Mik voltak a kommunizmus ellenére is hazafias történelmi filmek titkai?

Nem véletlenül állított emléket az 1848-49-es forradalomnak és szabadságharcnak A kőszívű ember fiai című regényében Jókai Mór. Maga is részt vett a felkelésben (ahogyan ez a Most vagy soha című filmben is megjelenik, ahol Koltai-Nagy Balázs kelti őt életre), így személyesen élte át az eseményeket. Az 1869-ben kiadott regényből majd száz évvel később, 1965-ben bemutatott film, amelyet Várkonyi Zoltán rendezett, példátlanul sikeres lett. 

Színészi pályája robbanásszerűen indult: a Nemzeti Színház ugyanis már 1934-ben, rögtön a diplomája megszerzése után szerződtette, de 1941-ben származása miatt elbocsátották. A háború után azonban visszatért a pályája, 1951-től már a Néphadsereg Színházának főrendezőjeként dolgozott, a leghosszabb időt azonban a Vígszínháznál töltötte, ahová 1962-ben került főrendezőként, majd 1979-es haláláig igazgatta is a teátrumot.

Munkásságának az utókor számára is látható eredményét azonban filmjei jelentik. 

Mind közül a legemlékezetesebbek a Jókai-regényekből készült filmadaptációk: az 1965-ös (kétrészes) A kőszívű ember fiai, az egy évvel később készült Egy magyar nábob, az ugyanabban az évben bemutatott Kárpáthy Zoltán, az 1968-as, szintén kétrészes Egri csillagok, valamint a későbbi, 1976-os Fekete gyémántok.

Ezek a történelmi filmnek is beillő alkotások a magyar filmművészet kiemelkedő teljesítményei közé tartoznak. 

Mivel az egri vár már nem felelt meg a korabeli viszonyoknak, ráadásul a robbantásokkal tarkított jeleneteket sem lehetett volna a városban felvenni, Várkonyi kezdetektől egy direkt erre a célra felépített díszletvárban gondolkodott. Ehhez végül a Pilisborosjenő mellett dombokon találta meg a megfelelő helyszínt, itt épült fel az egri vár kicsinyített mása, ahol a külső jeleneteket forgatták. 

Számítógépes trükkök híján 

Várkonyi igazi maximalista volt, minden részletre ügyelt: amikor kevesellte például A kőszívű ember fiainak külső jeleneteihez a valódi havat, gipszporból és hungarocellből készült műhóval egészítette ki a látványt. A belső jeleneteket a Mafilm stúdióiban felépített korhű díszletekben vették fel, a budai Vár ostromát pedig valóban Budán forgatták, ehhez éppen kapóra jött az, hogy a déli Nagy-rondella alatti, II. világháborúban szétdúlt területet még nem rendezték. A gellérthegyi Citadella csupasz mészkőfalai a filmben remekül játszották a börtönudvart, illetve a várbörtönt. 

A remek forgatókönyv és a profi díszletek azonban semmit sem értek volna, ha Várkonyi nem választja filmjeihez a kor legzseniálisabb színészeit: 

Várkonyi Zoltán remekül megtalálta az egyensúlyt az igényesség, a minden szempontból maximalista rendezői munka és a népszerűség, a befogadhatóság között, és mert hazafias, nemzeti gondolatokat filmre vinni. És mivel tizenkilencedik századi történeteket dolgozott fel (sőt, az Egri csillagok esetében még korábbit), a kommunista hatalom hagyta, parabolát sem látott benne, így tisztességes hangú filmeket készíthetett.

És persze nemcsak az Egri csillagok esetében dolgozott a legjobb színészekkel: Latinovits Zoltántól Pécsi Sándorig, Darvas Ivántól Szabó Sándorig, Tolnay Kláritól Haumann Péterig a magyar színművészet legnagyobbjait láthatta a közönség.