Magyarország 1944-es német megszállása elkerülhetetlen volt

Szakály Sándor történész, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója a Mathias Corvinus Collegium (MCC) rendezvényén az 1938 és 1941 közötti magyar revíziós politikát sikertörténetként aposztrofálva úgy fogalmazott, hogy politikai öngyilkosság lett volna, ha az akkori területgyarapodási lehetőségekkel Magyarország nem élt volna; ugyanakkor annak eredménye a teljes elköteleződés lett Németország irányába, így onnantól kezdve a magyar külpolitika kényszerpályára került, mozgástere jelentősen beszűkült. 

 – tette hozzá.

Magyarország 1944. március 18-án a késő esti órákban kezdődő megszállásával a németek Kállay menesztése mellett a "zsidókérdés megoldását" akarták elérni, hiszen – mint a főigazgató fogalmazott – Magyarországon addig, a már hatályban lévő zsidótörvények ellenére a mintegy nyolcszázezres lélekszámú zsidóság lényegében háborítatlanul, biztonságban élhetett, létét nem fenyegette veszély. A megszállást követően viszont szinte azonnal megkezdődött a vidéki zsidóság összegyűjtése és deportálása – tette hozzá.

A főigazgató elmondta, hogy már március 15-ig is voltak arra utaló jelek – itt a történész többek között az ekkor zajló hadgyakorlatokra is utalt – hogy a megszállás bekövetkezhet, ugyanakkor ez véglegesen Hitler és Horthy Miklós március 18-án lezajló klessheimi találkozóján dőlt el, amelyre a kormányzó sokáig vonakodott elutazni és Kállay Miklós kormányfő sem akarta, hogy Horthy kimenjen Hitlerhez. 

Pritz Pál történész, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) doktora szerint is Magyarország többek között azzal, hogy 1940-ben csatlakozott az úgynevezett háromhatalmi egyezményhez, végleg a németek oldalára került. Az akkori magyar külpolitika a Nyugat irányába pedig a békés revízió során elfogadott területgyarapodással azt próbálta közvetíteni, hogy ez megoldhatja az első világháború óta fennálló közép-európai konfliktushelyzeteket, így ez lényegében egyfajta dialektikus szemléletű kapcsolatrendszernek volt tekinthető – hangsúlyozta.

Szakály Sándor arra a felvetésre, hogy Horthy a megszállás után lemondhatott volna-e a kormányzói posztról úgy vélekedett, hogy ez esetben az, ami 1944 októberében megtörtént – itt a történész a nyilas hatalomátvételre célzott – már sokkal hamarabb bekövetkezett volna.

Arra a felvetésre, hogy a német megszállással szemben számíthatott-e Magyarország valamiféle segítségre adott esetben Nyugatról, Szakály Sándor úgy reflektált, hogy az amerikaiak és a britek kevés információval rendelkeztek Magyarországról, és addigra már eldőlt, hogy a szövetségesek Normandiában szállnak partra, így tulajdonképpen nem fűződött érdekük ahhoz, hogy a németek ne szállják meg Magyarországot, hiszen így jelentős csapaterőket lehetett lekötni Közép-Európában.

Pritz Pál szerint Horthy későbbi megítélése más lett volna, ha a német megszálláskor lemond és visszavonul kenderesi birtokára. Az MTA doktora hozzáfűzte, hogy szerinte hibás történelemszemlélet az 1920 és 1944 közötti időszakot Horthy-rendszerként definiálni, mivel az sokkal inkább egy Bethlen István által kialakított autoriter rendszer volt, korlátozott parlamentarizmussal, egy olyan liberalizmus jegyében, amely akkoriban a nacionalizmus "édestestvére" volt és amellyel a ma jellemző neoliberalizmus szöges ellentétben áll. Pritz Pál a korszakot világviszonylatban is a szélsőségek korának nevezte.

A konferencián, melynek moderátora Gali Máté történész, a Mathias Corvinus Collegium (MCC) Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának kutatótanára volt, a történészek úgy vélekedtek, hogy a hangsúlyt inkább a történetpolitikára és kevésbé az emlékezetpolitikára kellene fektetni, és a nyolcvan évvel ezelőtti események katonai értelemben Magyarország vereségét jelentették azzal, hogy egy idegen hatalom elfoglalta és megszállta, ez pedig elkerülhetetlen volt, de a hatásait talán lehetett volna mérsékelni.