Amikor vérengzés volt a focipályán - videó

Néhány évtizeddel ezelőtt a focit egészen más szabályok szerint játszották, mint manapság. A mai játék – egy-egy sajnálatos, súlyos sérüléssel együtt is – többnyire csak kisasszony sport azokhoz a csatákhoz képest, amelyeket egykor focimeccsnek álcázva vívtak meg a csapatok. Amikor a foci még nem vetkőzte le kőkemény munkásosztálybeli hagyományait, bizony nem egyszer játszódtak le olyan jelenetek, amelyeket ma csak 18-as karikával adnának le a tévék. Akkoriban meg azt mondták rá, hogy „nincs itt semmi látnivaló, el lehet sétálni”. Na, jó azért a brutális vb-meccsekről készült összeállításunkból kiderül, hogy mai játékban is akadnak "rendszerhibák".

A két csapat közül vitán felül a korszak sztárcsapata, a Leeds volt az esélyes. A Don Revie által irányított kék-sárgák 1969 és 1974 között minden évben dobogósok voltak a bajnokságban (’69-ben és ’74-ben egyenesen bajnokok lettek), háromszor jutottak döntőbe az FA-kupában, nyertek Vásárvárosok kupáját (1971), 1970-ben pedig a BEK elődöntőjébe is bejutottak. A csapatban olyan sztárok játszottak, mint Billy Bremner, Norman Hunter vagy az 1966-ban vb-győztes angol válogatott sztárja, Jack Charlton.

A Wembley-ben rendezett első meccs lefújása után még szent volt a béke:

A kupadöntő első meccsét drámai hajrát követően a 86. percben mentette 2-2-re a Chelsea Ian Hutchinson góljával. A hosszabbítás után is maradt a döntetlen, így mindenki legnagyobb örömére jöhetett az újrajátszás, ismét egy semleges helyszínen. Illetve csak részben semleges, ugyanis bár Leeds és Manchester közúton alig egy órára van, a két város Unitedje közötti rivalizálás az egyik legmélyebb ellentét az angol fociban – de ez igazából csak mellékszál. Ennél fontosabb, hogy Leedsben londoni ficsúroknak tartották a Chelsea-t, amelynek a meccsein már akkoriban is gyakran tűntek fel a kor hírességei. A valóságban viszont a két csapat ugyanazt a kőkemény, a brutalitás hatásait súroló, fizikumra alapozott focit játszotta.

 – fogalmazta meg évtizedekkel később egy visszaemlékezésben Ian Hutchinson. Ráadásul a Leeds 1967-ben ugyancsak esélyesként éppen a Chelsea-vel szemben maradt alul a kupa elődöntőjében. 

Alig két perc telt el a meccsből, amikor a londoniak védője, David Webb a kezdőkörben páros lábbal szállt bele Eddie Gray-be, megadva ezzel a meccs alaphangját. Webbet talán az bosszantotta, hogy az első meccsen Gray jó párszor bolondot csinált belőle, és gondolta, ennek most gyorsan elejét veszi. Pedig Webbnek ott sem kellett volna lennie, mert a Chelsea edzője, Dave Sexton jó érzékkel a szélről a védelem közepére rendelte, épp az olyan eseteket elkerülendő, mint, ami a második percben történt. Jó terv volt…

Mai mércével negyedóra elteltével Webb már az öltözőben ücsörgött volna az újabb brutális megmozdulása után, de Eric Jennings játékvezetőt nem lehetett holmi páros lábbal sípcsontra irányuló becsúszásokkal zavarba hozni. A játékosok pedig ezt látva elkezdték egymást aprítani, mindkét oldalon egymást követték az ijesztően durva szabálytalanságok.

 – írta az Observer tudósítója.

„Amikor a zsebe felé nyúlt, azt hittük, hogy végre kioszt egy lapot, de mindig csak a zsebkendőjét vette elő” – írta a Daily Mail munkatársa.

