1244. BEKIÁLTÁS: A Tűréshatáron túl Orbánról

habetlerandrasoperaenekesnyugathu.jpg

CÍMKÉP: Hábetler András lélegzetelállító versmondása után szívszorító mondatokkal jellemezte a szerinte bennünket is megtestesítő orbáni kormányzási rendszert. „Nincs bennük szeretet. Ezért kell elmenniük” – mondta többek között a rádiós beszélgetésnek abban a részében, amit szó szerint idézek, a végén egy kiegészítéssel. (Fotó: Nyugat.hu)

Ritka pillanat, amikor egy rádióműsor címe teljesen összhangban van a tartalmával. Mi több, jóval túl is mutat azon. Az általam hol bírált, hol dícsért Klubrádió egyik kevéssé előnyös műsorsávjában véletlenül volt részem abban a többszörösen felkavaró élményben, amiben Szunyogh Szabolcs szerkesztő-műsorvezető jóvoltából Hábetler András operaénekes részesített. Egyáltalán nem mellékesen, utóbbi mostanság orvosi diplomáját porolja le. A Tűréshatár március 11-ei adásának első kétharmada is pazar volt, de ami az után következett, attól a lélegzet is elakadt.

Hábetler a mikron előtt olyan természetességgel rögtönözte Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség című költeményét, mintha az ott és akkor szakadt volna ki belőle. (35:45-től)

Ám ide, egy közéleti blog hasábjába elsősorban azt kell felidéznem, ami ezt követően következett. Szinte fölösleges bármit hozzátenni az elhangzottakhoz. Önmagukért beszélve rázzák fel és meg az embert. Legfeljebb a végén élek egy megjegyzéssel, egyébként úgy ahogy van, érzékeny és szerintem pontos leírása helyzetünknek, vergődéseinknek. Íme, a közéleti rész a fent megadott link segítségével elérhető módon hangban is, 45:50-től!

„Az az ország, s a közeg, amiben élünk, az valahogy nem segíti azt, hogy az ember olyan nagyon hosszan tervezzen. Vagy, hogy olyan nagyot fusson. Mert ahhoz oxigén kell. Azt érzem, hogy nincs, kevés az oxigén. Sajnos, a mi országunkban kevés az oxigén. És az a baj, bár nem szeretek így politizálni, mert az én munkám pont az, hogy a közös nevezőt találjam meg az emberekben. Az, amit én tudok a színpadon, ugyanúgy hat jobboldalira, baloldalira, keresztényre, zsidóra, a hetero- és homoszexuálisokra – minden emberre. Ezért rossz, ha az ember ebből a szerepből kilép, de sajnos muszáj.
     Muszáj azt kimondani, hogy nehéz, nehéz itthon. Nem az a baj ezzel a kormánnyal, hogy össze-vissza lopnak, s a többi, s a többi, meg hogy a demokrácia. Az a baj, ami ijesztő, hogy azt látod, hogy valahogy a szívük helyén nincs semmi. Nincs bennük szeretet. Ezért kell elmenniük. Nem lehet olyan kormány és olyan kormányfő, aki nem szereti a népét. És direkt nem magyar embereket mondok. És lehet, hogy különben neki van mint privát embernek. De mint politikus, mint államférfi, ez nem látszik. Bár, azt hiszem, hogy a két dolog nem elválasztható. És lehet, hogy volt neki valamikor, de belefagyott egy szobor szerepébe. Fölmászott arra a talapzatra, amit ő maga és a többiek állítottak neki; leöntötték őt bronzzal vagy márvánnyal, és belefagyott.
     Az a szomorú, hogy úgy működik ez az ország már, hogy aki nincs velünk, az nincs. Sőt, aki velünk van, az sincs, csak négyévente arra a kicsi időszakra, amikor ránk szavaz. Nem vagyunk szeretve mi, magyarok a kormányunk által. Nem a közjót szolgálják. Azt, hogy a tehetségemet én ki tudjam bontani. Hogy a gyerekem meg tudja futni a pályáját. Hogy az anyám vagy a nagyanyám méltóképpen tudjon kisétálni az életből. Ez lenne a dolguk. És nem az, hogy méregetik a nemi szervüket, hogy kinek nagyobb, és azt a világban mutogatják. Szégyen és gyalázat. Sajnos.
     Kicsit olyan az egész mint a Harry Potter esete apjának őt védő szellemével, meg a dementorokkal. (...) A filmben képes ugrálni az idősíkok között. A végén ide kerül, a valóságba kerül, és látja a tó másik oldaláról, bujkálva, hogy ott van ő, meg a keresztapja, s dementorok szívják ki a lelküket, és haldokolnak. És mondja egy társának, majd most fog jönni az apám, itt mellettünk és meg fogja őket menteni. És nem jön a pasi. Nem jön az apja. Aki egyébként pont úgy néz ki, mint ő. S akkor rádöbben arra, hogy neki kell odamenni, és neki kell megmentenie önmagát. Tehát nekünk kell megmentenünk önmagunkat. Nem bízhatunk az ellenzékben, Európában. Nekünk kell megmentenünk önmagunkat. És ha mást nem, akkor annyit kell tennünk, hogy ebben a műsorban én ezt elmondom.
     Ez itt nem kormánykritika. Ez annál több. (Mert ez a helyzet) megbetegít. Látom bent az egészségügyben, hogy mennyi a rákos, az infarktusos, a gyomorfekélyes ember. Nem lehet olyan társadalomban élni, ami megbetegít. És az Orbán Viktorral az a baj, hogy úgy működik, hogy minél nagyobb a feszültség, neki annál jobb. De nem így működik az emberek kilencvenkilenc százaléka. Nem lehet folyamatos brusztban, folyamatos háborúban élni. (...)
     (Persze) Orbán Viktor is mi vagyunk. Orbán Viktor nem más mint..., megtestesíti a mi félelmeinket, a mi önzésünket, a mi kisszerűségünket, a mi hatalomvágyunkat... Közben az ember szeretne hős lenni, szeretne nagyvonalú lenni, szeretne nem ilyen kicsit vacak lenni. Ne engedjük, hogy megvezessenek bennünket, mint Salieri az Amadeus végén, amikor azt mondja, hogy „Feloldozlak titeket, én vagyok a középszerűség védőszentje!” Orbán Viktor ne oldozzon fel minket azzal, hogy ti is pont olyan vacakok vagytok mint én. Nem, nem! Szeretném, ha egy nagyvonalú, mosolygós és a világban a helyét megtaláló, az ukránokkal szolidaritást vállaló ország lennénk. Uff!”

Azt gondolom, még így leírva, az élőbeszéd varázsa nélkül is, Arany Jánossal szólva, „Szó bennszakad, hang fennakad, / Lehellet megszegik.” Talán még azok esetében is, akik egy-két kitétel, s talán az egész monológ ellen berzenkednek most. Magam is csupán egyetlen kiegészítéssel élek ezúttal. Hábetlernek ahhoz a gondolatához, amely szerint „Orbán Viktor is mi vagyunk. Orbán Viktor nem más, mint..., megtestesíti a mi félelmeinket, a mi önzésünket, a mi kisszerűségünket, a mi hatalomvágyunkat...” Lehetséges ez, de szerintem csak részben. Azt remélem, nem egész lényünkben vagyunk ilyenek. Bennünk lakozik a jóra való esély is. Ha van bűne Orbán Viktornak, amire – Szunyogh Szabolcs szerkesztő-műsorvezető Tolsztojra való hivatkozása szerint – nincs bocsánat, az az, hogy a rossz énünket játszotta és játssza ki ellenünk...#

Kabai Domokos Lajos