Túlélte a saját halálát Drahota Andrea: egyedül él Gyermelyen a visszavonult színésznő

Előbb-utóbb Giorgio Armani vagy Donatella Versace csönget be önhöz, mondván: mutassa meg miket varr, milyenek a horgolt munkái és miket szokott kötögetni…

– Áááá... Az a helyzet, hogy egy ideig lelkes vagyok, aztán megunom. Valóban szeretek horgolni, kötögetni, varrogatni, ez afféle szenvedély nálam, de nem mindig van hozzá kedvem. Tudja, úgy vagyok vele, hogy az embernek valamit csinálnia kell mindig, mert a semmittevés már a vég kezdete. 82 éves vagyok, s hiszi vagy sem, de makkegészségesnek érzem magam. Olykor persze küzdök kisebb-nagyobb nyavalyákkal, most is lefogytam néhány kilót, de az energiámra, az élni akarásomra nincs panasz – mondta Drahota Andrea.

Ha nem kötöget, akkor mit csinál: olvas, tévét néz? Már csak azért kérdem, mert olyan aprócska településen, mint Gyermely, nem lehet túl sok program, ami úgy ki-, vagy megmozdítja az embert.

– Szeretek itt élni. Szeretem a környék csendjét és hangulatát. Otthonra leltem Gyermelyen, ebben az imádni való kertes házban. Igaz, nem így terveztem. Azt gondoltam, Andrissal a férjemmel együtt öregszünk meg, és nézzük nap mint nap ahogy az általunk ültetett diófa egyszer csak kamaszlegényből igazi férfivá cseperedik. Nos, a 20 éves fa előtt már csak egyedül állok.

Egyedül él Gyermelyen, de nem érzi magányosnak magát / Fotó: Knap Zoltán

– Azt olvastam, hogy ez egy különleges fa. A törzsében egy olyan mélyedés keletkezett, amely mintha fényképtartó lenne. S benne ott van Kozák András fotója.

– Az a szív alakú mélyedés a diófában – benne Andris fényképével – talán a telek legfontosabb helye. Mindennap megállok előtte, s hálát adok a sorsnak, hogy egy ilyen csodálatos emberrel élhettem évtizedekig.

Diófában őrzi férje, Kozák András fényképét / Fotó: Knap Zoltán

– A Kossuth- és Jászai Mari-díjas Kozák András ereje teljében, 62 esztendősen, 2005-ben hunyt el. Volt bármi előjele a tragédiának?

– Emlékszem arra a napra, április volt, finom, tavaszi illatú április, s Andrissal elmentünk egy közeli tóhoz. Szerettünk oda járni, tele volt halakkal, különös hangulatot árasztott. A férjemnek akkor néhány tuskót kellett levernie, és én azt láttam megdöbbenve, hogy furán mozog. Otthon aztán arra kértem, vizsgáltassa ki magát. Az eredmény látszólag tökéletes volt, semmit sem találtak nála. Csakhogy egy orvos barátunk mégiscsak elvitte magával Andrist a Kútvölgyibe. Soha nem felejtem el, reggel indultak, én ültem ott egy karosszékben, aztán amikor hazaértek, ugyanott vártam rá. Megállt előttem s halkan, de határozottan azt mondta: mindenhol áttétek vannak bennem. Aznap éjfélkor még egymást bátorítottuk, jóllehet mindketten tudtuk, hogy innen már nincs visszaút. De az ember már csak olyan, hogy reménykedik. Föl-le, föl-le, így lelkesedtünk, s így sírtunk. Andris a következő februárban hunyt el agydaganatban. A kórházban csendben aludt el.

Hálát ad a sorsnak, hogy ilyen csodálatos emberrel élhetett / Fotó: Knap Zoltán

– Ön pedig azonnal utána akart menni a végtelenbe.

– Tudatosan készültem az öngyilkosságra. Pontos, precíz tervem volt, tudniillik az én gyönyörű húgom, Ágnes, aki orvosként dolgozott, ugyancsak halálos kórral küzdött korábban. Mindössze 41 éves volt, amikor meghalt, és ő azt mondta nekem: testvérem, megvan a módszer a lassan, fokozatosan adagolt gyógyszerekkel, hogy te dönts a sorsodról, életről-halálról, és ne várd meg az elviselhetetlen fájdalmat, a kiszolgáltatottságot. Tudja, kimondani is nehéz ezt, megcsinálni pedig még nehezebb. A testvérem sem volt képes rá, annyira erős volt benne az élni akarás. A betegség vitte el. Én pedig a férjem halála után már nem is gondoltam az öngyilkosságra.

– Az ön édesanyja viszont megtette ezt.

