A lányok verése, megalázása és zaklatása is mindennapos volt a bicskei gyermekotthonban – Megrázó részletekről mesélt az intézmény egykori lakója

A magát csak Zsófinak hívató nő a mentorával, Schmidt Erikával együtt mesélt a 24.hu-nak arról, hogy mennyi megaláztatáson és lelki, valamint fizikai bántalmazáson kellett keresztülmennie, illetve azt is elárulta, hogy felnőtt fejjel miképp próbálja feldolgozni a történteket.

Zsófi elsőként azt említette meg, hogy a nevelők milyen erősen sulykolták azt, hogy az intézeten kívüli világ rossz, és addig örüljenek, amíg ott élnek.

"A nevelők mindig azt mondták, hogy majd felnősz, és kimész a nagybetűs világba, a nagybetűs életbe. Úgy beszéltek az intézeten kívüli világról, mint valami mumusról. Be kell majd fizetni a gázszámlát, a vízszámlát, ez nem lesz ám egyszerű, ilyeneket mondtak. És nemcsak azt mondták, hogy nehéz lesz helytállni, hanem azt is, hogy nekünk nem fog menni. Ne panaszkodj, mondták, addig jó neked, míg itt vagy. A megalázás rendszeres volt" – mondta, hozzátéve, hogy rendszeresen az alkohol-, illetve drogfüggőséggel küzdő szüleikkel azonosították a gyermekeket.

"Én többször megkaptam, hogy drogos k*rva leszek. Az iskolában a tanár egyszer azt mondta, »hogyha nem tanulsz, a kamionos emberkét kell majd kielégítened, aki öt napja nem fürdött.« Ezt mondja a tanár egy kislánynak az osztály előtt. És ez teljesen hétköznapi" – fogalmazott a fiatal nő, akit egyszer az egyik nevelő olyan erősen vert fejbe egy könyvvel, hogy elszédült.

Kiderült, K. Endre a börtönbe vonulása előtt is felkereste az egyik bicskei áldozatát

Beszélt továbbá arról is, hogy egy kisfiú azért kapott rendszeresen verést, mert nem fürdött meg rendesen, holott senki nem tanította meg neki, hogyan kell. Ezen felül szinte ellehetetlenítették a gyermekeket, soha nem motiválták őket semmire.

"Voltak persze olyan nevelők, akik normálisak akartak lenni. De a többségükkel nem tudtam beszélgetni arról, hogy nekem mi rossz. Azt kaptam, ha panaszkodni kezdtem, hogy örüljek, hogy egyáltalán ott lehetek. Igaz, eleinte magamnak sem tudtam megfogalmazni, hogy mi a bajom. Csak el voltam lehetetlenítve. Hallottuk, hogy ki lehet menni a bicskei zeneiskolába leckéket venni. Szóltam, hogy én szeretnék zongorázni. Azt mondták, minek, ha nem tudsz? Ami érdekelt, abban folyamatosan akadályoztak. »Hülye vagy«, ezt hallják a gyerekek rendszeresen. Sajnos a beszédhibám is sokat rontott a helyzeten. Most, hogy erről beszélek, kicsit félek is, hogy visszajön" – árulta el, majd V. Jánosról, a pedofíliáért elítélt intézményigazgatóról is mesélt. Elmondása szerint áradt belőle a közöny, egyáltalán nem érdekelte őt a gyermekek háttere és hogyléte. Ennek ellenére azonban a gyermekek mégis kötődtek hozzá, jobb híján. Néha még versengtek is, hogy vajon kit szeret jobban az igazgató.

"Ment róla a szóbeszéd, hogy valami nemesi családból származó ember, és mindenféle kapcsolatai vannak, jóban van a rendőrséggel meg egy csomó befolyásos emberrel. Amikor volt egy nagyobb rendezvény, a nagy fejesek eljöttek, és ott barátkoztak vele. És persze mindenkiben felmerült, hogy egy ilyen emberrel szemben úgysem lehet csinálni semmit. Ő az apuka, ő az atyaúristen. Ráadásul néha segít; ha odamegyek a pénzemért, odaadja azt, ami egyébként járna, persze csak akkor, ha kellőképpen megalázkodom" – mondta, hozzátéve, hogy a nevelőktől egyszer azt hallotta, hogy János bácsi fél a nőktől. Elmondása szerint abban a pillanatban nagyon örült annak, hogy nő. Ám volt olyan nevelő, aki őt is zaklatta.

"Nekem is volt egy nevelőm, aki rendszeresen mondogatta, hogy nagyon szép vagyok, szeretné, hogy előtte menjek föl a lépcsőn, szeretne lefotózni, mert ő nagyon szép képeket tud ám csinálni. Aztán egyszer már ott tartott, hogy aktfotókat készítene rólam. Én meg csak nevetgéltem zavaromban, és azt mondtam, hogy jó, ugyanis fogalmam sem volt arról, hogy mi az az aktfotó. Amikor megtudtam, tökre kikészültem, hogy mi van? Mit akart ez tőlem?" – idézte fel Zsófi, aki szerint megtiltották nekik, hogy elmenjenek Bicskéről.

Terézváros döntött: így segítenek a bicskei gyermekotthon áldozatainak

"Mindenáron el akartam menni Bicskéről, de nem lehetett. Mikor a nyolc általánost letudtuk, azt mondták: ha tovább szeretnénk tanulni, elmehetünk, de Budapestre semmiképp. Csakhogy én azt az információt próbáltam begyűjteni egész életemben, hogy mit jelent a nagybetűs életben élni. Beszéltem az egyik vezetővel, hogy mindenképp Budapestre mennék, hiszen a nagybetűs élet ott van. Azt mondta, akkor intézzem el magamnak, keressek iskolát, kollégiumot. El is intéztem, de onnantól nem kaptam semmi támogatást Bicskéről. Azt se kérdezték meg, hogy vagyok, nem hívtak fel telefonon, hogy megy-e az iskola, pedig nagyon vártam. Akármilyen tíz évem volt, mégiscsak ott nőttem fel, kötődtem oda, és most hirtelen mintha nem is léteznék a számukra többé, mert el mertem menni. Emiatt depressziós lettem, és ez eltartott még öt évig" – mondta Zsófi, aki máig szorong a történtek miatt.

BLIKK DOSSZIÉ

bicskei gyermekotthon