Fotó: T. Szántó György/Demokrata
Hirdetés

Vándorkiállításról van szó, amelynek első állomása Dunakeszi volt, Soroksár, azaz a XXIII. kerület pedig második a sorban. Frázissá koptatott fordulat, de attól még igaz, hogy tablói között iskolai történelemórákat kellene tartani. Hiszen a tárlatot rendező Magyar Patrióták Közössége egyesület célja, hogy megőrizze a forradalom emlékét. Márpedig ez csak úgy lehetséges, ha a fiatalok is megismerik 1956 történetét, ahogy Hetzmann Róbert, a Patrióták elnöke is hangsúlyozta. A következő helyszín a Polgárok Háza lesz a főváros VIII. kerületben, amit majd még hét budapesti állomás követ.

Négy gondolat mindörökre

A tablók Hajagos Csaba kecskeméti történész munkáját dicsérik, a vezetésével összeállított gazdag képanyag Wittner Mária életútján keresztül tárja a látogató elé a háború utáni teljes magyar valóságot. Annak a rendszerváltást követő több mint harminc évével együtt.

Wittner Mária a karmelitáknál nevelkedett, eldobott gyermekként, sokfelé dolgozott, volt gépíró, alkalmi munkás, takarítónő. Majd elragadta az 1956-os forradalom hevülete, a budapesti események. Előbb sebesülteket gondozott, majd fegyvert fogott és harcolt. Ezért a kádári bosszú halálra ítélte.

Wittner Mária életének leggyötrőbb momentuma volt 1958 karácsonya, amit a gyorsan közeledő halál tudatában kellett töltenie, utalt e pillanatra megnyitóbeszédében Dudás Zoltán, a Fidesz csepeli polgármesterjelöltje, aki most itt Németh Szilárd honvédelmi államtitkárt képviselte. Wittner Mária fogódzója a hit volt ekkor a hazaszeretet, a lelkiismeret és bajtársiasság mellett. Kilenc társával együtt álltak bíróság elé, négyen kaptak halálos ítéletet, ezt Wittner Mária esetében később életfogytiglanra enyhítették. Arról már Bese Ferenc, a XXIII. kerület polgármestere beszélt, hogy az előbb említett négy fogalom Wittner Mária életének vezérlő csillagává vált, egészen haláláig. Olyan erényeknek nevezte ezeket Bese Ferenc, amelyek Nyugaton már erősen megkoptak, ha ugyan léteznek még egyáltalán.

Korábban írtuk

Fotó: T. Szántó György/Demokrata
Bese Ferenc, Hetzmann Róbert, Mező Gábor és Dudás Zoltán

Csak azért is rács mögött

A bravúrosan szerkesztett, képekkel és Wittner-idézetekkel bőségesen ellátott tablók átvezetnek a kádári éra, majd a rendszerváltás utáni évtizedekbe is, amelyek legalább olyan fontosak voltak Wittner Mária életében, mint az ’56-os események. Többek között azt a gondolatot idézi tőle az egyik tabló a forradalom kapcsán, hogy „az embert valami belülről húzta vissza a barikádra”… Csakhogy a harc itt nem ért véget. Végig kellett élni a börtönéveket, Kádár cinizmusát, vagyis azt, amikor Wittner Máriának a Nyugatnak szóló 1963-as szemfényvesztő kirakatamnesztia után is rács mögött kellett maradnia, mert a valódi harcosok nem szabadulhattak. Előtte is csak 1970-ben nyílt meg a börtönkapu, de egészen a rendszerváltásig megfigyelés alatt tartották.

Persze sem ő, sem a pesti srácok sem kellettek a Nagy Imrét újratemető posztkádári elitnek. A kádári reformerek kivégzett társaikat, és nem a Wittner Máriákat siratták a Hősök terén 1989 júniusában, fejtette ki a kiállítás megnyitóján Mező Gábor újságíró, televíziós szerkesztő, aki a pártállami évtizedek történetét kutatja. Méghozzá újszerű, radikális felfogásban. Szerinte Wittner Mária nemcsak azért lehetett csalódott, mert őt és társait nem hívták meg a jelesnek mondott eseményre, de azért is, mert nyilvánvalóan nem úgy sikerült a rendszerváltás, ahogy ő remélte és elképzelte. Mező Gábor nevesítette is azokat a magukat reformernek mondó posztkommunistákat, akik a 90-es évek nyertesei lettek, és nem átallották mocskolni, örömlánynak, bűnözőnek bélyegezni Wittner Máriát. Kellemetlen, ha nem egyenesen kínos volt számukra új közéleti szerepvállalása, 2006-tól 2014-ig tartó országgyűlési munkája a Fidesz frakciójában. Nem akármilyen jelenlét volt ez, irritálta is a balliberális oldalt, főként amikor olyan kijelentéseket tett a Parlamentben, hogy „Horn Gulya hóhér volt. Hóhér a javából.”.

Fotó: T. Szántó György/Demokrata

Magunkra utalva

Horn nimbusza eltörpült Nagy Imre feldicsőítése mellett, de némiképp hasonlított hozzá. Nagy Imre szellemi és emlékezetpolitikai felépítményét bontotta most le Mező Gábor, logikusan sorba állított érveivel. Mint ahogy felvázolta azt is, miképpen mentette át a hatalmát a rendszerváltás éveiben a késő kádári rezsim és politikai, gazdasági, kulturális elitje. Rámutatva arra a vezetői rétegre, amelyre felhívta a figyelmet egyébként Bese Ferenc is, mondván, nem tett mást a rendszerváltás idején, mint egyszerűen „nagyhatalmat váltott”. Azelőtt Moszkva parancsait várta, most meg a Nyugat és Amerika előtt hajbókol. Megcáfolhatatlan, 1956-ot is jellemző történelmi aranyigazságunkra is utalt beszédében a soroksári polgármester, miszerint „magunkra vagyunk utalva”. Ezt nemcsak tudta Wittner Mária, de a barikád mögött, a süvítő golyók között életközelből meg is tapasztalta. Egyébként a helyszínt illetően is telitalálat volt a miniszterelnökség és a helyi önkormányzat által is támogatott kiállítás. Ugyanis Soroksáron, a Juta-dombnál zajlott le a forradalom egyik legsúlyosabb összecsapása a szovjet alakulatok és a forradalom oldalára állt magyar honvédek, illetve nemzetőrök között.

Ízekre szedte az átmentőket, a reformereket Mező Gábor. Egy 2020-as Demokrata-interjúban pedig így beszélt róluk maga Wittner Mária: „Néztem az országgyűlési közvetítéseket, és elgondolkodtam. Még a képernyőn keresztül is átsüt az a perzselő gyűlölet, ami az ellenzéki oldalról sugárzik. […] A mai, torz ellenzék csak a hatalmat akarja, és leigázni az embereket testben és lélekben, e hatalom által.”

Wittner Mária hat kötetet jegyez, két film készült róla, számos helyen tevékenykedett és sokat nyilatkozott a forradalom emlékét őrizve, no meg harcolva a magát átmentő kádári elit ellen. Öröksége rendkívüli. Mi most egy 2020-as Demokrata-interjúval búcsúzunk tőle, amely a Covid-járvány idején készült:

– Bezárt ajtók. Az öné az 1963-as amnesztia ellenére is csak 1970-ben nyílt ki… Mit ajánl nekünk türelmetlenség ellen?

– A családot. Ami az emberiség igazgyöngye…

Wittner Mária 2022. szeptember 14-én hagyott itt bennünket. Akkor ért véget „az út, amire készült…”

Fotó: T. Szántó György/Demokrata