Félelmetes, új tűzgyűrű keletkezett, eltűnhet az Atlanti-óceán

Teljesen másként alakulhat az Atlanti-óceán sorsa, mint eddig feltételezték 

Egy új kutatás szerint a Gibraltári-szoros alatt húzódó szubdukciós zóna lassan de biztosan nyugat felé terjed, és egy napon "elfoglalhatja" az Atlanti-óceánt, ennek következtében pedig az óceán fokozatosan bezárul. A kérdéses szubdukciós zóna, más néven a Gibraltári-ív vagy -árok, jelenleg egy szűk óceáni folyosó Portugália és Marokkó között. Nyugati irányú vándorlása az oligocén időszakban, körülbelül 30 millió évvel ezelőtt kezdődött el, amikor egy új alábukási zóna alakult ki a mai Földközi-tenger északi partja mentén. A zóna működése – amely mentén az afrikai és az eurázsiai litoszféralemez ütközik - az elmúlt 5 millió évben leállt, ami arra késztette a tudósokat, hogy megkérdőjelezzék, még mindig aktív-e a Gibraltári-ív.

A Geology szakfolyóiratban február 13-án megjelent tanulmány szerint azonban úgy tűnik, hogy az ívnek nem szűnt meg véglegesen az aktivitása, hanem csupán egy csendes, „alvó” időszakba került. Ez az ötmillió éve tartó szünet valószínűleg további 20 millió évig fog még kitartani, majd a Gibraltári-ív „életre kelve” folytathatja előrenyomulását mélyen behatolva az Atlanti-óceánba a "szubdukciós inváziónak" nevezett folyamat során. Az Atlanti-óceán kinyílása mintegy 190 millió éve kezdődött el, az akkori szuperkontinens, a Pangea északi területén. Az óceánok ontológiáját (fejlődéstörténetét) leíró Wilson-ciklus szerint az Atlanti-óceán jelenleg is a második fázisban, a tágulási szakaszában áll, amit a medencéjét észak-déli irányba keresztülszelő atlanti középóceáni-hátság mentén folyamatosan felnyomuló és új óceáni kérget létrehozó láva szétterjedése okoz. 

A kinyíló óceáni medencék – mint napjainkban a Atlanti-óceán - ezért nem rendelkeznek kiterjedt árokrendszerrel. Az Atlanti-óceán mindössze két kisebb szubdukciós zónának ad otthont: a Kis-Antillák alábukási zónájának a Karib-tengeren, valamint a Scotia-ívnek az Antarktisz közelében.

Heves vulkanizmust és földrengéseket fog okozni a Gibraltári-ív

Annak tesztelésére, hogy a Gibraltári-ív még mindig aktív-e, a tanulmányt jegyző João C. Duarte, a Lisszaboni Egyetem docense és munkatársai olyan számítógépes modellt szerkesztettek, amely a szubdukciós zóna oligocén időszaki megszületését és annak fejlődését szimulálta napjainkig. A kutatók a modellszámítás alapján arra az eredményre jutottak, 

"Ezen a ponton a gibraltári szubdukciós zóna kudarcra lett ítélve" - írják a tudósok a tanulmányukban. A kutatócsoport ezután lemodellezte az ív sorsát az elkövetkező 40 millió évre vetítve, és azt találta, hogy napjainktól számítva 20 millió év múlva az alábukási ív áttöri magát a szűk Gibraltári-szoroson.

"Feltűnő, hogy ezt követően az árok visszahúzódása felgyorsul, a szubdukciós zóna pedig kiszélesedik és az óceán felé terjed" - írták a kutatók a publikációban. Az ilyen típusú modell elkészítéséhez olyan fejlett eszközökre és számítógépekre van szükség, amelyek még néhány évvel ezelőtt sem voltak elérhetők – áll a tudósok közleményében. "Most már nagyon részletesen szimulálhatjuk a Gibraltári-ív kialakulását, és azt is, hogy miként alakulhat a sorsa a jövőben" - tették hozzá. Ha a Gibraltári-ív „megtámadja” az Atlanti-óceánt, az teljesen szokatlan módon hozzájárulhat egy kiterjedt atlanti szubdukciós rendszer kialakulásához, ami nagyon hasonló lesz a Csendes-óceánt jelenleg körülvevő alábukási zónák láncához, amit pacifikus tűzgyűrűnek is neveznek. 

(A Wilson-ciklus szerint a Csendes-óceán az óceánok fejlődésének már az utolsó, bezáródási fázisában áll.) Az Atlanti-óceánon kialakuló hasonló alábukási övezet ahhoz vezetne, hogy az óceáni kéreg a szubdukció révén az Atlanti-óceán mindkét oldalán alányomódna a földköpenybe, fokozatosan elnyelve és bezárva az óceánt. Ezt a jelenséget – csakúgy mint napjainkban a Csendes-óceán szubdukciós övezetében – heves szigetív-vulkanizmus és szeizmikus tevékenység fogja kísérni.

A Gibraltári-ív okozhatta a katasztrofális lisszaboni földrengést is

A Gibraltári-ív előrenyomulásának elakadása az elmúlt 5 millió évben megmagyarázhatja a szeizmicitás és a vulkanizmus viszonylagos hiányát is a nyugat-mediterrán régióban, amit érvként használnak fel annak elvetésére, hogy a szubdukciós zóna még mindig aktív lenne. Az új tanulmány szerzői szerint a zóna „tektonikus csendje” az elhúzódó elakadt mozgás, nem pedig az ív inaktívvá válásának a következménye. "Ha a szubdukciós határfelület mentén kicsi a mozgás, a szeizmikus feszültség felhalmozódása is igen lassú, ami akár több száz évbe is telhet" – írják a kutatók. "Ez jól egyezik a régióban előforduló nagy földrengések hosszú ismétlődési időszakával" - fűzik hozzá. 

Az utolsó nagyobb szeizmikus esemény, ami a régiót megrázta, az 1755-ös nagy lisszaboni földrengés volt, amelynek a tízes fokozatú Richter-skála szerinti erősségét 8,5 és 9 magnitúdóra becsülték a jelenkor szaktudósai. 

Az afrikai lemez északra nyomulása jelenleg is zajlik, ami miatt az eurázsiai lemezhatáron – ami nagyjából a Földközi-tenger medencéjének a középvonalában húzódik – komoly feszültségek halmozódnak fel a kéregben. Az afrikai és eurázsiai lemez ütközése során tört le Afrikáról az önálló életet élő adriai-apuliai lemezdarab. Az adriai tüskeként is emlegetett és zömében kontinentális kérget hordozó mikrolemez a nagy eurázsiai lemeztől független mozgást végez, az eurázsiai lemezdarab egy része pedig a lemeztektonikában teljesen szokatlan módon, az adriai-apuliai mikrolemez alá nyomódott. 

Azonban nemcsak az eurázsiai lemez, hanem Afrika óceáni eredetű kéregmaradványa is az adriai mikrolemez alá gyűrődött, ami miatt ez az itáliai félsziget középső-keleti részét, az Adriai-tenger medencéjét és Szlovénia teljes területét magába foglaló lemeztöredék még napjainkban is rotáló mozgást végez. A felhalmozódó feszültségek pedig meglehetős rendszerességgel erős földrengések formájában pattannak ki az Appennini-, valamint a Balkán-félsziget és Törökország térségében.