Nyolcvanöt éves korában elhunyt a Kő hull apadó kútba és a Hollóidő Kossuth-díjas írója. Rá emlékezünk.
Gyerekként számomra Lópici Gáspár jelentette Szilágyi Istvánt. Ha meghallottam a nevet, jellemzően a bohókás kis színész jutott eszembe a régi magyar gyerekfilmekből. A nehéz sorsú művész, akit időközben megcibált az élet. (Néhány éve pedig még tragikusabb körülmények közt távozott.) Bár korán kezdtem olvasni, azt csak jóval később tudtam meg, hogy van egy másik Szilágyi István is. Az egyetemen már bármelyik kortárs irodalmi kurzuson képes voltam felmondani, mit érdemes tudni róla. De még akkor sem olvastam. Tudtam persze, hogy a kolozsvári író mögött néhány korszakos regény áll, melyek megírása között általában évtizednyi idő telt el. Tudtam, hogy a Kő hull apadó kútba balladisztikus metafora a bűntudat pusztító erejéről, a lélek megbomlásáról. Tudtam azt is, hogy a Hollóidő nagyívű történelmi regény egy olyan korról, amit jellemzően csak tisztes tévéfilmekben látunk viszont pátosszal és jelmezekkel. És tudtam azt is, hogy Szilágyi rendületlenül írja a következő, utolsónak szánt nagyregényt. Kicsit a saját Trónok harca-izgalmunkká vált ez. Be tudja-e fejezni életében, olvashatjuk-e még a művet, és fel tud-e nőni az előzőekhez? Hasonló gondolatok fogalmazódtak meg bennem, miközben még nem is olvastam az említett regényeket. Persze az irodalom már csak ilyen, az ember élhet kilencven évet, még akkor is lesz rengeteg lemaradása.
Szilágyi István könyveire viszont már nagyon kíváncsi voltam. Sokat vártam a Kő hull...-tól, afféle megrendítő lélektani hullámvasútra számítottam, amit például a Tolsztoj-féle Kreutzer-szonáta, Füst Milántól A feleségem története is nyújt. Arra viszont nem voltam felkészülve, amit kaptam. Máskülönben is szeretek az olvasottakkal vacakolni, utoljára a Harry Potter-regények esetében volt jellemző, hogy nyolcszáz oldalas könyvekkel néhány nap alatt végezzek. Itt viszont azon kaptam magam, hogy negyedórányi villamosozás után is a második Szilágyi-mondatot rágom. Nem azért, mert annyira gyötrelmes lenne olvasni – könnyűnek nem könnyű, az tény –, hanem mert lenyűgöz a szokatlan hangzású szavak szövése, burjánzása. A Kő hull apadó kútba az a regény, amelyet olvasva még azelőtt éreztem, hogy a mondatoknak súlya van, minthogy valóban felfogtam volna a jelentésüket.
Csak egy példa arra, mennyire így van: „Ha elfogadnánk oly hatalmak létezését, kik elrendelhetik, hogy érkezendő életek milyen körülmények közé és mely korba szülessenek, azt kellene hinnünk, ezek a hatalmak valamikor kihullatták rendező kezükből ezt a világra, életbe indított lelket, s ez így olyan jelenbe érkezett, mely számára idegen s mindenkorra az is marad. Ki tudhatná, mely erők, mely elemek bosszúja a nemzetségen, tájon, ha az idők urai a küldött élet világra indítását elvétik, és az egy éppen más lélekfajtáknak berendezett jelenbe érkezik.”
Szendi Ilka drámája a sajátommá vált, egyben megdöbbentett, mennyire mai ez a gyötrődés, azonnal átérezhető a sorsvesztés. Jajdon mintha végtelen távolságra lenne tőlünk, és mégis itt van dermesztően bennünk, szívünk rémületében és tudatunk zavarában. Gyerekként Ágnes asszonyt féltem, aztán már nem tudtam másra gondolni, csak Szendi Ilkára.
A Hollóidőtől már jobban tartottam, előítéleteim makacsul rögzültek bennem. Feleslegesen: a török által elhurcolt tiszteletes nyomába eredő deák rögtön megnyert magának. Az nem kevésbé, hogy sokkal kevésbé a tiszteletre méltó történelmi díszletek, mint a máig ható tanulságok váltak itt is fontossá. Tulajdonképpen számos más korban is játszódhatna, mindig igaz maradna ez is: „Tudod, milyen nagy dolog az, ha országként a magad gazdája vagy? Ti ezt nyilván nem érthetitek, mert élitek. Én néhány éve idekint húztam meg magam. Mára föl kellett ismernem: azzal is a barbárhoz igazodom, ha szemben állok vele.”
Vártam aztán én is az újabb nagy vállalkozást, közben pedig olvastam a novellákat, nekigyürkőztem a monumentális Agancsbozótnak. Örültem, hogy végül megszületett a Messze túl a láthatáron, bár aggódtam kicsit, a nyolcvanon túl lévő író mennyire tudta még beletenni szívét-lelkét. A végeredmény viszont nem okozott csalódást. Az említett két nagyregény mellett bőven megkívánja ez is az elemzést „azzal, ahogy vizsgálja a bűnt és annak feloldozását, a szolgálatot teljesítő és aztán saját életét sirató embert, a közösségi hiedelmeket, azok csúfondáros elutasítását és a mégis-mégis megjelenő transzcendenst: a világokat elnyelő, szelíd vizeket és az erre emlékezve folyvást harangozó nádasokat” – írtam négy évvel ezelőtt.
Interjút is szerettem volna még az íróval, sajnos ez már nem jöhetett össze. Az időskor nyűgeivel-bajaival küzdött, keveseknek állt már kötélnek. A régi barát, Gróh Gáspár még kérdezhette néhány éve a Magyar Szemlében. Minden gyerek tudta, én nem emlékszem arra, hogy erre bárki tanított volna minket, hogy amit »kint« mondanak, a minket körülvevő világban, mondjuk, a társadalomban, az más, mint amit a mi körünkben, a családon, a baráti közösségen belül élünk, ahol az a valóság, ami igaz. Van, ami a miénk, és van, ami az övék, ami az »azoké«, meg sem kellett nevezni őket, de nem is tudtuk volna. »Azok« közt úgy teszünk, mintha mi is közibük valók lennénk, de az egy másik világ. Ez egy becsületes kis hazugság volt. Hogy honnan tudtuk ezt anélkül, hogy tanultuk volna, hogy mi az, amiben nem kell hinni és mi az, ami mi vagyunk, ezt nem kellett megbeszélni, ezt minden gyerek is tudta” – vallotta a 2018-as interjúban az akkor 80 éves, Kossuth-díjas író.
Ma pedig már elsősorban rá gondolok, ha Szilágyi István neve jut eszembe. Nem a nagyszerű színész ellen szól ez, persze. De a Kő hull apadó kútba és a Hollóidő szerzője az, akitől – számos más, kiváló szerző mellett – tanulhattam arról, mit is jelent élni, ebben a világban létezni. Remélhetőleg a következő nemzedékekhez is eljut majd híre, és a száz év múlva élő magyarok is tanulhatnak még tőle.
