Egy polgár a modernitás káoszában – az Oscar-díjas Christopher Nolan dicsérete
Christopher Nolan igazi tömegszórakoztató – elitista megvetéssel a tömegek igényei iránt. Háromórás filmet készített a kvantumfizikáról és az apokalipszisről, mely vasárnapról hétfőre virradó éjjel tarolt a 96. Oscar-gálán. Első aranyszobrocskája után ideje megünnepelni a kivételes rendezőt. Örüljünk, hogy kortársai lehetünk egy igazi decens polgárnak, aki sziget a magamutogató filmes világban, és immár két és fél évtizede dolgozik gondolkodtató, szívre-észre ható történeteken.
Az Amerikai Filmművészetek és Filmtudományok Akadémiája Christopher Nolant jutalmazta a legjobb rendezőnek járó szoborral 2024-ben. Húsz év alatt ez volt a nyolcadik jelölése, most díjazták először. Az Oppenheimer ezen kívül még hat Oscart kapott: legjobb film, legjobb férfi fő- és mellékszereplő, legjobb operatőr, legjobb vágás és filmzene.
*
A Youtube őriz egy 12 másodperces felvételt a 2002-es MTV Awards gáláról. Az amerikai rapper, Eminem süvölti éppen a Without me című számát, miközben a kamera a közönségen pásztáz, és egy pillanatra megáll a kézzel-lábbal bulizó Brittany Murphy színésznőn. Nem miatta emlékezetes a snitt, hanem a mögötte félig takarásban álló Christopher Nolan filmrendezőért: sötét zakóban, jól fésülten, zsebre tett kézzel, merev tekintettel áll. Mint egy viktoriánus regényíró szobra, amit betoltak a modernitás zűrzavarába.
Nagyon is jellemző felvétel ez. Legendák sora szól Nolan fegyelmezettségéről, kívülállósságáról: lehetetlen elképzelni, hogy pólót visel, a teán kívül más italból két pohárnál többet iszik vagy elkésik. Filmjeit mindig határidőre, költségvetésen belül adja le. Az Oppenheimer forgatásánál kevesebb pénzt kapott a stúdiótól, ezért 30 nappal rövidítette a munkát, hogy forrást tegyen át a tervezésére és a helyszínekre. Befutott rendezőként milliókat keresett, de – mint kedvenc színésze, Michael Caine mesélte róla – ez nem ment az agyára, pontosan ugyanúgy él feleségével (aki a producere is) és négy gyerekével. Nincs okostelefonja és mint mondja, nem is lesz. Emailjeit az asszisztense kezeli, Facebook- és Instagram-oldala nincs, a TikTokot megveti. Forgatókönyveit internetkapcsolat nélküli számítógépen írja, majd személyesen adja át színészeinek. Egy nyilatkozatban egyszer azt mondta, szívesebben intézi a dolgait a „régi módon”. És ez még csak nem is valami bogaras techofóbia.
Nolan a viselkedésével 24 éve, pályája kezdete óta önazonos. Szinte elképesztő, hogy blockbusterek rendezőjeként alig használ CGI-t, vagyis digitális trükköket. Az Oppenheimer sok egyéb mellett azért kuriózum, mert nincs benne számítógéppel kreált kép. Nem lehet ezt eléggé hangsúlyozni: az atomrobbanás se az, ahogy a be-bevillanó asztrofizikai jelenségek se. Minden tűz és fény valódi. A vizuális effektekért felelős Andrew Jackson és Hoyte van Hoytema operatőr hónapokon át kísérletezett a rendező igényeinek megfelelően különféle vegyületekkel és fémrészecskékkel, kamerára szerelhető szondaobjektívekkel, hogy digitális rásegítés nélkül is működjön az illúzió. A Batman-filmek autós üldözéseiben túl drága lett volna valódi rendőr- és kukásautókat halomra törni, mégsem CGI-képekkel oldották meg, hanem 1:3-as és 1:10-es miniatúra másolatokkal. Igen, az ott távirányítós kisautó.
Nolan tehát kézműves a digitális korban. Az általa használt módszer, mint a trükkmesterek elmondják az audiokommentárokban, sokkal macerásabb, időigényesebb, mint rajzoltatni és bemozgatni néhány 3d-modellt. A néző viszont érzi, hogy amit a nagy vásznon lát, valahogy más, valódibb, mint a szokásos hollywoodi parasztvakítás. A Nolan-filmeket jellemző rengeteg előkészület, a klasszikus filmes korokat idéző analóg kísérletezés valójában nem más, mint őszinte alázat a platform, a mozi és a befogadó, vagyis a néző felé. A rendező nem hajlandó streamingre dolgozni és állítja, a mozizás elmélyült tevékenység, amihez tér (értsd: nagy vászon) és idő kell.
Egy igazi tömegszórakoztató – elitista megvetéssel a tömegekkel szemben. Azon kevés alkotók egyike, aki nem nyakló nélkül kiszolgálni, hanem formálni akarja a tömegízlést. Leginkább felfelé húzni.
