Elégtétel, eufória, örök elégedetlenség – így értékeltek a tatabányai hősök

ZS 5613
Mint beszámoltunk róla, a portugál kézilabda-válogatott elleni drámai sikerrel megváltotta repülőjegyét a párizsi olimpiára a magyar férfiválogatott is. Csapatunk tizenkét év után vehet részt ismét a játékokon. A sikert követően a főhősökkel beszélgettünk a tatabányai kézicsarnok öltözőfolyosóján.

Imre család nélkül ne legyen olimpia!

„Édesapámnak mondtam a mérkőzés előtt, hogy remélem, csak a tokiói olimpia maradt ki a család életében, hiszen 1996 óta az az egyetlen, amin nem voltunk ott (Imre Bence édesanyja Kökény Beatrix olimpiai ezüst- és bronzérmes kézilabdázó, édesapja pedig Imre Géza kétszeres ezüst- és bronzérmes párbajtőröző – a szerk.). Szenzációs csapatuk van a portugáloknak, a Costa-testvérek ellen több utánpótlás versenyen is játszottam már, remek kézilabdázók” – mondta Imre Bence, aki a szövetségi kapitányról is megosztott egy történetet.

„Remélem, nem haragszik meg, ha ezt elmondom. Soha életemben nem tapasztaltam még ilyet, hogy úgy üvölt le egy edző, hogy elmondja, iszonyatosan büszke ránk” – utalt a 21 éves szélső a szombati meccs utáni eligazításra. „Szenzációs érzés volt, köszönjük a szurkolást, hogy a nézők belehajszoltak a győzelembe.”

„Lehet, hogy újévkor csináltam valamit, amit föntről eddig díjaznak. Apa az első olimpiáján 21 éves volt, most velem hasonló helyzet lehet. Nem tudom, hogy én is ott lehetek-e, de remélem.” 

Imre Géza az Indexnek elmondta, szinte szó szerint infarktusos állapotban figyelték a helyszínen a találkozót. 

„Hol oda mertünk nézni, hol nem. Nagyon hullámzó mérkőzés volt, tele érzelmi viharokkal. Hatalmas dolog a magyar kézilabdának, hogy kijutott a csapat, nagyon örülünk, hogy a fiúnk is részese ennek. Az egész csapat remek teljesítményt nyújtott, Bartucz Laci amit művelt... A közönséggel megélni itthon egy ilyen élményt, ez egy hatalmas csoda. Gyönyörű este volt.”

A korábbi vívó lapunknak elárulta, a mérkőzés előtt nem sokat beszéltek a fiukkal, ilyenkor hagyják a találkozóra koncentrálni. 

Lékai: Találkozunk a 2036-os olimpián is!

„Mi történt volna? – felelte a mérkőzést követően Lékai Máté a meccs utolsó tíz percéről szóló kérdésre. – Bejöttem, lehúztam szélre Imre Bencének, mintha csak a Fradiban lennénk, ő pedig belődözte őket. Viccet félretéve. Szerintem nagyon jól összeállt a védekezés a végére, mindenki beleadott mindent, erőt merítettünk a közönségből, és képesek voltunk elbizonytalanítani a portugálokat. Nyomta őket az idő, a hangulat – bármekkora klasszisok, szinte rájuk omlott a csarnok – és lám, egyből hibáztak ők is. Így kell egy ilyen jelentőségű meccset befejezni!”

„Olimpiai selejtező legközelebb négy év múlva lesz. A keretből néhányaknak valószínű, akkorra már véget ér a pályafutása. Ilyen szempontból ez talán még komolyabb meccs is volt, mint egy Bajnokok Ligája-döntő. Nagyon sokat jelent számomra ez a siker, két éve, mikor el kellett jönnöm Veszprémből, néhányan leírtak. Én sem úgy terveztem a karrierem azon részét. Nagy pofon volt, amit talán a mai napig nem dolgoztam fel. Most viszont remélhetőleg sokaknak bebizonyítottam – magamnak mindenképpen –, hogy tudok még magas szinten játszani, hogy alkalmas a térdem ehhez a terheléshez” – tette hozzá Lékai.

