Most vagy soha! - ezek a srácok olyanok, mintha a barátaim lennének

Pipafüstös, párás a levegő a Pilvaxban - nagy a hangzavar, a vendégek beszélgetnek, újságot olvasnak, vacsoráznak, a pincér serényen hordja az asztalokhoz az italokat, ételeket, érzem a sűrű, nehéz, gőzös illatokat. Betér néhány fiatal - Petőfi, Jókai, Vasvári, Bulyovszky és a többiek -, leülnek a sarki asztalhoz, bolondoznak, iszogatnak, lányokról beszélgetnek, kardoznak az esernyőkkel...Olyanok, mint minden huszonéves fiatal - amilyenek mi is voltunk.

Aztán beront egy diák: Bécsben tegnap kitört a forradalom! Szabadságot követelnek!

A vendégek egy pillanatra felnéznek. Van, akinek a szemében riadalom tükröződik; van, akiében reménytelenség, még talán legyint is. Valaki úgy tesz, mintha semmi nem történt volna, szóbeszéd csupán - gondolhatja magában, a pincér inkább aggódik: csak itt ne legyen felfordulás, minden maradjon úgy, ahogy van.

De nem úgy a fiatalok...

- szól Petőfi...

- figyelmeztet a diák...

De Petőfi hajthatatlan: 

- kérdezi. A fiatalok azonban bizonytalanok, mit is csinálhatnának… Mi lesz holnap? Senki sem tudja.

Azt mindenki érzi: elég egy szikra, és minden lángra lobban.

Azt viszont még nem sejtik, hogy ez lesz az a nap... a szikra... az a március 15-e, ami mindent megváltoztat. Mert néhány huszonéves fiatal, bolondozó srác hőssé válik - huszonnégy óra alatt.

Időutazás... Ülök a moziban, peregnek az események a mozivásznon. Soha nem láttam így a márciusi ifjakat. Láttam festményen, dagerrotípián, láttam szobrokat Petőfiről, Jókairól, és persze minden március 15-én kitűzöm én is büszkén a kokárdát, és a márciusi ifjakra gondolok, micsoda nagyszerű, bátor emberek voltak, a gondolataimban megjelennek az arcok - ahogyan a képeken láttam. Mozdulatlanul, komoly tekintettel. De most ez valahogy más... itt vannak, velem vannak, hallom a hangjukat, nevetnek, ugratják egymást, és én is ott vagyok, igenis ott vagyok velük, ezek a srácok a barátaim, legalábbis, nagyon szeretném, ha a barátaim lennének. Bolondos ifjak, akik jobbá akarják tenni a világot, és ami a legfontosabb: független Magyarországot szeretnének.

A film hűen követi a március 15-i helyszíneket és eseményeket: Pilvax kávéház, jogi egyetem, Landerer nyomda, Nemzeti Múzeum... Ismerem jól a történetet, gyerekkoron óta tudom, mi történt azon a napon. Ismerem a történelemkönyvekből a száraz tényeket. De soha nem éreztem az izgalmát, a felemelő pillanatokat, az illatát, és nem láttam a színeit sem.

Most azonban megelevenedik: látom, ahogy Petőfi felugrik a Pilvax asztalára sáros csizmával – amiért meg is szólja néhány vendég - és elszavalja a Nemzeti dalt, amit előző éjjel írt, le sem feküdt aludni, hajnalban az asztalra borulva ébredt... Igen, valahogy így írhatta Petőfi ezt a költeményt...

"Talpra, magyar!", mondja, először kissé visszafogottan, aztán egyre tüzesebben, látom a Pilvax közönségének arcát: néhányan lelkesednek, többen a fejüket csóválják: ne álmodjanak ezek a fiatalok, nem lesz itt semmi változás... ne akarjanak forradalmat játszani.

Az utcán nyomasztó sötétség, bokáig érő sár, fáklyák fénye világítja meg a házfalakat... Érzem a fáklyák kesernyés füstjét, a nehéz sarat a cipőmön, pereg rám az eső. 1848-ban nem voltak lekövezve az utcák. A sáros Pest-Buda akár az osztrák elnyomás szimbóluma is lehet.

A filmben az épületek, az utcák, a sikátorok tökéletesen úgy néznek ki, mint amilyenek 1848-ban voltak. A díszletvárost helytörténeti kutatások alapján építették fel Fóton.

