„A festés nagyon magányos szakma” – Szüts Miklósra emlékezünk

MN: Mindig ilyen konkrétan megragadható a képei témája?

SZM: Több mint másfél évtizedig nonfiguratív festő voltam, és nagyon sokat - ma már azt gondolom, fölöslegesen - szenvedtem attól, hogy kitaláljam, mi a kép témája, mi legyen rajta. Az úgynevezett figurális festészet ebben nagyon sokat segített. Először csendéleteket festettem, mert az áll legközelebb az absztrakcióhoz; tök mindegy, hogy egy bögre, két bögre vagy egy kés, három tányér, mi van az asztalon. Az pontosan olyan, mint a nonfiguratív festészet, de mégiscsak vannak konkrét tárgyak, nem a semmiből indulunk. Soha nem használtam beállított csendéleteket, de minden tárgy, ami a képeimen szerepelt, valahol ott volt a műtermemben: kés, tányér, bögre, sótartó fizikálisan jelen voltak, hogy egy kicsit, ha kell, bele lehessen kapaszkodni a naturába. Ezekkel a tájképekkel vagy tájképszerű tárgyakkal is az a helyzet, hogy nem a nulláról indulok. Fotók után festek, fotókat használok vázlatként, tehát az induláskor van a képnek egy iránya.

Igen, lesz rajta horizont, lesznek fények meg árnyékok - meg esetleg újabban felhők -, meg tenger vagy víz vagy mittudomén, de ennél többet persze nem tudok, amikor elkezdem összemaszatolni a vásznat vagy papírt.

MN: Saját fényképeket használ, vagy másokéval dolgozik?

SZM: Legalább a fele nem a saját fotóm. Keresett, talált, kapott képek. Egy időben gyakran vadásztam fotókra az interneten. Ennek elég rossz a hatásfoka, mert körülbelül tízezer képet néztem végig, amiből kigyűjtöttem - mondjuk - negyvenet. Hogy nagy és romantikus kifejezést használjak, az alkotói folyamat ott kezdődik, amikor az ember kiválasztja, merre szeretne kóborolni. Régebben kinyomtattam a képeket, leraktam a műterem padlójára, és négy-öt óra hosszat üveges tekintettel nézegettem, hogy na, melyikhez van közöm? Van egy elég komoly gyűjteményem a potenciális fotókból, amikből akár kép is lehetne egyszer. De történt velem olyan is most ősszel Franciaországban, hogy egy reggel arra ébredtem, hogy kinézve a kertbe nem látni semmit, olyan köd van odakinn. Izgatottan magamra rángattam a ruháimat, fölkaptam a fényképezőgépet, és mentem ki a faluból fényképezni. Másfél óra alatt aztán fölszállt a köd, és kisütött a nap, őrületes fotókat csináltam. Ezekből próbáltam is azonnal egyet-kettőt megfesteni. Hogy mennyi köze volt az előző napokban festett képekhez, azzal nem érdemes törődni, a kép úgyis arra megy, amerre vezet az útja. Ma már ki sem nyomtatom a fotókat, annyira elszemtelenedtem. Csak kinyitom a laptopomat, és lehetőleg jó messze lerakom, hogy ne fröcsköljem össze. Nem kell többnek a fotó: csak emlékeztetőnek, hogy érezzem a szagát.

MN: Milyen szerepe van ezek után annak, ami személyes?

SZM: Arra azért rájöttem sok évtizedes képgyártási gyakorlatomból, hogy egy dolog biztos: a kép nem én vagyok. Ez egy kényszerképzet vagy tévedés, amit sokszor a művészek vagy a nézők gondolnak, hogy a kép a szerző lenyomata. A dolog ennél sokkal egyszerűbb vagy sokkal bonyolultabb.

A festés egy kaland, soha nem tudjuk, mi lesz a vége, mi marad végül a vásznon, őzike vagy apokalipszis. Ha nem így lenne, már biztos régen felhagytam volna ezzel az őrülettel.

MN: Mennyit számít a helyszín, az, hogy éppen Párizsban vagy az Ulászló utcában fest?

SZM: A nem itthon levés csak annyiból számít, hogy nem szól a telefon, hogy a világon semmi más dolgom nincs, csak képet festeni. Ha például Párizsban vagyok, azért kapok annyit a világból, ami vigasz a magányra: ha aláírtam egy képet, akkor lemegyek a sarki vendéglőbe. Egyébként a körülmények csak kényelmi szempontok, a kép szempontjából lényegtelenek.

MN: Felesége, Vojnich Erzsébet szintén festőművész. Szoktak egy térben dolgozni?

SZM: Soha, illetve gyakorlatilag soha. Pilinszky mondta: az ágy közös, a párna nem! A feleségemet még sokkal jobban zavarja, ha bárki van körülötte, amikor dolgozik. Külön van a műtermünk, az övé otthon, az enyém légvonalban egy kilométerre. Azt azért már reggel lehet érezni, hogy ma a Vojnich festeni fog, mert akkor már tuszkolja ki az embert, hogy tűnne végre el onnan. Engem voltaképpen olyan nagyon nem zavar, ha van a közelben valaki. A festés viszont nagyon magányos szakma. Arra vagyok szocializálva, hogy mindenért én vagyok a felelős. Együtt dolgozni másokkal isteni dolog lehet, amikor más fejezi be az elkezdett mondatodat. A képcsinálásnál sajnos ez nem működik.

MN: Ez most egy irodalmi ihletettségű sorozat, és szóba került már a zene is. Honnan merít még?

SZM: Sokat hallgatok zenét, mikor festek, de hogy ez inspiráció lenne? Vagy a képre nem figyelek, vagy a zenére. Hangoskönyveket is szoktam néha hallgatni, mert a félrefigyelés is nagyon jó, az ember ösztönösen olyan helyzetet teremt, hogy zsigerből mozogjon a keze. Van egy képem, aminek egy részletéről, ha ránézek, most is az jut eszembe, hogy Bodor Ádám Sinistráját hallgattam, amikor azokat a fákat festettem ott, a bal oldalon.

MN: Honlapján (szm.hu) maga is ír: blogot vezet, bár az utóbbi időben egyre kevesebb bejegyzéssel.

SZM: Nyilvánvalóan van egy kis közlési kényszerem, íráskényszerem, és ezt a blog felületén ki tudom élni. De egyszer csak elért egy olyan látogatószámot az oldal - rendszeres napi ötszáz látogatóm lett -, amitől megijedtem. Szinte automatikusan megváltozott a karaktere, kevesebb lett a magánélet. Mostanában nagyon keveset írtam, mert a közállapotoktól igen rossz kedvem van, és nem gondolom, hogy ezt a rosszkedvemet egy nagyon kis mértéken túl rá kellene borítsam az emberekre. Jut nekik elég nélkülem is. Ugyanakkor meg hiába, azzal van tele a fejem, hazudni meg nem lehet. Nem teszek úgy, mintha éppen nem bontanák le a demokráciát körülöttem, amikor lebontják.