Az irányító meghatódottan hozzátette, rengeteget jelentett számára, hogy ötéves kisfia is végigszurkolta a lelátón a mérkőzést, és előtte szerezhette meg a kvótát az olimpiára.

„Mondtam neki, hogy aludjon délután. Mikor még nem volt gyerekem, nagy álmom volt, hogy a kisfiam láthasson a pályán annyi idősen, hogy arra jó eséllyel még felnőttként is emlékezhet már. Bízom benne, hogy erről a tornáról már lehetnek neki, de ha más nem, pár hónap múlva Párizsban már még idősebb lesz hozzá. Örülök, hogy itt volt, hogy itt volt az egész családom, anyukám, apukám, a feleségem. Mind, akik támogatták a karrierem a legnehezebb pillanatokban is.”

„Hogy szép keret-e ez a pályafutásomhoz? Tizenkettőben London, huszonnégyben Párizs. Harminchatban hol is lesz? Mindegy, ott találkozunk” – mondta láthatóan feldobódva.

Ez ma a szív diadala volt!

„Nehéz most bármit is mondani, megszólalni – folytatta az értékelések sorát Bánhidi Bence. – Tegnap már említettem, hogy ez a találkozó a szívről szól majd. És arról is szólt. Mert a harmadik mérkőzést úgy lejátszani, hogy fizikálisan rendben legyél, nem beszélve a mentális állapotról. Borzasztóan nehéz volt négy nap alatt három mérkőzést lejátszani, de a szívünk a helyén volt. Mindenki tudta, hogy miről szól ez a meccs és mi kell ahhoz, hogy kijussunk az olimpiára. Csúszott-mászott a csapat, mindenki úgy küzdött egymásért, mint az oroszlán.”

Háromgólos hátránynál egymást segítettük ki. Amikor pedig visszajöttünk ikszre, sikerült egy kicsit megszorongatni őket, ez volt a mérkőzés kulcsa. De tény és való, hogy ez a mérkőzés egy borzasztó hullámvasút volt. Jól kezdtük a mérkőzést, öt góllal is megléphettünk volna, de visszajöttek és átvették a vezetést. Szóval mentálisan is egy nagyon nehéz meccs volt, de hazai pályán, hazai szurkolók előtt, hatalmas támogatással sikerült. Még soha nem volt részem olimpiai szereplésben, de egy gyerekkori álmom válhat valóra azzal, ha ott lehetek nyáron. Remélem, minden rendben lesz, velem együtt, illetve ezzel a kerettel el tudunk utazni Párizsba és egy nagy eredményt elérni!

Az utolsó világeseményére készülő csapatkapitány, Mikler Roland elmondta: kívülről mindenben segítette a többieket, főleg a klasszis teljesítményt nyújtó Bartuczot, akire elképesztően büszke. 

„Miután megfordítottuk az eredményt, csak arra tudtam gondolni, hogy teljen az idő és legyen vége. Nem tudom, hogy min tudtunk változtatni, hiszen a norvégok ellen is mindent beleadtunk, de talán a szívünk még háromszor annyira vert. Ha nagyon őszinte akarok lenni, nagyon régen izgultam ennyire és remegett így a lábam. Sok mindenről döntött ez a mérkőzés, hiszen lehetett volna az utolsó is, ez pedig nyilván egy óriási feszültséget jelentett nekem.”

Ma az volt a szerepem, hogy a pályán kívülről hozzátegyem, amit hozzá kellett tennem: kiabáltam, simogattam, buzdítottam Lacit. A vége felé már jelezte nekem, hogy nagyon fáradt, de mondtam, hogy nem érdekel. Ezután pedig volt még négy-öt védése, szenzációs a Laci, óriási betűkkel tudok csak róla beszélni. Mínusz háromnál egymást buzdítottuk és mindenkinek csak egy célja volt és lehetett: mindent megfogni, kivédeni és belőni. A pályán kívülről ez nyilván nehéz, de buzdítottuk a hét játékost. Valahogy az energiák összeadódtak és a Jóisten fogta a kezünket!

