szent teréz

Gian Lorenzo Bernini, akit 17. századi kortársai csak Michelangelo utódjaként emlegettek, igazi polihisztor volt: mesteri márványszobrai mellett festett, színdarabokat írt és rendezett, amelyekhez a díszleteket is ő tervezte. Emellett szívesen alakított kisebb szerepeket maga is a színpadon, és az iparművészet sem állt tőle távol: lámpákat, asztalokat, tükröket, járműveket álmodott meg.

Befolyásos támogatók

Az olasz barokk egyik legismertebb képviselőjét azonban elsősorban szobrászként, építészként és várostervezőként foglalkoztatták. Nem is akárkik: VIII. Orbán pápa és Federico Cornaro velencei bíboros egyaránt szívesen alkalmazta a tehetséges fiatalembert. Szobrászként a mozgásban lévő testek, a drámai jelenetek vonzották, de ismert Dávidról készített szobra vagy a Proserpina elrablása című alkotása is. Legjelentősebb munkája azonban a Szent Teréz eksztázisa című szobor – amelyről a hírhedt de Sade márki sokatmondóan állította: „Nehéz elhinni, hogy szent.”

Ami azt illeti, valóban. A kármelita szerzetesnőt, Szent Terézt ábrázoló szobor a római Santa Maria della Vittoria-templomban található, amely a 15. század elején épült a kármelita szerzetesrend számára. A kápolna megtervezését Berninire bízták, annak ellenére, hogy a szobrász időközben kiesett az egyházi méltóságok kegyéből: VIII. Orbán utódja, X. Ince nem kedvelte a stílusát. A Cornaro család azonban annál is inkább, így ők bízták meg Berninit, hogy tervezzen számukra egy kápolnát.

Szent Teréz eksztázisa

Bernini Szent Teréz eksztázisát ábrázolta: azt a pillanatot, amely a szent Önéletrajzában is olvasható, és szívsebzésként (transzverbáció) emlegetik: „Ez az angyal egy nagy aranydárdát tartott kezében, amelynek csúcsa – úgy láttam – kissé tüzes volt. Úgy tűnt fel előttem, hogy többször beledöfte a szívembe, úgyhogy egészen keresztülhatolt a belső szerveimen. Amikor visszahúzta, úgy éreztem, mintha azokat magával rántaná. Engem pedig nagy szeretetre gyullasztott Isten iránt.

A fájdalom akkora volt, hogy azt a nyögést csalta ki belőlem, amelyről az imént szóltam. Viszont azonban ez a borzasztó kín oly végtelen gyönyörűséget okozott, hogy lehetetlen volt kívánnom, hogy megszűnjék.”

Az eksztázis, amelyet Bernini ábrázolt, olyan rendkívüli állapot, amelynek során az illető rövid időre elveszíti kapcsolatát a külvilággal, és teljes testét-lelkét egészében áthatja a rendkívüli élmény. Akaratlan mozgásokat, könnyeket, irányíthatatlan nevetést és egyéb furcsa reakciókat is tapasztalhat, előidézője lehet szerelmi vagy hitbéli tapasztalat egyaránt.

Ávilai Szent Teréz – aki a XVI. században élt Spanyolországban – 38 éves korától tapasztalta meg az élményt, amelyet az Istennel való tökéletes egyesülésként írt le. Érdekesség, hogy Szent Terézt halála után körülbelül tíz évvel exhumálták, ekkor szívét egy ereklyetartóban helyezték el.

Egy sebész később megvizsgálta a szívet, és égésnyomokat, valamint izomszakadást vélt rajta felfedezni – mai tudásunk szerint ez akár epilepszia következménye is lehetett.

Akárhogy is, Bernini szobrából nyilvánvaló érzékiség árad. A felhőn ülő nőalak feje hátrahanyatlik, szája kissé nyitva van, arca átlényegült, tagjai ernyedten lógnak – ellentétben a márványból faragott drapéria gazdag redőzetével. A szenvedélyes pillanatot előidéző angyal száján mosoly játszik, és külön pikánssá teszi a jelenetet a Cornaro család tagjainak megidézése, akik a templom oldalfalán, mintha páholyból néznék, egy szoborcsoport alakjában figyelik a történéseket, élénk beszélgetésbe bocsátkozva.

Bernini még csaknem harminc évet élt a szobor megalkotása után, műalkotásaival gazdagítva Olaszország építészeti és kulturális örökségét. Azt rebesgették, hogy hosszú pályafutása során többször is a Cornaro-kápolnában keresett megnyugvást: a Szent Teréz eksztázisa-szobor előtt imádkozott.

Ha szívesen olvasnál még híres műalkotásokról, alábbi cikkünk is érdekes lehet számodra.