormány. Ha nem a kormány, akkor a Petőfi Irodalmi Múzeum, ha nem a Petőfi Irodalmi Múzeum, akkor a főváros, ha nem a főváros, akkor a Móra kiadó – bár nem szeretném, ha csak mi tartanánk meg a kiadónál ezt az emlékévet.

Ahogy volt Nemes Nagy Ágnes 100, volt Kormos István 100, volt Pilinszky 100 – meg nyilván Arany János és Petőfi, az persze más kategória –, miért ne lehetne egy Janikovszky Éva 100 emlékév is a kultúra égisze alatt?

Ebből az alkalomból azt tervezzük, hogy 2026-ban is meg fog jelenni valami, feltehetőleg a levelei közül. Ugyanis anyám az Amerikába költözött legtöbb szegedi barátjával évtizedeken át levelezett, ezeket a leveleket pedig mind visszaszereztem. Volt, amiért kimentem Amerikába, volt, amit visszakértem a hölgyektől még életükben, de voltak olyan rendes rokonok is, akik megkeresték és elküldték őket. Akkoriban az emberek nem dobták ki a leveleket, hanem szépen lefűzték dossziékba. Kaptam olyan dossziét, amiben több száz, kézzel írt levél volt anyámtól a hatvanas évektől kezdve egészen a kétezres évekig.

Úgy hangzik, mintha küzdelemként gondolna rá, hogy elismerést szerezzen az édesanyjának. Hogy éli meg az örökség gondozását?

A munka maga nem lenne küzdelmes, hogyha nem érnék az anyámat folyamatosan nemtelen támadások. Miután nincs más rokon rajtam kívül, egyedüli gyerek vagyok, az én dolgom, hogy megvédjem őt. Én vagyok az utolsó, és azt is tudom, hogyha én elpusztultam, akkor vége.

A 7. kerületi Janikovszky Éva Általános Iskola és Gimnázium 2011-es bezárása óta igyekeznek szervilis »kutatók« anyámról találni valamit, bármit, amivel kompromittálni lehet őt. Nem megy nekik, de nem állnak le. Aztán magukat nagyon okosnak tartó kritikusok tollából jelenik meg néha olyan cikk, amely azt elemezgeti, hogy a könyveiből a szocializmus pora száll, meg az életművét csak a fia meg a könyvkiadó tartja életben. Ez azért is röhej, mert ha így lenne, nem tudnánk minden évben újra kiadni néhány könyvét.

Ha valamit nem vesznek meg, azt nem adjuk ki újra és újra, csak azért, hogy veszteséget termeljünk. Az ő életművét az olvasói és az írásait szerető emberek tartják életben, nekem és a Móra kiadónak csak az a dolgunk, hogy az összes könyv elérhető legyen. Amit kedvelnek, és elfogy, azt újra kiadjuk. Sok szerzőnek nincs ilyen szerencséje. Anyám ilyen szempontból szerencsés: van olyan ember a családban, aki figyel erre. Az emlékét egyébként több róla elnevezett hely is őrzi: Budapesten 2023 óta van Janikovszky Éva park, Szegeden egy tér és egy iskola viseli a nevét, Kozármislenyben pedig több intézményt, sőt, utcát is róla neveztek el.

Mit gondol, miért tud ma is ilyen népszerű lenni az édesanyja?

A szövegeinek nagy része kortalan. Akármilyen nevetséges, egy családnak ma ugyanazok a problémái, mint ötven évvel ezelőtt, maximum egy-két technikai vívmány különbözik.

Most nem magnót hallgatnak a gyerekek, hanem Spotify-t a JBL hangszórón, de ettől még a kamasz pont olyan pofátlan, mint ötven éve, és ugyanazokkal a módszerekkel kell vagy lehet megpróbálni kommunikálni vele, mint anno.

Ezek a szövegek most is aktuálisak. Mindenki tudja, hogy anyám könyvei két szinten beszélnek: egyrészt a gyerek, másrészt a felnőtt szintjén. Minden korosztály számára van benne humor, mondanivaló, és az egész végtelenül humánus. Nincs bennük olyasmi, amit ma ne lehetne képviselni, vagy, ami mostanra ciki lenne. Van egypár híres gyerekkönyv, amiről ez nem mondható el; amiknél át kell gondolnunk, hogy szabad-e újra kiadni. Nekem például mániám a Babar király. Ez egy nagyon izgalmas mesekönyvsorozat volt, amit nemhogy az én gyerekkoromban, de még előtte is tömegek olvastak és szerettek. Nálunk volt a kizárólagos jog, de már jó ideje nem adjuk ki. Most felmerült, hogy le kéne újra fordítani, hogy legyen egy modern kiadás, de van benne egy csomó olyan dolog – például a kolonialista szemlélet –, ami ma, 2024-ben már abszolút képviselhetetlen. A Janikovszky Éva-könyvekben nincs ilyen.

