A hasonlat azért is helytálló, mert – vallják neves erdélyi értelmiségiek és szociológiai kutatások –, ha még négy-öt évet tartott volna a Ceausescu-rezsim, akkor az erdélyi magyarság felszámolódott volna: az irányított asszimiláció, a nyelvhasználat-korlátozások, az ellehetetlenített élet, amikor az alapvető élelmiszerekért szinte közelharcot kellett vívni, az értelmiségi nélkül hagyott közösség már nem sokáig bírta volna. A Bukaresti napló pedig ennek a sokszor nem is annyira lassú, és nem is annyira fokozatos hevítésnek a krónikája. A szerző, B. Kovács András saját élményeit rögzíti azokról az évekről, amikor a Ceausescu által ránk hozott sötétségkor legkeményebb éveiben próbált – és itt a próbált kifejezés embert nem kímélő létgyakorlatot jelent! – újságíróként alkotni.
Masszív, olvasót próbáló és érzelmi látókörünket jelentősen tágítani képes naplóban foglalta össze ezeket az éveket. Nem volt igaza Platónnak, mert a Khrüszész-elbeszélésmód, az „utánzásra” alapuló közlés nem érvényes mindenre, a Bukaresti napló szerzője pedig meg sem kísérli önmagát vagy épp másokat utánozni. Hála Istennek, tegyük hozzá, mert a sötétségkor szereplőinek, eseményeinek, emberi jellemeinek reprodukálása mintha csak giccset szült volna az utóbbi harminc évben, kivételt képeznek persze a történelemrögzítő jelleggel készült igényesebb tudományos alkotások.
A Bukaresti napló viszont nemcsak eseményeket tár elénk a naplóktól megszokott kronológiai sorrendben, és nem is törekszik a kor reprodukálására, utánzására, hanem aprócska helyzetekből kirajzolódó jellemrajzokat, a diktatúra sötétjében egyszerre alkotni és fennmaradni kívánó, az egyszerre ideológiai és etnikai alapú elnyomás által duplán sújtott kisebbségi magyar értelmiségi mindennapjainak szenvedését ábrázolja, mindezt úgy, mintha a szerzőnek nem is ez lenne a szándéka – igazából mi, olvasók kell majd döntsünk, ítéljünk, ha tudunk.
És persze, ha akarunk, mert ez sem kötelező. Ami viszont a Bukaresti naplóról mindenképp elmondható és elmondandó: az olvasót olyan érzelmi bomba éri, aminőt csak kevés iromány képes kiváltani az emberből. Nem értjük, hogy mi történik, sok esetben azt sem tudjuk, mely korabeli eseményre céloz a szerző – ebben nagy segítségünkre vannak a lábjegyzetek, átugorni őket nem tanácsos, mert kell a lelki szünet a folyamatosan, oldalról oldalra érkező megterhelés közben. Miközben racionális énünk ugyan nem tudja elhelyezni a történelem kronológiai lapjain, hogy épp mi történik, addig az olvasói lélek nem tud és nem is akar szabadulni a Bukaresti napló sorai közül.
A kétkötetes napló ritmusa, hangulata szerves egészet képez: közéleti eseményekhez fűzött megjegyzések, a romániai magyar sajtóberkek belső életének apró, de beszédes és realista képei, amelyek majdnem hasonlítanak a bárhol és bármikor megtalálható munkahelyekhez, de csak majdnem: a fullasztó elnyomás itt is, sőt, még csak itt érezteti magát igazán, miközben a kor olyan legendái vonulnak és vonultatnak fel előttünk, mint Bodor Pál, Csáky Zoltán, Mag Péter, hogy csak néhány nevet említsek. Nem szépek ők sem: a mindennapi „nemélet” részei, még nem legendák, hanem egyszerű hús-vér figurák. Mondom ismét: a szerző nem Khrüszész – nem untat fellengzős jellemrajzokkal, nem bont és nem szűkít le karaktereket. A szereplők vannak, és csak vannak – a „csak” ebben az értelemben maga a lét eszkatológiai manifesztációja, hiszen semmi sem volt nehezebb azokban az időkben, mint „csak” lenni. Ha sikerül ez a „csak”, az már majdnem megváltás…
A naplóban felidézett korabeli riportutak, párkeresési problémák, családi viták vagy épp az ismeretlenekkel folyatott pár szavas csevegések húsba vágó fájdalommal festik fel előttünk a kor minden nyűgét, nyomorúságát, kezdve az elsorvadó magyar oktatástól az ozsdolai gazdálkodó legeltetési problémájáig. Feltárul előttünk a Ceausescu-rezsim sötét valósága: állandó küzdelem a létezés minimális feltételeinek biztosításáért.
