Döbbenetes csalás derült ki a természetfilmekről

Míg a látott képeket a helyszínen veszik fel, addig a hangokat sok esetben felveszik, és később adják hozzá a műsorokhoz. Az állatok járásának, táplálékrágásának és zihálásának hangjait például szinte mindig emberi zajszinkronművészek rögzítik a forgatás helyszínétől távol eső hangstúdióban, gyakran hetekkel vagy hónapokkal később.

Ez a furcsa tény a modern természetfilmezés elkerülhetetlen következménye. A vadon élő állatokról készült dokumentumfilmek nagy részét teleobjektívvel veszik fel, amelyek nagy távolságból képesek ráközelíteni az alanyokra. A hangfelvevők azonban általában nem tudnak elég közel kerülni ahhoz, hogy tiszta hangot rögzítsenek anélkül, hogy megzavarnák az állatokat.

A vadvilági dokumentumfilmek rendszerint nagy stábot igényelnek. Ha a hangfelvételeket a helyszínen rögzítenék, a háttérzajok, például a stáb csevegése vagy az autómotorok belezavarnának a végeredménybe. Más esetekben az állatok olyan frekvenciájú vagy hangerejű hangokat adnak ki, amelyeket a legtöbb mikrofon egyszerűen nem tud tisztán rögzíteni.

Hogyan dolgoznak a zajszinkronművészek?

A zajszinkron készítésének folyamata általában úgy zajlik, hogy először eldöntik, az állat mely cselekedeteihez vagy mozdulataihoz kell hangokat készíteni, majd meg kell határozni, hogy ezeknek a hangoknak milyen tulajdonságokkal kell rendelkezniük.

Ezekbe a döntésekbe gyakran bevonják a szélesebb körű hangkészítő csapatot és néha a műsor rendezőjét is. A zajszinkronművész ezután a kreativitását és a találékonyságát használja a hangok létrehozásához.

Milyen technikákat használnak? Talán közhelyesnek tűnhet, de a szakemberek, akikkel Pollard beszélt, valóban kókuszdióhéjat ütögetnek néha kőlapokhoz, hogy a lovak lépteinek hangját utánozzák. Egy elefánt járásához esetleg köveket használnak, amelyeket egy szalmával borított, tömörített földdel teli kádhoz csapdosnak.

A művész ujjainak egyszerű csettintgetése egy víztartályban olyan hangot adhat, mintha halak ugrálnának a tó felszínén, míg egy köteg régi VHS kazetta egy nagy víztartályban körbeforgatva olyan hangot ad, mintha halrajok mozognának az óceánban.

Egy pár régi bőrkesztyű összedörzsölésével szimulálhatjuk egy madár szárnycsapkodását felszállás közben. A legtöbb művész pedig a saját szájával hozza létre az állatok rágásának, zihálásának vagy ásításának közeli hangjait. Ezek a hangok akkor jönnek létre, amikor a művész egy monitoron nézi a felvételt, és gondoskodik arról, hogy tökéletesen illeszkedjenek a hozzájuk párosított cselekvésekhez.

Vannak kivételek. Az állati kiáltások és üvöltések - amelyek túlságosan összetettek ahhoz, hogy mesterségesen szimulálni lehessen őket - általában könyvtári felvételekről származnak. A mikrofontechnológia legújabb fejlesztései pedig azt jelentik, hogy a hangfelvevők egyre több hangot rögzíthetnek a helyszínen. Egyelőre azonban a zajszinkronhangok továbbra is alapvető fontosságúak a vadon élő állatokról szóló dokumentumfilmek készítéséhez.

Miért számít a zajszinkronművészek kiválasztása?

A zajszinkronművészek munkája a vadon élő állatokkal kapcsolatos projektekben olyan izgalmas, mint amikor látjuk, hogyan készül egy bűvésztrükk. De ennek a technikának a jelentősége ennél messzebbre mutat, mert mind az állatoknak tulajdonított hangok, mind pedig e hangok jellege képes befolyásolni azt, hogy hogyan ítéljük meg az adott fajt.

Egyrészt egy nyálkás, nyúlós hangot össze lehet egyeztetni egy kígyó képével - még akkor is, ha egy ember valószínűleg nem sokat hallana, ha valóban a kamera mellett állna. Egy ilyen idegesítő hang hangsúlyozása valószínűleg nem fog új rajongókat szerezni a kígyónak, míg egy tigriskölyökről készült közeli képet kísérő lágy ásítás növelheti az állat aranyosságának vagy sebezhetőségének érzetét.

A hangok irányítják a látott dolgok érzelmi értelmezését, és voltak panaszok a Föld bolygó korábbi sorozataira, amikor ez a hangi irányítás túlságosan nehézkesnek tűnt.

Ez azért fontos, mert bizonyos állatfajok népszerűsége, amelyet ezek a dokumentumfilmek váltanak ki, befolyásolhatja a természetvédelmi erőfeszítések támogatását. Steven Spielberg fiktív filmje, a Cápa (Jaws, 1975) világossá tette, hogy az, ahogyan bizonyos állatokat a népszerű médiában ábrázolnak, nagyon is kézzelfogható valós következményekkel járhat. Maga Spielberg is sajnálatát fejezte ki a cápavadászat fellendülése miatt, amelyet a film azzal ösztönözhetett, hogy a cápát egyszerre mutatta be gonosztevőként és potenciális trófeaként.

A zajszinkronhangok használata a vadon élő állatokról szóló dokumentumfilmekben természetesen sokkal finomabb, de még így is hatással lehet arra, ahogyan bizonyos fajokat megítélünk. És ez annál is erőteljesebb, mert gyakran a tudatos figyelmünk radarja alatt marad.

Tehát, bár a zajszinkronművészek által a vadon élő állatokról szóló műsorokban és filmekben végzett mesteri munkát ünnepelni kell a leleményességéért és a varázslatos hatásaiért, talán úgy is fel kellene fognunk, mint egy felhívást arra, hogy kritikusan gondolkodjunk el azon, hogy pontosan mit is látunk és hallunk.