Mohos Márton / 24.hu

Nemcsak itthon népszerű írónő Janikovszky Éva, eddig, ha jól tudom, harminc nyelvre fordították le a műveit. Hogyan kerül egy Janikovszky-könyv külföldre? 

Sokszor kérik, hogy soroljam fel ezt a harminc nyelvet, de legtöbbször csak huszonnyolcig jutok. Épp pár hete jelent meg a magyar piacon kínaiul Janikovszky Éva két könyve is.

Egy éve támadt az az ötletem, hogy miután a keleti nyitás politikája van, és a kormány rendszeresen fogad kínai delegációkat – van itt bank, millió cég, jönnek az akkugyárak, mindenféle együttműködés jön létre –, mi lenne, ha ennek az itt élő, talán százezernél is nagyobb kínai közösségnek lenne magyar szerzőtől kínai nyelven is elérhető könyv. Talán ő az első és egyetlen író, aki a magyar piacon kínaiul kapható. Ezen anyám is jót röhögne.

Megyünk persze könyvvásárokba, Frankfurtba, Bolognába, Londonba, ahova mindig viszünk kínálatot, amiben többek között Janikovszky Éva is szerepel. De nem hiszem, hogy ennek a hatása lenne, hogy egyszer csak jelentkezik egy orosz, horvát, szlovén vagy kínai kiadó. Szerintem olyanok viszik a hírét, akik megfordultak Magyarországon, és itt találkoztak vele. Most épp azzal keresett meg valaki, hogy ő lefordítaná katalánra az egyik könyvet. Mondtam neki, hogy fordítsa, aztán ha hoz kiadót, akkor kifizetjük.

Majdnem az összes könyvet Réber László illusztrálta… 

Egy kivételével. Amikor Laci meghalt, az utolsó kötetet Sajdik Feri illusztrálta. Az összes többi valóban Réber.

Az új könyvben is Réber László rajzai szerepelnek a szövegek mellett. Ezek a Kincskeresőben már így együtt jelentek meg?

Persze. Nincs erről konkrét információm, de ismerem a körülményeket. A Kincskereső akkori főszerkesztője, Rigó Béla anyám jó barátja volt, valószínűleg ő jött az ötlettel anyuhoz, hogy „mi lenne, Éva, drágám, hogyha írnál nekünk néhány rövid sztorit?” Szerintem így született ez a hét írás. A leadási határidőnél nincsen jobb múzsa, ha meg volt határozva, hogy az áprilisi számnak március 28-ra kész kell lenni, akkor Béla, gondolom, tizenkétszer fölhívta anyámat, hogy „Éva, drága, van még két nap küldeni a cikket”. Anyám a nyolcvanas évek végén kapott egy faxgépet Amerikából, ez volt az egyetlen műszaki cikk, amit szívesen használt. Úgyhogy begépelte a Mercedes írógéppel a szövegeket, befűzte a faxba, és a másik oldalon kijött Szegeden. Hogy miért lett aztán vége ennek a novellaciklusnak, azt nem tudom; talán elfogyott a lap pénze, vagy éppen akkor nem jelent meg újabb szám.

És ha az édesanyja írt, magától értetődő volt, hogy Réber László rajzol?

Az automatizmus volt. Ilyenkor hívta a Lacit, hogy van egy megbízás, átküldte a kéziratot, Laci elolvasta és megrajzolta. Ebben a könyvben történetenként két rajz van.

Milyen kapcsolat volt közöttük? 

Ha jól emlékszem, nem tegezték egymást. Nem volt ilyen összejárós, barizós, együtt kávézós, cigizős kapcsolat, egyszerűen csak nagyon tisztelték egymást. Egy szerkesztőnek köszönhetjük egyébként ezt a kapcsolatot: Tímárné Aszódi Éva volt az az emblematikus mórás szerkesztő, aki anyu első könyvénél, a Te is tudod? címűnél javasolta, hogy Réber legyen az illusztrátor. Ezzel meghatározta ennek az immár 28 könyvnek a sorsát, így lett tökéletes az életmű, Laci rajzaival.

