Elfeledett évtizedek – A paraszt már megint jól járt?!

Apám mondta, hogy amikor 1942 tavasza végén a Don-kanyarhoz tartva látta az egybeszántott földeket, a végtelen gabonatáblákat, a magtárnak használt templomokat és a nagyon szegény embereket, sose gondolta volna, hogy hozzánk is elér a kolhoz.

A magyar paraszt generációk óta a földet művelte, abból élt, és minden családtagnak megvolt a maga szerepe, kicsitől a nagyig. Én nagyapámat csak a lovakat láttam csutakolni és istállót söpörni, nagyanyámat a konyhában, meg intézni a baromfikat, de állandóan ki-be – a paraszti célszerűség ezt kívánta.

A szövetkezet persze ismert volt vidéken (Hangya) de a téesz lelkileg is óriási lépés volt a korábbi saját ura gazdáknak. El kellett menni a közösbe dolgozni, mérték a munkáját, főnök volt felette, a lovát egy másik ember hajtotta. És mentek az asszonyok is, akik korábban otthon látták el a ház körüli teendőket.

Amikor 1960 után beindultak az újjászervezett téeszek, sokan azt gondolták, ebből se lesz semmi. A munka persze ugyanaz maradt – szántani, vetni, kapálni, aratni, szüretelni –, csak éppen a közös földeken. Azt már akkor is sejtettük, ma már tudjuk, hogy a magyar téeszek mások voltak, mint a szocialista országok hasonló szerveződései, nem beszélve a szovjet kolhozokról. Nálunk pár év után megszűnt a munkaegység, kaptak háztájit a tagok, majd rendezték a jogviszonyaikat; ők választották meg titkosan az elnököt, törvény szabályozta a téeszek működését, az állami felügyelet nem volt olyan szoros, mint az ipari vállalatoknál (időnként kijöttek a járástól, meg persze volt statisztika).

A falvak többségében csak egy téesz maradt – termelőszövetkezeti község, írták a helység névtábla alá –, a tanács mellett ez volt az egyetlen munkáltató és idővel közösségi, szociális feladatokat is ellátott. Idősek gondozása, ebédhordás, télen hótakarítás. az utak, dűlőutak karbantartása, ifjúsági klubok és könyvtárak, sorolhatnánk. A téesz, nem az állam! A ’60-as évek elején még a poros kocsiúton rohantunk a zörgő teherautó után, tíz év múlva apámék már személyautót vettek. Maradt néhány igásló is a téeszben, mert a háztájiból a terményeket lovaskocsival hozták be, vagy teherautóval.

A téeszek – első ránézésre – megfelelőnek látszottak annak a ránk kényszerített szovjet típusú „kommunista” rendszernek, ami nálunk a szocializmus volt. Rákosi 1948-tól szovjet ideológiából és mintára indította, de Kádár már sokat lazított az eredetin (tanult ’56-ból). Egy olyan országban, ahol az ipart, a kereskedelmet és a szolgáltatást államosították, majd központilag vezérelt, tervutasításos rendszert tettek rá, nem lehetett hagyni, hogy mellette üzemel egy szétaprózott kisparaszti birtok- és gazdasági szerkezet. Ez így együtt folyamatos termelési és ellátási válságokkal tudott volna működni, s ez előbb-utóbb társadalmi konfliktusokká fejlődött volna. Lengyelországban láttunk valami hasonlót, szocialista ipar és kisparaszti gazdaság: folyamatos válságok. (Persze más miatt is.)

Ekkor jöttek az úgynevezett melléküzemágak, fémipar, fröccsöntő üzemek, gebinek stb. A rémi Dózsa Tsz-nek például két borozója is volt a fővárosban, az egyiket Kulcsár Gergely, a kiváló gerelyhajító olimpikon vezette, aki többször is megfordult a faluban. Igen, a téeszek kapitalista üzemekké kezdtek válni, s ez már nem csak ideológiai, hanem nagyon is gyakorlati problémákat okozott: az állami iparnak és kereskedelemnek konkurenciája akadt. Téeszelnök-perek, a meggymagos-ügy és hasonlóak, az 1968-as reform visszarendezése és ezzel együtt felerősödött Biszku és a Kádár-rendszer baloldali ellenzéke. A rendszer elérte belső tűréshatárait és ezt a Párt nem hagyhatta, mert a szocializmus alapjai kerültek volna veszélybe – mondták ők.

De már nem lehetett visszatérni a ’60-as évek elejére. A téeszek komoly termelőüzemekké váltak, Rémre is jött két tucat fiatal agrárszakember, köztük több helybeli. Falubeli elnököt választottak, a megyei és járási elvtársak már csak a zárszámadásra jöttek ki, felültek a pódiumra és agyondicsérték a helyiek munkabírását. Még Losonczi Pál is meglátogatta a Dózsát, a tagok figyelmesen hallgatták. A népet a kultúrházban pedig Gobbi Hilda és más fővárosi művészek szórakoztatták, a téesz busza pedig vitte nyáron a tagokat a jugó tengerpartra, meg Mariazellbe, Lourdes-ba. A helyi szakemberek járták a dán szövetkezeteket, John Deere traktorok zúgtak a rémi dűlőutakon, a gabonát néhány kombájn betakarította és a téesz minden tavasszal több ezer bárányt szállított Olaszországba, otthon az ólakban tucatnyi hízó várta a következő fuvart. A magyar agrárium Európa élvonalába tartott.

A ’80-as évek legvégén egy lakodalomban a birkapörkölt mellett megkérdeztem Feri bátyámat, a nagy hírű rémi Dózsa Tsz igen kiváló elnökét, hogyan látja a téeszek jövőjét, átalakulnak-e kft.-vé. Még bírjuk, gyerek! – ez volt a szavajárása –, de ne kívánd a téeszek végét, mert ha így lesz, akkor a faluban sokan mennek a tanácsházára szociális segélyért...