Jártam ott az egyik forgatási napon. Egészen lenyűgöző volt sétálni az 1848-as Pest-Buda utcáin. De elképzelni sem tudtam, hogyan jelenik meg majd a filmvásznon a Pilvax utcája, a Landerer, amelynek erkélyéről szórják a 12 pontot a fiatalok, hullanak a nyomtatott papírlapok a zuhogó esőben, az emberek kaparják fel a földről az ázott oldalakat. A múzeum melletti vásártér hatalmas és nyüzsgő, a sikátorok sötétek... A filmvásznon döbbenetesen valósághű minden utcarészlet és tér - valóban így nézhetett ki Pest-Buda, és lélegzetelállító, hogy most, 2024-ben láthatjuk ezt.

A film tehát pontosan követi a március 15-i eseményeket, van azonban az alkotásban egy fiktív szál. 

Megbízást kap Ignaz von Lederertől, hogy akadályozza meg a fiatalok lázadását. Segítői is akadnak, a város lecsúszott figurái, akik pénzért bármire képesek. Farkasch elszánt, Petőfiék minden lépésénél jelen van - erről azonban a fiatalok mit sem tudnak. Pedig bármikor bármelyikük meghalhatna - Farkasch kegyetlen, gyilkolni akar, hogy teljesítse a megbízást – akár az élete árán is.

Petőfiéket a Pilvaxban ötvenen követik, aztán a jogi egyetemnél már százötvenen, a Landerer nyomdánál már több százan vannak, a Nemzeti Múzeumnál pedig sok ezren… és Farkasch mindenhol ott van.

A Most vagy soha! romantikus kalandfilm, tele humorral, fordulatokkal, lélekemelő pillanatokkal.

- kérdezi Jókai Vasváritól, aki hetykén válaszol: 

Minden karakter más. Petőfi maga a szív, a szabadság, a szerelem - lobbanékony, érzelemdús fiatalember. Jókai józanabb, körültekintőbb, óvatosabb.

- mondja Petőfinek. 

- válaszolja Petőfi. 

Vasvári Pál bohém, piperkőc, szereti az életet és a szép hölgyeket - forradalom ide vagy oda, március 15-én ebéd közben még randevúzik is.

Értelmiségi fiatalok, akik nagyon sokat veszíthetnek. De elindulnak elszántan a hazájukért, mert igazi Magyarországot szeretnének. Egy független államot. Magyarul élni, szeretni, dolgozni. Látták, hogy ez az ország, ez a nemzet többet érdemel annál, mint hogy gyarmati sorban tartsák.

A film szereplőinek alakítása egészen lenyűgöző. Berettyán Nándor - a Nemzeti Színház színművésze - döbbenetesen hasonlít a költőre, bár valójában nem tudjuk, pontosan hogyan nézett ki Petőfi. Egyetlen dagerrotípia maradt fent róla, de arról is azt mondta a költő, hogy egyáltalán nem hasonlít rá. Berettyán Nándor minden mozdulata, tekintete, hangsúlya elképesztően hiteles; úgy érzem, valóban Petőfit látom, a kissé izgága, lobbanékony, olykor elviselhetetlen természetű költőt, akiben ég a tűz, a szerelem, a szabadságvágy. Ahogy a Jókait alakító Koltai-Nagy Balázs is tökéletesen játszik - Jókai Mór az ész, aki szeretné, ha ez az egész megmozdulás józan keretek között maradna.

Szendrey Júlia - a szerető kedves - szerepében Mosolygó Sárát láthatjuk. Félti férjét, de érzi elszántságát. Már szíve alatt hordja fiukat, mégis mindent megtesz, hogy segítse Petőfit - a filmben fontos szerepe van abban is, hogy megmentse férje életét egy elképesztően kalandos, izgalmas, fordulatos jelenetben.

Vasvári Pált Fehér Tibor alakítja - bolondozik, udvarol, közben pedig percről percre elszántabb. Fehér Tibor csodálatosan játssza a szívtipró forradalmárt - tele humorral, vibrálással; minden kacsintását elhiszem, igen, ilyenek lehettek ezek a fiatalok. Ahogy ugyanígy képzelem Irinyit, Bulyovszkyt, Emich Gusztávot vagy Sükei Károlyt - a fiatal színészek: Ertl Zsombor, Bordás Roland, Nagy Sándor, Szabó Sebestyén László mind kiválóan alakítják az elején még tétova, majd egyre inkább eltökélt, harcos forradalmárt.