Bartucz: Ha ezt valaki három éve megjósolja... 

„Örülök, nagyon, még ha ez nem is látszik az arcomon. Annyira fáradt vagyok, szerintem minden porcikám még azon van, hogy feldolgozza mindazt, ami történt velünk – állt az újságírói kérdések kereszttüzébe a meccs másik magyar hőse, Bartucz László. – Kell egy kis leülepedési idő, mert rengeteget kivesz egy ilyen meccs az emberből.”

„Úgy látszik, jó ez a szerep – felelte a kérdésre, minek köszönhető, hogy a norvég meccs után ezúttal is úgy tudott beszállni, azonnali segítséget adott a csapatnak. – Nem is jó szó erre a szerep. Mindegy, hogy mekkora dolgod van, hogy csak edzésen segítesz-e vagy három perced van a meccsen. A lényeg, hogyha a magyar válogatott meze rajtad van, mindent beleadj, és elakadjon benned valahogy a labda. Hogy mi döntött a javunkra három gól mellett? A hitünk. Az egymásba vetett hitünk, hogy családként funkcionál ez a csapat, és az, hogy volt mögöttünk egy ennyire fantasztikus szurkolótábor. Gyakorlatilag elhajszoltak minket az olimpiáig!”

Bartucz hozzátette, le sem tagadhatná, mekkora plusz érzelmi töltetet jelent számára, hogy épp Tatabányán ért el egy ekkora sikert a válogatottal.

„Aki ismer, az tudja, hogy én itt vagyok igazán otthon. Nagyon szeretek itt játszani, velem nyitott a csarnok, hiszen védtem az első mérkőzésen. Nagyon boldog vagyok, hogy itt élhettem át ezt a sikert. Nem akarom túlmisztifikálni, ahogyan a szerepemet sem. Azt, hogy újra itt lehetek a válogatottban. Mindig is az lebegett a szemem előtt, hogy keményen dolgozzak. Most is ez a jelszó: dolgozni kell tovább. Megváltozni ettől biztosan nem fogok. Most ünneplünk, hétfőtől viszont az lebeg a szemem előtt, hogy a Budakalász ellen a szombati bajnokinkon a lehető legjobb teljesítményt nyújtsam a kapuban. Mindent a helyén kell kezelni, hiszem, hogy a profi hozzáállás kifizetődik. Bár azt azért nagyon remélem, hogy most öt percnél több időnk lesz kiélvezni a sikert.”

Ha az a kérdés, elégedett vagyok-e a teljesítményemmel, hát nem. Sok olyan labda volt, aminél azt éreztem, beleérhettem volna, vagy beleértem, de nem elég határozottan, gyorsan. Nem akarok magyarázkodni, nem szokásom, de a siker ellenére is van bennem hiányérzet ilyen szempontból.

„Volt-e hasonló eufóriában részem? Talán az Európa-bajnoki ötödik hely megszerzésekor. Vagy még itt Tatabányán, mikor az AEK Athén ellen tudtam kínaiból védeni egyet, és azzal nyertünk az Európa-ligában. De tudod mit? Nem! Azok sem voltak annyira különlegesek, mint ez a mostani ünneplés. Hogy mit feleltem volna annak, aki két-három éve megjósolja, hogy ilyesmiben lesz részem? Jó kérdés, nem biztos, hogy szavakat tudtam volna találni. De igyekeztem volna hinni benne!” – felelte Bartucz László az Indexnek.

Férfikézilabda, olimpiai selejtező (Tatabánya):

3 . forduló:

A végeredmény: 1. Norvégia 6 pont, 2. Magyarország 4, 3. Portugália 2, 4. Tunézia 0

(A csoportból az első két helyezett jutott ki a párizsi olimpiára.)

1. forduló:

2. forduló:

(Borítókép: Imre Bence. Fotó: Szollár Zsófi / Index)