Janikovszky Évánál mindig visszatérő elem, hogy a gyerekek tulajdonképpen sokkal többet értenek a világból, sokkal éleslátóbbak, mint azt a felnőttek gondolják – ebben a könyvben a szülők nem beszélnek ugyan a rendszerváltásról, de a gyerekek pontosan tudják, hogy valami történik. Manapság egyre korábban megismerkednek a gyerekek a világ történéseivel, kiskamaszként például már teljesen alap képben lenni a hírekkel, a politikával. 

Nagyságrendekkel több információ jut el a gyerekekhez, mint korábban. Régen miből lehetett tájékozódni? Rádióból, tévéből, újságból. Most van több száz tévécsatorna, újság alig, cserébe dől az emberre minden szar az interneten. Nekem nem véletlenül nincs okostelefonom. Ráérek öt perccel később megtudni, ha kitör a világháború. Valaki úgyis szembejön, és elmondja. A tizenéveseknek viszont mindig a kezükben a telefon, lehajtott fejjel járnak, a jövő emberének már valószínűleg 45 fokban lefelé hajlik majd a feje.

Hogyan befolyásolja ez az információáradat azt, hogy mit és hogyan olvasnak a gyerekek?

Erre a főszerkesztő és a szerkesztők nálam jobban rálátnak, ők tudják, hogy mit érdemes kiadni, és mit nem. Én sokszor azon vagyok megdöbbenve, hogy azt hiszem, rohadt tájékozott vagyok, elmondok valamit a gyerekemnek, ami relatíve friss hír, mondjuk, egy-két napos, ő meg úgy néz rám, mint a hülyére, mert nyilván már rég tudja. Ilyenkor döbbenek meg, hogy mennyire más ez a gyerektársadalom, mint amikor én voltam fiatal. Nekünk tudtak a szüleink újdonságot mondani. Én most azzal szembesülök, hogy nagyjából semmi olyat nem tudok mondani a gyerekeimnek, amit ne tudnának. Talán néhány üzleti hírt kivéve, ami meg nem érdekli őket.

Ha nem is vesz részt konkrétan a kiadások mögött meghúzódó döntésekben, ön régóta a Móra kötelékében dolgozik, a kiadó pedig jövőre lesz 75 éves, és kezdetektől ifjúsági irodalommal foglalkozik. Rálátni ilyen távlatból, hogy merrefelé halad ez a műfaj, vannak megfigyelhető tendenciák?

Nekem már kétszer volt bátorságom egy értekezleten azt mondani, hogy nem olyan könyvet kell kiadnia a Móra kiadónak, amit olvasnak. Szégyen, nem szégyen, de ha egy gyerek- és ifjúsági könyvkiadó életben akar maradni, akkor nemcsak irodalmat kell kiadni, hanem el kell kezdenie licensztermékekkel foglalkozni, és azzal a korosztállyal, aki még nem olvas. A Móra legnagyobb erőssége a nullától hatig terjedő korosztály. Ebben a szegmensben csináljuk az árbevételünk hatvan százalékát. Ezek a gyerekek nem maguk olvasnak, hanem felolvasnak nekik, lapozgatják a könyvet, és élvezik a bennük lévő illusztrációkat.

Ha valaki kétmilliárdos árbevételt akar, mint a miénk, akkor nem lehet csak irodalmat kiadni, azt a korosztályt is meg kell célozni, amelyik még nem olvas. Aki ezt nem ismeri fel, az megmarad a pár száz milliós árbevételi kategóriában.

Egyszer, nem olyan régen megkerestem a francia kiadót, amelyiknél anyámnak a nyolcvanas években megjelentek a könyvei. Vittem a régi francia kiadást, és mutattam a vásáron részt vevő hölgynek, hogy itt ez a könyv, maguk adták ki, nincs-e kedvük újranyomni. Nézegette, belelapozott, aztán azt mondta, „too much text” (magyarul: túl sok szöveg), és visszaadta.

Legjobban nyilván olyan könyvet éri meg kiadni, ami 22 deka papír, nincs benne illusztráció, lehet akármilyen olcsó papírra nyomni, és el lehet érte kérni hatezer forintot. Sok bestseller így működik, a Mórának viszont nem ez az erőssége. Nekünk van egy olyan backlistünk, amivel a magyar piacon senki nem rendelkezik, hiszen gyakorlatilag nálunk jött létre a magyar gyermekirodalom a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években. Itt jelentek meg Lázár Ervin, Kormos István, Fekete István, Zelk Zoltán kötetei, és még sorolhatnám. Ezek a jogok most már a teljes védelmi időre (az alkotó halálától számított hetven év) nálunk vannak, és ilyen írólistával senki más nem rendelkezik.