És illene föltenni magunknak a kérdést: amikor a havi negyven deka megengedett cukormennyiség beszerzése is nehézségekbe ütközik, akkor a minimális létfeltétel egyenlő örök küzdelem? Lehet így élni? Nem véletlen, hogy ugyanebben az időben zajlik az erdélyi magyar értelmiség kiútkereső vitája, a „nem lehet vita” Makkai utáni második felvonása. A Bukaresti naplóból, akárcsak az akkori időkben titokban és íróasztal fiókoknak megírt Nem lehet vitában a lét legkeményebb dilemmájával szembesülünk: erkölcsi parancs versus túlélés. És az örök kérdés: lehet itt és így élni? Mi több: érdemes-e folytatni? A Bukaresti napló nem teszi fel ezt a kérdést, így nem is az erre adott válaszként értelmezendő. Egyszerűen, keményen, már-már rideg kíméletlenséggel ábrázolja a kor hangulatát, a sötétséglét mindennapjainak elviselhetetlenségét.
Ebből a meggyőző tömörséggel felvillantott mindennapképekből pedig azt látjuk, hogy az egész társadalom vergődik. Vergődik az aktivista („aktívpista”), a párttitkár, a főszerkesztő, a riporter, a tanár, parasztember, a gyári munkás, a falusi és a városi, az ifjú és az idős. Mindenki tudja, hogy ez az élet a legkevésbé sem nevezhető normálisnak, de mégis mindenki a nem normális szabályoknak megfelelő életet folytat, hogy így váljon normálissá – talán ez a groteszk meghatározása, ha nem velünk történt volna, talán nem is hinnénk.
És a Bukaresti napló katonás ritmusa mögött megismerhetünk olyan aprónak tűnő eseményeket is, amelyeknek ma már nem lehetünk szemtanúi, ilyen a szerző nagymamájának temetése.
A nagyi szombatos, Bözödújfaluból származik, de Dicsőszentmártonban temetik, héber imák, cserepek a szemére, egyszerű deszkakoporsó – ma már nemcsak hogy nincs héber ima a temetéseken Erdélyben, de Bözödújfalu is csak a még élő szemtanúk emlékeiben létezik. Egy vízerőmű építésének álságos terve mögé bújva a falut elárasztották, a völgyet vízzel töltötték fel. A nagymama temetése még azelőtt zajlik, hogy elsüllyesztenék a szülőfalut – mintha megjövendölné szűkebb hazájának sorsát. (Megjegyzés: a szerző édesapja nem más, mint a Vallomás a székely szombatosok perében című hiánypótló mű szerzője, Kovács András!)
Ha egyszer valaki arra kérne, úgy meséljem el a román nacionál kommunista rezsim valóságát, hogy ne csak értse, hanem érezze is, akkor minden különösebb hozzáfűzés nélkül a Bukaresti naplót fogom neki átnyújtani.
Mágikus realizmus, ahol a mágia nem igényli a színes fantáziát, elég neki maga a pőre valóság. A rajtunk a mai napig észlelhető nyomokat hagyó sötétségkor, és utódait napjainkban feltámasztó sötétségkór bizony ilyen volt: masszív, tömény, lehangoló és bénító.
B. Kovács András: Bukaresti napló, 1978–1988, Kairosz Kiadó, Budapest, 2023