– A Rákosi-korszakban sokat szenvedtünk. Szegények voltunk, apám nehezen nyerte vissza az egészségét. A II. világháborúban a Don-kanyarban egy bomba robbant mellette és a légnyomás nekicsapta a közeli templom falának. A bajtársai azt hitték, meghalt, de egy barátja nem hagyta magára, és Oroszországból hol gyalog, hol vonaton, hazahozta egészen Monorig. Az állati ösztön ott dolgozott benne és az apámban is. Szóval szegények voltunk, s azt láttuk, hogy a szomszéd lakásban élő férfit egyszer csak elvitték az ávósok, és soha többé nem jött haza. Anyám szobrásznőként dolgozott, érzékeny lelkületű nő volt, nehezen viselte mindazt, ami körülvesz bennünket. 11 éves voltam, amikor megmérgezte magát. Még most is hallom, ahogy az üvegcse csilingelve repül lefelé a lépcsőn.

– Nem lehet könnyű ennyi sebet cipelni a lelkében.

– Az unokám 15 éves volt, amikor agydaganatban meghalt. 15 éves gyönyörű gyerek. Soha nem panaszkodott, de egyszer sétáltunk valahol, s azt mondta, málnát szeretne enni. Én meg azt feleltem neki: drágám, ezzel még várnod kell egy kicsit, most épp nincs szezonja. Majd jövő nyáron veszek neked. Mire ő rám nézett az édes kis szemével, s kijelentette, hogy akkor én már nem leszek. Megszólalni sem tudtam, és nem értettem, miért mondja. A következő hónapban meghalt.

Belesajdul az ember szíve, ahogy hallgatja élete történetét. Pedig a sorscsapások mellett kapott rengeteg szépet és jót. Azt csinálhatta véges-végig az úton, amit mindennél jobban szeretett: színész lehetett, sikeres, népszerű, sokat foglalkoztatott művész.

– Szerettem játszani, szerettem a színház illatát, hangulatát. Szerettem azt is, ahogy a kamera követ, de amikor Andris - vagy ahogy az unokáimmal hívjuk őt, Papa – elment, már nem akartam játszani. A legnagyobb rendezőkkel dolgozhattam, és a korszak kiemelkedő színészeivel léphettem fel. A Thália fontos része volt az életemnek, miként később a Nemzeti is. A pályafutásomat a székesfehérvári Vörösmarty Színházban fejeztem be. Szinte egyik napról a másikra. Egyszer próbára indultam, már innen Gyermelyről, és olyan jeges, havas volt az út, hogy nem mertem tovább menni. Az volt az utolsó jelenet a nagy filmben.

A pályafutásuk is összefonódott férjével a Thália és a Nemzeti Színházban / Fotó: Knap Zoltán

A színház- és filmrajongó férfiak igencsak el voltak kényeztetve itthon a 60-as, 70-es években. Olyan gyönyörű színésznőket láthattak, mint Venczel Vera, Pécsi Ildikó, Almási Éva, Tordai Teri, Lehoczky Zsuzsa, Domján Edit, s persze ön, a franciás vonásaival, az olasz, tüzes nézésével. Nem volt rivalizálás önök között?

– Ugyan, dehogy. Jóbarátnők voltunk, én legalábbis így emlékszem mindegyikükre. Domján Edithez például különleges kapcsolat fűzött. Egyszer együtt utazhattunk Kubába, nagyjából abban az időben, amikor Fidel Castro hatalomra került. Felejthetetlen élmény volt, de a különleges szépségű Domján Edit folyamatosan arról beszélt nekem, hogy ha hazamegyünk, öngyilkos lesz. Azt mondta, nem várja meg, hogy öregasszony legyen. Próbáltam lebeszélni róla, de megtette.

És a férfiak, a kollégák? Egyszer az egyik rendező azzal biztatta ifjú színészeit egy forgatáson, hogy ha jól dolgoznak, megpuszilhatják az ön köldökét.

– Volt ilyen. Fiatalok és bohémok voltunk, imádtuk az életet. S persze felnéztünk a színészóriásokra. Latinovits Zoltánnal például nem sokkal a halála előtt, húsvétkor beszélhettem. Már borzalmas lelkiállapotban volt. Furcsa ezt mondani, de látszott rajta, hogy menthetetlen.

Nem hiányzik a színház, legalább nézőként?

– Képzelje el, néhány éve elmentem az Operettbe. Leültem, aztán épp húzták fel a nagy bordó függönyt, amikor úgy éreztem, hogy mindjárt elájulok. Könyörögtem, hogy engedjenek ki, szinte menekültem onnan. Soha többé nem mentem színházba.

Nagy Attila, Drahota Andrea és Kozák András / Fotó: Fortepan Gábor Viktor

Nem túl magányos Gyermelyen?

– Dehogy. A fiam sikeres informatikus, világszerte elismerik a munkáját. A lányom most épp külföldön dolgozik, rá is büszke vagyok. Egyébként az ő férje volt színészkollégánk, barátunk, Madaras József. Andris sokáig nehezen viselte ezt. Én jóban voltam Jóskával. Van három unokám, szerencsére a közelemben élnek, gyakran látom őket.

És a világ, a külvilág, no meg az ország – abból mit érzékel ott, a gyermelyi házban?

– A családom megtiltotta, hogy híreket hallgassak. Van egy 3000 videókazettából álló filmgyűjteményem, olykor inkább ezeket nézem. De amikor kimozdulok, pontosan érzékelem, hogy milyen hangulat van az országban. Szörnyű. És ez rosszabb, mint a magány.