Persze a hatévesnél nagyobb korosztállyal is foglalkozunk, például 2018-ban megvettük a Dinasztia Tankönyvkiadót azzal a céllal, hogyha lesz még egyszer demokrácia, és a tankönyvellátás nem egy csövön jön majd a magyar államtól, hanem lehet újra tankönyveket vagy ahhoz hasonló iskolai termékeket piacra vinni, akkor nekünk ebben legyen egy kis előnyünk a többiekhez képest.

Mohos Márton / 24.hu

Egy elég konkrét, gyermekirodalmat érintő aktualitás most a gyermekvédelmi törvény és a kötelező könyvfóliázás. Ez hogy érintette a kiadót?

Sehogy. Minket nem büntetnek, csak a kereskedőket: a Librit meg a Lírát bírságolták meg, de ugye ezek még nem lefutott ügyek. Amit be kell fóliázni, azt befóliázzuk, a raktárunkban eddig is volt fóliázógép, na, nem emiatt, hanem, hogyha valahova ötven könyvet szállítunk, azt össze lehessen úgy készíteni, hogy ne essen szét. Fólia van, gép van, ember van. Tudjuk, hogy mit kell befóliázni, és azt be is fóliázzuk. Elképesztő az egész történet, de megváltoztatni úgyse tudjuk. Majd egyszer a szavazók.

Egy 2017-es interjúban azt mondta, hogy a jó helyen lévő könyvesboltoknak még van néhány évük, talán tíz vagy tizenöt is. Pesszimista a könyvkiadás jövőjét illetően?

Mondták már néhányszor, hogy a könyvszakma a végét járja, és a Gutenberg-galaxis véget ér, mondjuk, az e-könyvvel. Nyilván ez egy lefelé ívelő pálya, de a nullát sosem fogja elérni. Csökken az értékesítési felületek száma. Van olyan kiadó, amelyik elkezdett könyvesboltokat nyitni, mi inkább megpróbáljuk mindenhova eljuttatni a könyveinket: hipermarketekbe, szupermarketekbe, játékboltokba, internetes áruházakba. Az új csatornákat kell tudni kihasználni. Szerintem például nincs még egy olyan kiadó, amelynek saját színháza van.

Tegyük ezt kicsit tisztába! A 6SZÍN-nek részben a Móra a tulajdonosa. Ez mit jelent pontosan, ön vállal bármilyen szerepet a színház működésében?

Ennek a VI. kerületi, Jókai utca 6. szám alatti ingatlannak van egy 60-40 százalékos tulajdonosi köre, 60 százalék tartozik Horváth László családjához. Lacival  közösen vásároltuk ezt az ingatlant 2016-ban, és az ő ötlete volt, hogy legyen színház az alsó szint előadóterméből, de mire ez megvalósult, ő sajnos elhunyt, így nem élhette meg az első bemutatót. Most magát a színházat Földvári Péter és Kerekes-Katz Petra viszik. Ők a Karinthy Színházban szereztek hosszú évek alatt tapasztalatot. Nekünk nincs abba beleszólásunk, hogy milyen darabokat játszanak, vannak saját független előadások, így például ifjúsági és kamaraelőadások, társadalmi problémákra reflektáló, érzékenyítő darabok, sok zene, humor és vígjáték – szóval minden, családias közegben, de a 6SZÍN befogadó színházként is működik, így ma már majdnem mindennap van előadás, hál’ istennek sokszor teltházzal. Mióta nincs tao, nulla támogatásból, a jegybevételekből kell eltartani a színházat.

Valamennyire bizonyára összekapcsolódik a színház és a kiadó, hiszen két Janikovszky-darabot is játszanak itt, az egyik a Naplómból készült Kizárólag az utókor számára című. Hogy került színpadra az édesanyja fiatal éveit bemutató könyv?