A Nemzeti Színházban többször láttam főszerepekben a zseniális színészt, mindig tudtam, hogy kivételes művész, de ebben a filmben lélegzetelállító alakítást láthatunk tőle.

Ignaz von Lederert Lukács Sándor játssza - a kimért, a magyarokat kissé lenéző, kemény, idős Lederer figuráját tökéletesen alakítja; bármikor megjelenik a vásznon, a feszültség tapintható. Ő egyet akar: nyugodt márciust. Itt nem lesz Bécs. A kivételes művész, Lukács Sándor Kossuth-díjas színész alakítása döbbenetesen erős - az egyik kedvenc magyar színészem, öröm volt látni a filmvásznon. 

Kiemelném még Szerednyey Bélát, aki Landerer Lajost alakítja olyan átéléssel, hogy a néző szíve beleremeg, és a Pilvax pincérét, Varga Józsefet, aki próbál kimaradni ebből az egészből, de mégis fontos szerepe lesz a történetben.

Ami rendkívül figyelemre méltó, hogy a kétórás film egyetlen pillanatában sem téblábol soha egy szereplő sem - a tömegjeleneteknél a statiszták is ugyanolyan csillogó szemmel hisznek a forradalomban, mint maga Petőfi – és például ott, a múzeum előtt én is ott vagyok a tömegben, hiszek a szabad Magyarországban, és amikor Petőfiék a múzeum lépcsőjének tetején a szívükre teszik a kezüket, én a moziban ugyanúgy szívemhez emelem a kezem.

A film tele van katarzissal: amikor Petőfi a Pilvaxban először elszavalja a Nemzeti dalt, amikor Pest-Buda utcáin az árusok leverik a német feliratú cégtábláikat és kicserélik magyar feliratúra, döbbenetes a Nemzeti Múzeum előtti jelenet, aztán amikor a többezres tömeg vonul a helytartótanácshoz, és az apróbb - szinte észrevehetetlen - mozzanatok: ahogy a szereplők egyre inkább elhiszik, hogy igenis lehet szabad Magyarország, az álmok valóra válhatnak, szóval, mind-mind felemelő pillanat, és igen, többször könnyeztem, mert megrendítő volt a felismerés: 

A film zenéje lehengerlő - a 65 fős zenekar csodálatosan szólaltatja meg Gulya Róbert zeneszerző gyönyörű alkotását, amely a lélekhez szól és kommunikál a nézővel. A film egyetlen jelenetében sem harsány vagy túlzó, pontosan illeszkedik a jelenetekhez, és még inkább felemeli a néző szívét.

Az operatőri munka egészen egyedülálló – a képek gyönyörűek, csodálatos a jelenetek világítása, még a mozgalmasabb részeknél sem rángatják a kamerát, hanem finom mozgásokkal, különleges beállításokkal elevenítik meg a vásznon a forradalom pillanatait.

Nem vagyok filmkritikus. Nem tudom filmszakmai szemmel elemezni az alkotást - nem is ez volt a célom. Néző voltam, aki nagyon kíváncsi volt erre a filmre. Ezt az cikket is nézőként írtam. Sok jó magyar filmet láttam már. De a Most vagy soha! című alkotás talán mind közül kiemelkedik. Sírtam, nevettem, zokogtam, megrendültem, büszke és elszánt voltam, együtt mentem a fiatalokkal, a tömeggel, hittem, bíztam, rettegtem, átéltem. Átéltem. Ott voltam, éreztem a bőrömön az esőcseppeket, megrettentem a Pilvaxban, remény töltötte el a szívemet a jogi egyetemnél, lelkesedtem a múzeumnál, a szent hazaszeretet és a büszkeség pedig megremegtette a szívemet.

Ezek a fiatalok nem csak beszéltek a szabad Magyarországról. Beálltak a seregbe és elmentek harcolni. Megrendítő, hogy például Vasvári, ez a bohém fiú, aki a Pilvaxban még kissé szkeptikus, és azt gondolhatta, hogy legfeljebb kisebb megmozdulás lesz március 15-én, egy év múlva meghal. 1849-ben Erdélyben valahol ott marad a csatamezőn... De ismerjük a többi ifjú sorsát is...

Ezelőtt csak képeken, szobrokon láttam a márciusi ifjakat. Most végre megismertem őket. Ők a barátaim - vagyis, szeretném, ha a barátaim lennének.