A Webb helyét átvevő csapatkapitány, Ron Harris még a szünet előtt elintézte Grayt, aki a második félidőben már nem tudott pályára lépni.

A leedsi csapatnak is megvolt a maga verőlegénye, mégpedig az a Norman Hunter, akinek ma a nevét viseli az Elland Road déli lelátója. Az 1966-os világbajnokról talán elég annyit írnunk, hogy két évvel később az Arsenal elleni kupadöntőben a United-drukkerek egy „Hunter eltöri a lábad” transzperenssel köszöntötték kedvencüket. Aki ezen az 1970-es délutánon többször is közel járt, hogy ökölharcig fajuljon egy-egy kakaskodása.

Eric Jennings vezette a döntő mindkét meccsét:

„A pályán egy igazi állat volt, de azon kívül biztos, hogy soha nem találkoztál nála kedvesebb fickóval” – mondta Hunterről kollégája, a fentebb „méltatott” Ron Harris.

A brutális meccs kevés igazi hőseinek egyike a Chelsea remek kapusa, Peter Bonetti volt, akit egy ütközést követően hosszan kellett ápolni, de folytatta a játékot, még úgy is, hogy a második félidőre bekötött térddel, sántikálva jött ki, és nem tudta elvégezni a kirúgásokat. 

A Leeds legendás védője, Jack Charlton is kivette a részét az adok-kapokból, hírhedt fekete kis könyvébe, amelyben levadászandó ellenségei nevét írta fel, ezúttal Peter Osgoodnak is jutott egy lap, aki meg is kapta a magáét. De nem akkorát, mint Billy Bremner, akit a tizenhatoson belül egy repülő karaterúgással „szinte félbe vágott” Joe Dempsey. A mérkőzés természetesen mehetett tovább, Jennings szerint ez még belefért.

A meccset végül a Chelsea nyerte hosszabbítás után 2-1-re, és a londoniak először emelhették magasba az FA-kupát. A találkozó bevonult az angol foci folklórjába, ahol időről időre felbukkan. Például, amikor az éppen aktuális szabályok szerint elemzi egy hivatásos játékvezető. 

 Eric Jennings ehhez képest egyedül Ian Hutchinsonnak adott egy árva sárga lapot.

A Mocskos Leeds

A Don Revie-féle Leeds United ekkora már országszerte kivívta magának Dirty Leeds, azaz Mocskos Leeds nevet, amit egy Everton elleni bajnoki után ragadt rá a csapatra. Azon az 1964-es meccsen már negyedik percben kiállítottak egy Everton-játékost, majd volt vérfürdővel járó összefejelés, és tíz perces meccs megszakítás is, miután a szurkolók elkezdték inzultálni a játékosokat. Egy ponton a játékvezető feladta a küzdelmet, és levonult a pályáról.

A Stamford Bridge-i csata

2016-ban a játékvezetők már nem féltek elővenni a sárga lapot, és szerencsére Mark Clattenburg jól fel volt velük szerelve 2016. május 2-án, amikor a Chelsea a Tottenhamet fogadta. A londoniak az előző 2015-ben bajnoki címet ünnepelhettek, a 2015-16-os szezon azonban húsz évre visszamenőleg a legrosszabb bajnoki idényüket produkálták, ami José Mourinho szezon eleji kirúgása sem tudott orvosolni. A Mauricio Pochettino irányította Spurs a 36. fordulóban úgy érkezett a dél-londoni riválishoz, hogy egy győzelemmel még életben tarthatja a bajnoki címről szőtt álmait. Hogy ezt a címet milyen sportágban akarták megszerezni, az nem teljesen világos, de tény, hogy 

 A Spurs 10, míg a Chelsea 3 sárga lappal zárta a meccset, amit 0-2-ről mentett döntetlenre a hazai csapat, elkaszálva így a Tottenham aranyérmes reményeit.