Hogy janikovszkysan kezdjem, az úgy volt, hogy amikor megjelent a Naplóm, akkor megkeresett Surányi András rendező, aki régóta barátom, hogy szeretne hangjátékot készíteni belőle, mit szólnék hozzá. Mondtam, hogy szuper. Aztán elkészült a Naplóm egy kisebb részét feldolgozó hangjáték, amelyben Sodró Eliza színésznő mondta föl a szöveget. Elképesztően jól sikerült, egyszer-kétszer a Klubrádióban is lement, odavoltam meg vissza! Pár hónappal később a liftben találkoztam Földvári Péterrel, és szóba került, hogy láttam Molnár Piroskával a Hitler titkárnőjéről készült darabot. Nagyon tetszett az előadás, pedig elég statikus sztori: Piroska az asztalnál ülve olvassa fel a történetet. Mondtam Péternek, hogy szerintem a Naplómból is lehetne egy ilyen és még jobb monodrámát csinálni, és már a színésznőt is meg tudom nevezni: Sodró Eliza. Abban maradtunk, hogy elolvassa a könyvet, és majd meglátjuk. Nem sokkal később jelentette, hogy megkeresték Elizát, és dolgoznak a darabon, lesz egy fiúszereplő is, aki anyám első szerelmét testesíti meg, Bíró Bence lesz a dramaturg, és felkérték a projektbe Keresztes Tamást, aki most az ország egyik legjobb rendezője. És akkor lett egy zseniális előadás. Most nyolc hónapja megy, havonta kétszer, mert Eliza ennyit tud vállalni.

Ez az első alkalom, hogy egy színész által megjelenítve látja viszont édesanyját?

Igen, nem volt korábban ilyen.

Milyen érzés őt így színpadon látni?

Keveseknek adatik meg, hogy tudják, mit gondolt az anyjuk kiskamasz korában. Nekem lehetőségem volt megismerni, milyen volt anyu tizenkét és tizennyolc éves kora között, mit csinált, kibe volt szerelmes, mit gondolt a tanárairól vagy egyáltalán a körülötte zajló történelemről.

A darabot nézve úgy éreztem, mintha a lány a színpadon a lányom lenne, nem pedig az anyám. Annyira cuki, annyira olyan, amilyennek a gyerekeimet szeretném látni. Szóval tökéletesen megtestesíti azt a világlátást, amit ma én igyekszem átadni a gyerekeimnek. Ez egészen elementáris élmény. Eddig ötször láttam a darabot, ötödször is folyt a könnyem az utolsó tíz percben. Nem tudom úgy végignézni, hogy ne sírjak. Nagyon mélyre megy.

Itt még a gyermek Janikovszky Éva szólal meg, később viszont pont azzal is vált különlegessé az írónő, hogy milyen jól beszéli a gyerekek nyelvét felnőttként is. Ez anyaként is jellemezte?

A nyelv meg a humor, amit tizenkét éves korában olvasunk a Naplómban, ugyanaz, mint amit a hatvanas, hetvenes években használt. Egyszer egy interjúban kérdezték tőlem, hogy milyen anyuka volt, és azt találtam mondani, hogy én benevezném őt a MAJÓBAJ-ba. A Magyar Anyák Jófejségi Bajnokságába. Az Égig érő fűben van a PAGOBAJ, a Panasz-, Gond- és Bajbejelentő Hivatal, hát miért ne lehetne MAJÓBAJ is?

Ő biztos nem akarná, hogy benevezzem, de én benevezném, és persze megnyerné. És utána büszkén mondaná, hogy ő jó fej, hiszen megnyerte a Magyar Anyák Jófejségi Bajnokságát. Tényleg rohadt jó fej volt.

Hunyady József / Fortepan Janikovszky Éva 1962-ben.

Humoros, humánus. Nem állítom, hogy nem veszekedtünk nagyon sokat, de hát ki nem veszekszik az anyukájával? Egyáltalán nem akarom idealizálni, rengeteget vitatkoztunk. A Naplóm egyébként még egy dologra nagyon-nagyon jó hatással volt. Anyu sokáig volt beteg, az utolsó néhány évét beárnyékolta a betegség, a szenvedés, az egyik kórházból a másikba járogatás, a műtétek, az éjszakai telefonok. Borzasztó és megrázó időszakok voltak ezek a kapcsolatunkban, amik így, a naplóját olvasva újra felszínre törtek bennem. Ez az írás annyira gondtalan, egy annyira fantasztikusan más Janikovszky Évát mutat meg, hogy ezt öröm látni, és felülírta mindazt az élményt, amit a rákbetegség elviselése hozott az anyámmal való kapcsolatomban. Ma azt gondolom, hogy az ő főműve: a Naplóm!

Ajánlott videó

Olvasói sztorik