Filmjei a 21. század előtti erkölcsi komolyságot sejtetik, bennük a rend és a hierarchia uralkodik. Nem véletlen, hogy az egyébként progresszív-liberális New Statesman magazin szerint a brit apától és amerikai anyától született Nolan „az utolsó tory”, akinek hősei magányos, önsanyargató racionalisták, akiktől távol esik bármiféle hedonizmus. (Az egész Nolan-életműben egyetlen éjszakai klubban játszódó jelenet van. A sötét lovagban, ahol Batman könyörtelenül szétver mindenkit, aki netán jól érzi magát.) Az amerikai konzervatív National Review A sötét lovagot „a legjobb konzervatív filmek” közé sorolta. Persze találóbb lenne a „kriptokonzervatív” jelző, de a kategória stimmel: Bruce Wayne az amerikai ultragazdag természetes elit tagjaként megszemélyesíti a tekintélyelvű bűnüldözést, vele szemben pedig a 21. századi terrorizmus eszköztárát használó anarchista áll. Tudatos adaptáció ez a 9/11 utáni korszakban. Meg is kapta a Wall Street Journaltől, hogy elvadult George Bush-allegóriát forgatott.
Sokáig Nolan legpolitikusabb filmje a Batman-trilógia harmadik része volt. A 2011-es moziban az antagonista, Bane felturbózott népbiztosként, képregény Robespierre-ként küldte volna halálba a fennálló rendet, mindenestül. Nem volt nehéz a baloldali Occupy Wall Street mozgalom kritikájaként olvasni a látottakat. Persze a rendező hárította, hogy a filmnek aktuális áthallásai lennének, de sosem tagadta, hogy merített a francia forradalomból és annak kritikájából.
hirdetés
Első háborús műve, a Brit Expedíciós Haderő nácik elöli menekülésének elképesztő körülményeit bemutató 2017-es Dunkirk különösebb pátosz vagy melldöngetés nélkül lett a hazaszeretet filmje. A decentralizált történetmesélésben egyetlen főszereplőként azonosítható karakter sem volt, az ellenség pedig – bravúros megoldás ez – arccal-névvel meg sem jelent a 106 perces játékidőben. A Dunkirk arról szólt, hogy milyen érzés az, amikor bajban vagy, és a hazád eljön érted. A progresszív kritika elővette Nolant, hogy az éppen a brexit-népszavazás után bemutatott film az EU-ellenes frakciót támogatta. A vád alaptalan volt. A Dunkirk ragaszkodik a brit szellemhez, de üzenetei (a túlélés stratégiáiról, a háború értelmetlenségéről) politikailag használhatatlanok. Ha valamit adott a brexit utáni Egyesült Királyságnak: lelki kapaszkodót egy alapvetően elhibázott döntés után.
A kriptokonzervatív Nolanről alkotott képzetek többé-kevésbé stimmeltek – egészen az Oppenheimerig.
A kommunistákkal szimpatizáló, a jobboldali politika által méltánytalanul meghurcolt atomfizikus története legalábbis nem tűnik reakciós kiáltványnak.
A premier után megírtuk: a rettenetes találmányán tépelődő, az atombombát felfedezése és bevetése után elutasító Robert Oppenheimerből lett főhős, de a hidegháborút mégis csak a „héja” Teller Edével sikerült megnyerni. A Nolan-filmben izzadt pofájú, agresszív, törtetőnek lefestett amerikai-magyar tudós sok szempontból ellentéte volt a „naiv pacifista” Oppenheimernek. És a történelem, ha lehet ilyet mondani, mégis őt igazolta. A csillagháborús terv elősegítette a szovjet blokk összedőlését, az 1989-90-es rendszerváltásokat, és ebben Teller Ede keze politikai tanácsadóként masszívan benne volt. Ha az USA önként kiszáll a fegyverkezési versenyből, lehet, hogy másként alakul a 20. század vége.
Az Oppenheimer-film mégsem a marxista doktrínák igazolásáról és az öncélú háborúellenességről szól. Nolant egyszerűen nem ez a horizont érdekli. Hanem az individualista gondolkodás természetes útjai, illetve az érzet, hogy az atombomba feltalálásával a világ kilépett a kiszámítható keretek közül. Egyfajta rend – mely kifejezés Christopher Nolan művészetében eléggé fontos – végérvényesen megbomlott. Kezünkben van a fegyver, amivel elpusztíthatjuk magunkat. Legyünk akár barátai, akár ellenzői a modernitásnak, ezen érdemes megállni és elgondolkodni.
Sokféleképpen próbálták már az Oppenheimer rendezőjét kategorizálni, egy sem működött igazán. Az mindenesetre biztos, hogy perfekcionista iparosnál sokkal több van benne. Akárhogy állunk a filmjeivel, el kell ismernünk európaiságát, fegyelmezetten őrzött önállóságát és autonómiáját a lelketlen, csillogó semmit futószalagon gyártó hollywoodi darálóban. Örüljünk, hogy kortársai lehetünk egy igazi decens polgárnak, aki sziget a sokszor magamutogató filmes világban, és immár két és fél évtizede dolgozik gondolkodtató, szívre-észre ható történeteken.
Nyitókép: Rodin Eckenroth/Getty Images/AFP
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