90 másodperc mire nem elég

Egy 2002-es Sheffield United – West Bromwich Albion meccs is ide kívánkozik. A hazai csapat gyorsan megfogyatkozott, miután Tracey kapus kézzel ütött el egy labdát a gólhelyzetben kilépő birminghami csatár elől. Az angol másodosztály kellemes vagdalkozásában innentől a WBA állt nyerésre, már 3-0-ra is vezettek, azonban a meccset nem tudták befejezni. A 64. percben ugyanis kettőt cserélt a Sheffield, azonban másfél perccel később már egyik játékos, Patrick Suffo és Georges Santos sem volt a pályán. Utóbbi előre megfontolt szándékkal irtózatos brutalitással valósággal levadászta Andy Johnsont, majd a kialakult verekedésben Suffo lefejelte McInnest, akinek arcából ömlött a vér.

 Mivel a Unitedból két további játékos sérülés miatt fel kellett hogy adja, a játékvezető lefújta a meccset. Ez volt az első profi focimeccs Angliában, ami így ért véget.

Az Interkontinentális szégyen

Ez szintén akkor történt, amikor még majdnem mindent lehetett. Az 1969-es Interkontintális Kupáért a BEK-győztes AC Milan és a Libertadores-kupát elnyerő argentin Estudiantes csapott össze. Az első meccset a San Siróban simán nyerte 3-0-ra a Milan, amelyik fél óra játék után a Buenos Aires-i visszavágón is vezetéshez jutott. Pedig már a meccs előtt elkezdődött az olaszok inzultálása, ami a pályán is folytatódott: Alberto José Poletti például konkrétan leütötte Pierino Pratit, Nestor Combinnak pedig eltörték orrát. 

A meccs után a La Plata-i csapat három játékosa Poletti mellett Ramón Aguirre Suárez és Eduardo Luján Manera ellen is vádat emeltek, és eltiltották őket.

A montevideói csata

Igen, megint egy csata és már megint az Interkontinentális Kupa a ludas. Az 1967-es kiírás három meccsesre nyúlt, mert a glasgow-i 1-0 és a montevideói 2-1 után harmadik meccsre volt szükség a Celtic és a Racing Club között. A meccset két nappal a halottak napján után rendezték, de ennek is kis híján temető lett a vége, miután már az első félidőben tömegverekedés tört ki a pályán, amelynek végén egy-egy játékost kiállítottak mindkét csapatból. A második félidőben még egy uruguayi és három skót focistát állítottak ki, igaz egyikük inkább magától vonult le a pályáról.

 – foglalta össze a lényeget a Celtic elnöke, Robert Kelly. A skótokat ráadásul otthon még meg is büntették, miközben az uruguayiak mindegyike kapott egy új kocsit és 2000 fontnak megfelelő jutalmat az 1-0-ra megnyert meccs után.

Maradona ámokfutása

Egy 1983-as bajnokin az Athletic Bilbao játékosa, Andoni Goikoetxea szétrúgta a Barcelonában játszó argentin sztárt, Diego Maradonát, akinek eltört a bokája. 

 Az alkalom pedig igazán ünnepire sikerült: az 1984-es Király Kupa döntőjében került szembe a két csapat. A végig feszült meccsen a baszkok szanaszét rúgták Maradonát, Angel Franco Martínez bíró összesen hét lapot osztott ki. De a horror még csak a lefújás után jött, amikor a baszkok 1-0-s győzelme után Miguel Sola elkezdte cikizni Maradonát, akinek elborult az agya.

Leütötte Solát, majd úgy arcon térdelte, hogy a spanyol elájult. A két csapat pillanatok alatt teljes létszámban egymásnak esett, Maradona ütött-rúgott mindenkit, aki elé került. A rendet végül a rohamrendőrök állították helyre, a mentőknek mintegy hatvan sérültet kellett ellátniuk. Maradonának ez volt az utolsó meccse a Barcában, még azon a nyáron rekordösszegért eladták a Napolinak.

Kapcsolódó cikkeink: