Előre le kell szögeznem, hogy ennek az írásnak nem igazán az az apropója, hogy ötvenöt éve zajlott le a Damanszkij-incidens, sokkal inkább a romlani látszó orosz–kínai viszony miatt vettem elő ezt a régi, de érdekes történetet – akkor is apró kellemetlenségekkel kezdődött a konfliktus, ami egy tájfun erejével eszkalálódott, majdnem atomháborúvá a valamikori Szovjetunió és Kína között.

(Képünk illusztráció)

Ma meg már olyan térképeket is árulnak Kínában, amelyeken Szibéria egyes részei is a Középső Birodalomhoz tartoznak, szóval szerintem már létezik az az osztály a moszkvai hadügyben – félig meddig hivatalosan is tudni lehet róluk – ami egy Kína elleni védekező háború terveit készíti elő. A Novaja Gazeta Evropa írása annyiban fontosabb az eddigieknél, hogy megszólaltatja a régi incidens résztvevőit is. Akkor lássuk, hogyan is történt az a dolog ötvenöt éve?

1969. március 2-án került sor az első katonai összecsapásra a szocialista tábor országai között. A kevesebb mint egy négyzetkilométeres Damanszkij-sziget körüli vitában a kommunista Kína és a Szovjetunió majdnem teljes körű háború robbant ki. A józan ész győzött, és a háborúra nem került sor, de a politikai következményeket és azok hatását a jelenlegi helyzetre még mindig nem értékelik a fontosságuk szerint.

Kié a sziget?

A huszadik század elejéig az Orosz Birodalom és Kína közötti határ meglehetősen vázlatos volt. Először 1689-ben a nercsinszki szerződésben határozták meg a határt, és ezt követően csak finomították a részleteket. Az akkori gyakorlat szerint, ha a határ egy folyó mentén húzódott, a tényleges határmegvonás a fő hajóút mentén történt, így mindkét félnek egyenlő hozzáférést biztosított a vízkészletekhez. 1911-ben a transzszibériai vasútvonal kiépítésébe kezdett az orosz fél, és mivel nemigen tudta, hogy a változó szibériai terep merre irányíthatja a vasútvonalakat, felajánlott Pekingnek egy „szerződésmódosítást”. A dokumentum szerint a határ az Usszuri folyó mentén immár nem a hajóút mentén, hanem a kínai oldalon a vízpart mentén húzódott, így Oroszország számára nemcsak magát a folyót, hanem a rajta lévő összes szigetet is biztosította.

A Kínai Népköztársaság 1949-es megalakulása után a Szovjetunió minden lehetséges módon támogatta kommunista partnerét, és a határokról egyáltalán nem volt szó. Vagyis a területeken ugyan meghúzták a határt, de ez nem akadályozta meg, hogy mind a kínaiak, mind az oroszok szabadon közlekedjenek mindkét irányban. Mindez Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után megváltozott.

Mao Ce-tung Sztálint tartotta a kommunista vezető mintaképének, és nagyon tisztelte őt. Az „összes nép vezetőjének” halála után, és különösen az SZKP XX. kongresszusa után, amely leleplezte Sztálin személyi kultuszát, a „Nagy Kormányos” (ahogy Mao Ce-tungot Kínában nevezték) azzal kezdte vádolni a Szovjetuniót, hogy eltávolodott a marxi és engelsi tanoktól. De egészen 1960-ig még mindig ápolták a jószomszédi kapcsolatokat, és a kínaiak szabadon mozogtak a vitatott határ menti területeken. 1960-ban Moszkva tömegesen kezdte kivonni a szovjet szakembereket Kínából. Válaszul Kína provokatív határsértésekbe kezdett a Szovjetunióval szemben, hogy gazdasági tevékenységet folytasson a vitatott területeken (szarvasmarha-legeltetés a kirgizisztáni Buz-Aigyr-hágó környékén, uszadékfa gyűjtése és fűnyírás az Usszuri folyó szigetein). Emellett a határon átkelő kínaiak száma folyamatosan nőtt. Ha 1960-ban 100 fő volt az éves határforgalom, 1963-ban már százezer.

