Orvos akart lenni nagy magyar drámaírónk

Szigligeti Edét eredetileg Szathmáry Józsefként anyakönyvezték. A buzgó vallásos apa szigorú alakja a későbbiekben meghatározó volt a nagyváradi származású és köznemesi felmenőkkel rendelkező Szigligeti életében és műveiben.

Már korán érdeklődött a színház iránt is: iskolatársaival együtt irodalmi társulatot alapított, előadásokat rendezett. Barátai „táncoslábúként” ismerték, saját bevallása szerint diákként előfordult, hogy egyhuzamban három éjjelt is végigtáncolt. 

Irodalom iránti affinitása ellenére mégis orvos akart lenni, szülei viszont kézzel-lábbal tiltakoztak ellene, inkább a papi pálya mellett tették le voksukat. Azonban az apának be kellett látnia, hogy „e dicső pályához nem eléggé szent, de nem is eléggé erkölcstelen”, így hát kiegyeztek abban, hogy mint mérnök viszi tovább a Szathmáry család hírnevét. Mérnökként a Körös szabályozásánál még részt vett, de hamar belátta, hogy nem ez az ő útja, és már a színészet felé kacsintgatott. 

Apja szégyellte, hogy családnevüket így megbecstelenítették, így annak használatát megtiltotta, fiát kitagadta. A színésznek Döbrentei segédkezett az új név megtalálásában. A szóbeszéd szerint a Várszínház igazgatójának lakásán vaktában kihúzott könyv felütése után az első nevet választották ki, amelyet megláttak. Így esett a választás a Szigligeti névre Kisfaludy Sándor azonos című regénye alapján. A később magyarosításon átment Eduárd nevet egy angol romantikus regény hőse ihlette. 

Bár Szigligeti elsőként a Szent István című drámában lépett fel, csak egyetlen sornyi szöveget bíztak rá és még azt sem mondhatta el. Utólag megtudta, hogy az incidens eltervezett volt, így szerették volna színpadhoz szoktatni. Igaz, nem emiatt az esemény miatt, de idővel rájött arra, hogy „az a bizonyos valami” hiányzik játékából, így a színészettel felhagyott, de a színház bűvkörében maradva drámaíróként és színházszervezőként folytatta tovább pályáját. 

Jászai Mari kitűnő rendezőnek is tartotta. 

Tévhit, hogy ő teremtette volna meg a népszínművek műfaját, de ő tette azt tökéletessé. A több mint száz darabot író Szigligeti mestere lett a népszínműnek – amely szélesebb néprétegeket is a színházba vonzott –, mégis legsikeresebb műfaja a vígjáték volt. Leghíresebb alkotása az 1849-ben megírt Liliomfi volt, melyet Makk Károly 1954-ben vitt filmvászonra, és amely kultuszfilmmé emelkedett. 

A színház iránti rajongás, az életigenlés mind-mind megjelenik a Liliomfiban. Századik színműve alkalmából, a premier-előadáson, kollégái egy ezüst tollat és tintatartót ajándékoztak az írónak. Felirat is állt az egyiken, mely mintegy előrevetítése volt a jövőnek: „Szigligeti 101. Színműve”. Egy évvel halála előtt egészsége rohamosan romlani kezdett, a társadalmi élettől teljesen visszavonult. Igaz, addig is az volt a legkicsapongóbb szórakozása, ha barátaival leült kártyázni, most mégis rákosi kertjébe menekült gyógyulni. Szigligeti 1878-ban, rövid szenvedés után, szívszélhűdésben hunyt el. Élete végéig a Nemzeti Színház szolgálatában maradt.

További történelmi témájú cikkeket a Múlt-kor történelmi magazin weboldalán olvashatnak.