Ősi rémség úszkált a vízben, a látványa is vérfagyasztó

Az aligátorhalak ősei 150 millió évvel ezelőtt, még a dinoszauruszok korában jelentek meg. Élő fosszíliáknak is nevezik őket, mert külsejük szinte semmit sem változott az azóta eltelt rendkívül hosszú idő alatt.

Az Evolution című folyóiratban megjelent tanulmány azt vizsgálta, hogy ezek az állatok miért fejlődtek olyan lassan, hogy küllemük gyakorlatilag majdnem változatlan maradt.

A változatlanság genetikája

A kutatók számítógépes elemzéssel tanulmányozták a közös ősöktől megmaradt génszekvenciákat - az úgynevezett ortológokat -, amelyekből kiderült, hogy az idők során milyen arányban helyettesítődtek vagy mutálódtak a gének.

A tanulmány megállapította, hogy néhány élő kövületnek tekintett állat - bár őseik számos tulajdonságát megtartották - jelentős mértékben különbözik fosszilis rokonaitól.

A vizsgált 471 faj közül az aligátorhal és a tokhal esetében volt a legalacsonyabb a szubsztitúció (a mutáció egyik fajtája, amikor az eredeti bázispár helyére másik kerül) aránya. Úgy tűnik, hogy az aligátorhalak nagyjából háromszor lassabban fejlődnek, mint bármely más, ma élő gerinces.

A szubsztitúció fizikai változásokat eredményez. Ezen fajok esetében a szubsztitúció mértéke olyan alacsony volt, hogy az ős nem diverzifikálódott jelentősen, azaz kevés új faj fejlődött ki belőle. Az a néhány faj, ami végül kialakult ugyanakkor hosszú időn át stabil, és így gyakorlatilag változatlan maradt.

Olyan lassan fejlődtek, hogy két, egymástól 100 millió évnyi evolúcióval elválasztott faj még mindig képes kereszteződni. Ismert például, hogy az aligátorhal (Atractosteus spatula) és a krokodil csuka (Lepisosteus osseus) képes egymással párosodni, és hibrideket nemzeni. Ráadásul ezek a hibridek – ellentétben például a ló és a szamár ivadékával, az öszvérrel – szaporodóképesek is.

Az egyelőre nem ismert, hogy miért maradt ilyen stabil az aligátorhalak génállománya.