1963-ban a szovjet vezetés azt javasolta Kínának, hogy valahogyan rendezzék a vitatott határkérdéseket. 1964. február 25-én két bizottság (a szovjet bizottságot Pavel Zirjanov vezérezredes, a Szovjetunió Határvédelmi Csapatai Főigazgatóságának vezetője irányította, a kínai bizottságot pedig a kínai külügyminiszter-helyettes, Zseng Jongcsuan) kezdte meg munkáját. Augusztusra a küldöttségek tulajdonképpen minden vitás kérdésben megegyeztek, különösen abban, hogy a határvonal ne az Usszuri folyó középvonalán, hanem annak hajóútján húzódjon. Ez az összes vitatott sziget átadását jelentette Kínának.

De 1964 őszén Leonyid Brezsnyev és elvtársai leváltották Nyikita Szergejevics Hruscsovot, a Szovjetunió Kommunista Pártjának első titkárát és a Szovjetunió kormányának vezetőjét, és a Kínával kötendő határmegállapodás aláírása elakadt.

Hogy Brezsnyev miért foglalt nagyon keményen állást Kínával szemben, az máig a Kreml egyik megfejtetlen titka. Az egyik verzió szerint Mao Ce-tung a Szovjetunió vezetőjeként Brezsnyevnek küldött első táviratában megengedte magának a lekezelő és kioktató hangnemet, mint idősebb ember (Mao 13 évvel volt öregebb Brezsnyevnél) a fiatalabbal. És ez állítólag annyira nem tetszett Brezsnyevnek, hogy nem volt hajlandó engedményeket tenni Kínának a határkérdésekben. Ráadásul a határőrök utasítást kaptak, hogy akadályozzák meg a kínai állampolgárokat abban, hogy szovjet területre lépjenek. Lőfegyverek használata azonban nem volt megengedett.

Egy másik verzió szerint a Kínával való kapcsolatokat végül Hruscsov rontotta el, aki 1964 augusztusában azt mondta, hogy „Kína túl sokat követel, nem fog orosz területeket kapni”. Brezsnyev egyszerűen nem merült el a kérdésben, hanem a „hruscsovi magatartás vonalát” folytatta.

A Damanszkij-sziget (kínai neve – Zhen bao dao, „értékes”, közkeletű fordításban „Kincses” sziget) közelében 1967-ben kezdődtek az összecsapások a kínai és a szovjet határőrök között.

– „A legtöbb provokáció – 1967 és 1969 között több száz volt belőlük – az én Kulebjakij Szopki határállomásomnál zajlott” – emlékezett vissza Vitalij Bubenyin, az Alfa antiterrorista csoport későbbi parancsnoka, a Szovjetunió hőse. – Ezek 1967 novemberében kezdődtek és ’68 decemberéig tartottak. Az előőrs vezetőjeként részt kellett vennem a kínai fél minden provokatív akciójának felszámolásában. Ezekben 15 és 1500 fő közötti csoportok vettek részt. Eleinte a határőrök szoros láncban sorakoztak fel a határ mentén, vita tört ki – kié a sziget? Verekedés, káromkodás... A kínaiakat szó szerint fizikailag is hazakényszerítették. Aztán ezek a konfliktusok kézitusákká fajultak. A kínaiak pedig botokat hoztak, amelyekkel a mi harcosainkat verték le.”

A határon történt összecsapásokról szóló állandó jelentések ellenére a moszkvai vezetés kérlelhetetlen volt: „Ne engedjetek a provokációknak, ne nyissatok tüzet!”. A határon mindennapossá váltak a dulakodások, és a szolgálat végtelen leszámolássá vált a szabálysértőkkel. Jurij Babanszkij, a Szovjetunió Hőse, akit a szomszédos Nyizsnye-Mihajlovszkaja előőrsre vezényeltek, leírja a szolgálati helyre érkezését:

– „Szinte az összecsapások előestéjén érkeztem az előőrsre, bár már másfél éve a határőrségnél szolgáltam. Sportos srácként addig versenyeken és edzőtáborokban voltam. 1969 februárjában váratlanul kineveztek a helyőrség szakaszparancsnoki posztjára, amelynek vezetője Sztrelnyikov főhadnagy volt. Megérkeztem az előőrsre, de ott a szakácson kívül senki sem volt. „Mindenki – mondta – a parton van, a kínaiakkal harcol.” Természetesen vállamra vettem az automata fegyveremet, és elmentem az Usszurihoz. Valóban harc folyt. A kínai határőrök átkeltek az Usszuri jegén, és behatoltak a területünkre. Ezért Sztrelnyikov készenlétbe helyezte az előőrsöt. A mi embereink pedig magasabbak és erősebbek voltak. De a kínaiak sem voltak hitványak – ügyesen és cselesen harcoltak; nem kímélték az öklüket, de minden lehetséges módon megpróbálták kikerülni az ütéseinket. Másfél órába telt, mire mindet legyőztük. De egyetlen lövést sem adtunk le. Csak az arcukba vágtunk. Akkor azt gondoltam: „Vicces egy előőrs ez”.”

