A Klubrádió „Három az igazság” című, Szénási Sándor által vezetett műsorában, a Szép Ernő életművét taglaló, március 11-ei adásban többek között az „Emberszag” című műből olvasott fel Spiró György. Mint elhangzott:

„Szép Ernő nagy realista író, s mint minden realista, nagyon kellemetlen.”

A kisregény 1944. október 21-ével kezdődik, amikor a Pozsonyi úti, az 1944. június 16-tól a zsidók tömegszállásaként kijelölt, egyik úgynevezett csillagos házból a nyilasok Veresegyházán túlra, egy táborba viszik, terelik a hatvan év fölötti férfiak csoportját fölösleges árokásásra. Csak azért, hogy ezzel is megalázzák őket. Mint a műsorban keserűen megemlíttetett: „csupán” egyet lőnek agyon közülük. Egymás között maradva egy korábbi nyomdász felháborodva zúgolódik a bánásmód miatt. Ennek hatására írja a szintén a csoportba került Szép Ernő az „Ártatlan vagy” fejezetet, amiből (27:15-től az itt megadott linken) néhány bekezdést idézett fel Spiró:

„Rendkívül kellemetlen szerző – zárta Spiró a felolvasást. – Nem forradalmár, és még csak nem is zsidó mentalitású.” Bennem ezen a ponton ötlött fel, hogy kapcsolat lehet a Szép Ernő által írtak és a „Sulyok Tamás államfői és egyéni korlátai” című cikkemre érkezett reagálások között. A szelíd szemrehányástól a már-már vad tiltakozásig kaptam a fejemre nyilvánosan és magán e-mailekben. Egyrészt azért, amit az új köztársasági elnök beiktatási beszédének ellentmondásairól írtam. Másrészt, amit a korábbi, apjával kapcsolatos valótlan állításai miatti lapításáról megjegyeztem. De talán főképpen azért, hogy mindennek ürügyén nem átallottam a vele többségünket összefűző szemléletmód ellen felszólalni, többek között ilyen módon:

„Kissé szürke, kissé szolgalelkű az elnökünk, épp olyan, mint mi magunk”.

Bár megírtam, hogy ehhez képest az volt a benyomásom: „Határozott értékrendet kifejtő beszédet mondott a köztársasági elnök”, csakhogy ezt követően feltártam, hogy az erőteljes kijelentések megbotlanak a valóság küszöbén. Ezért nehezményezték néhányan, hogy nem adok időt az államelnöknek. Vagyis, többek között arra akartak rávenni: szemérmesen tekintsek el attól, hogy nem szeplőtelenül került a pozícióba az egész népet/nemzetet ország-világ előtt képviselő ember.

A legtöbb indulatot az váltotta ki, hogy leírtam: amíg Budán, a NER-társaság teljes vezérkara jelenlétében, a szokásos parádé keretében zajlott a beiktatási ünnepség, a Pesten szervezett gazdatüntetésen, valamivel a kezdés előtt mindössze 30 ember és egy traktor várakozott egy Népligethez közeli parkolóban. A Parlamentig az sem mehetett el. Volt, aki a hatalomban lévő, az általa kifejezetten a haza megmentőiként aposztrofált politikusok elleni nemtelen támadásomként fogta fel a párhuzamot. Pláne, hogy

szembeállítottam az egy szem magyar traktorral és a harminc tüntetővel a lengyel, a szlovák, a cseh, a német, a belga, a francia, a spanyol farmerek százait és ezreit, akik autópályákat zártak el, bevonultak a fővárosokba az erőgépeikkel, a vontatóikkal, hogy felhívják a figyelmet az egyre kilátástalanabb jövőjükre.

Az egyik engem támadó komcsi-gyurcsányista zavarkeltőnek minősített. Azok közé sorolt, akiknek, lám, ezúttal sem sikerült belerángatni valamiféle balhéba a szerinte a nemzet érdekét szem előtt tartó, a NER-ben bízó gazdákat. Mert ők tudják, hogy mint eddig, ezt követően is megvédi őket a kormány. Csakhogy ez szűklátókörűség! Nyilvánvaló, hogy a főleg amerikai kötődésű transznacionális tőke mindent elkövet az ukrajnai földfoglaláson keresztül azért, hogy lenullázza, majd uralma alá hajtsa az Európai Unió élelmiszergazdaságát.

A várható következmények ellen most kell fellépni, nem amikor már késő lesz. Ám legyen! Ebben a kérdésben akár az Orbán-kormány mellett, ha az nem csupán szavakban hangoztatott álláspontot képvisel, s mint hallom, nem hoz a fű alatt olyan rendelkezéseket, amelyek mégiscsak a multiknak kedveznek ezen a téren is...  

Miközben ezt szerte Európában átlátják a farmerek, a mi gazdáink úgy reagálnak, ahogy 1849 után mindig is reagált az ország népe. Miként Szép Ernő kisregényében a végletekig megalázottak, utólag rádöbbenve, hova a kiszolgáltatottság szolgalelkű elfogadása, a megfelelési kényszer, az akár a legpitiánerebb suskusokban való részvétel miatti megalkuvás, a „majd csak lesz valahogy” mentalitás. Talán ezek a legfőbb okai a mai ügyeinkben is az itthoni ellenállás hiányának, aminek következménye a harminc év óta tartó, még a közvetlen környezetünkhöz képest is folyamatos lecsúszás.

Várjuk, hogy a fejünk fölött eldőljenek a dolgok. Arra hagyatkozunk, hogy mások kaparják ki a sült gesztenyét, aztán utólag, amikor átlépnek felettünk, csak sopánkodunk: nyomják Krahácsot. Amiként felháborodva zohorál Szép Ernő kisregényében a nyilasok és a bakák önkényének kiszolgáltatott, hatvan év feletti nyomdász. Még a halál előszobájában sem jutott eszébe, ami a vele együtt baromállatként értelmetlen munkára terelt írónak igen:

aki nem protestál időben az önkény ellen, később áldozata lehet a hatalom brutalitásának.

Nem mintha magamat Szép Ernőhöz mérhetném. De több mint tíz éve tapasztalom, hogy a Bekiáltás-cikkek olvasóinak egy részét mennyire felzaklatják a történelmünkkel, főleg a XX. századi részével kapcsolatos elhallgatásokkal, szépítésekkel, idealizálásokkal, egyoldalúságokkal, pártosságokkal, előítéletekkel, vagy akár a mindennapi propagandával szembemenő, tényekkel igazolt állításaim. A dühüket aztán rajtam vezetik le. Néha csak tájékozatlannak, olykor rosszhiszeműnek minősítenek, máskor az ellenzéki pártok szekértolójának, sőt hazaárulónak.

Mit mondhatnék erre? Miként Hatos Pál történész, az idézett rádióműsorban az egyik beszélgetőtárs, megjegyezte Szép Ernő prózájáról: „Tele van kellemetlen igazsággal, ezért néha tényleg nehéz olvasni, mert az ember saját jól ápolt illúzióit is feltúrja az egyébként sima mondatokkal”. Ilyennek szánom – s talán olykor sikerül is ez – a Bekiáltás-szövegeket. Eközben magamnak sem könnyű felülkerekednem az évtizedeken át rögzült beidegződéseimen. Merthogy elsősorban önmagával kell megküzdenie az embernek, s legyőznie az önáltatás benne lakozó ördögét. Igaz, akár elcsábítani is hagyhatjuk magunkat tőle, valamiféle lelkibéke-pótlék érdekében. De akkor számolni kell a következményekkel!#