A Szilágyi István, a Helikon irodalmi folyóirat alapító főszerkesztője március 13-án, 85 éves korában hunyt el méltósággal viselt betegség után. Március 21-én családtagjai, pályatársai, barátai, tisztelői és olvasói az Egyetemiek Házában búcsúztak tőle, majd a Bibza Gábor kolozsvári református esperes vezette gyászszertartás után a Házsongárdi temetőbe kísérték. A koporsó mellett egymást váltva a Helikon munkatársai, kortárs erdélyi magyar írók, költők álltak őrt.
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke búcsúbeszédében az ifjú nemzedék felkarolójaként írta le az írót. – Szilágyi István kinyitotta azt a kaput előttünk, amire minden fiatal írónak szüksége van, és a maga csendes, de tekintélyt parancsoló módján igazgatta az én nemzedékemnek is az első lépéseit – emlékezett.
A politikus ifjú költőként, szerkesztőként szerzett személyes élményeit osztotta meg, amikor, mint mondta, az erdélyi irodalmi közélet csendes, de több évtizedes jelenlétével azt mindig építő, meghatározó bölcs férfijától, a monumentális prózaírótól, a fiatal írónemzedékek támogatójától búcsúzott. Felidézte: amikor 1990 tavaszán elfogyott a papír, és a Jelenlét nem tudott megjelenni, Szilágyi István segített megoldani a helyzetet. – Igen, ilyen ember volt Szilágyi István. Nagyszívű, nagylelkű, tudtál számítani rá. Vele nyugodtan elindulhattál a sötét erdőben is – fogalmazott.
Kelemen Hunor a kortárs magyar próza svájci órásmestereként írta le Szilágyi Istvánt, aki semmit nem nagyolt el, és életművéhez a történetek, a történelmi korok csak a keretet adják.
Az igazi erő Szilágyi István prózájában a láthatatlan történet. Az emberi természet ismerete, az emberi lélek és annak a legfinomabb rezgése, a szabadság, a szerelem, a halál és az élet igazán fontos kérdései
– mondta.
Pécsi Györgyi kritikus, irodalomtörténész a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) képviseletében Szilágyi István életművét méltatta, amely szavai szerint az irodalmon keresztül, a szó erejével a magyar nemzet szolgálata, a megmaradás és építkezés, az értékteremtés példája. Emlékeztetett arra, hogy az író – aki az MMA alapító tagja volt – megtisztelte az MMA Kiadót azzal, hogy megjelentethették életművét, fáradhatatlanul segítette az akadémia munkáját.
Monumentális mítoszteremtő életműve Adyéhoz, Móriczéhoz, Kemény Zsigmondéhoz hasonlítható, de Szilágyi élet- és léleklátóként csak önmagával mérhető, önmagában minősíthető
– vélte.
Szilágyi István olvasóit azzal is megajándékozta, hogy csak válogatott műveit írta meg. Nem sietett, mindent lassan, megfontoltan, bölcs nyugalommal végzett – idézte fel Pécsi Györgyi, aki szerint az író regényei soha meg nem fejthető titkokkal vannak tele.
Márkus Béla irodalomtörténész a Magyar Írószövetség képviseletében hangsúlyozta: Szilágyi István a XX. századi magyar irodalom megkerülhetetlenül nagy alakja volt, de afféle főúri dilettánsnak tekintette magát, aki nem érez késztetést, hogy jelen legyen az irodalom fórumain. – Mindig úgy élt, vallotta épp harminc évvel ezelőtt, mintha legalább három élete volna – az egyikben lapot szerkeszt, az Utunkat, ugye, a másikban regényt ír, úgy tíz, tizenöt évenként egyet-egyet, ugye, és lesz, vélte, egy harmadik, a szemlélődésé – emlékeztetett.
Úgy vélte, Szilágyi István esetében a szkepszis volt az, ami visszafogta az írhatnámságot.
Egyenes, szókimondó emberként tette közhírré, hogy sohasem munkált benne világmegváltó szándék, hogy a nemzetiségi-kisebbségi létezésüket utóvédharcnak tekinti, nem érzi a helyben maradásnak semmi heroizmusát
– fogalmazott Márkus Béla.