1968 őszére, Bubenyin visszaemlékezései szerint, az összecsapások jellege némileg megváltozott. Az orosz határőrök többször komoly verést kaptak a kínaiaktól, akik jól értettek a közelharchoz. Szinte azonnal világossá vált, hogy a kínaiak, belefáradva abba, hogy állandóan veszítenek a magasabb és erősebb oroszokkal szemben, és nem tudnak fegyvert használni, különleges erőket toboroztak a határ őrzésére. Erre válaszul az 57. Iman határőrcsapat parancsnoka, Leonov egy gyorsreagálású század két szakaszát vezényelte Damanszkijba (a határcsapatoknak nem volt saját különleges alakulatuk, feladataikat ilyen századok látták el). A századparancsnok arról volt ismert, hogy igazi bokszrajongó, és előszeretettel válogatott bokszolókat a századába. A boksz és a kung-fu közvetlen összecsapásában a szovjet katonák győztek, bár az összecsapások egyre gyakrabban végződtek állkapocstöréssel és agyrázkódással.

A kínai propaganda a „tömegverekedések” időszakát (67-68) a szovjet határőrök provokációjaként mutatta be, akik megtámadták a kínai parasztokat, akik megpróbáltak gazdasági tevékenységet folytatni ott, ahol az évszázadok óta bevett szokás volt. De még a kínai történészek sem tagadják, hogy a csatát a kínai fél kezdte. Konkrétan Li Danhui, a Pekingi Egyetem professzora írja a következőket az 1969 elején történt eseményekről:

„Az 1960-as években a szovjet határőrök provokációira adott megfelelő választ az Usszuri folyónál a KKP Központi Bizottságának számos direktívája akadályozta meg, amelyek megtiltották, hogy engedjenek a provokációknak és óva intette erőinket: ne essenek pánikba. Csak 1969. január 25-én engedélyezték a megtorló katonai akció kitervelését. Erre 1969. február 18-án a Kínai Népköztársaság vezérkara és külügyminisztériuma adott engedélyt.”

1969. március 1-ről 2-ra virradó éjszaka a kínai katonaság egy különítménye (különböző források szerint 77-300 fő) titokban a Damanszkij-szigetre települt, és megkezdte a lőállások előkészítését. Minden emberüket vastag, fehér álcázókabátba öltöztették, a fegyvereket fehér szövetbe csomagolták, és vastag báránybőrkabátokat és pulóvereket húztak föléjük, amelyek lehetővé tették, hogy elég sokáig feküdjenek a hóban anélkül, hogy megfagynának. Március 2-án reggelre a rejtett lőállások és lövészárkok készen álltak, sót, még álcahálóval is beborították őket. Mindent nagyon szakszerűen csináltak. Sem az éjszakai őrjárat, amely a sziget közelében éjszakázott, sem a reggeli őrjárat nem vett észre vagy hallott semmi szokatlant.

Március 2-án, helyi idő szerint 10:20-kor a Nyizsnye-Mihajlovka előőrs egy megfigyelőállásról jelentést kapott, hogy egy legfeljebb 30 fős fegyveres csoport a kínai oldalról a Damanszkij-sziget felé tart. Az előőrs vezetője, Ivan Sztrelnyikov főhadnagy készenlétbe helyezte a személyzetet, az embereket két teherautóra (GAZ–63 és GAZ–66) és egy páncélozott személyszállítóra rakta, és elindult a sziget felé.

Útközben a GAZ–63-as, amely 12 határőrt szállított Babanszkij vezetésével, elakadt. Sztrelnyikov nem várta meg és továbbindult. A folyóhoz érve, a járművekről való leszállást követően a főtiszt elrendelte a szétválást: az egyik csoportot egyenesen a kínaiak felé vezette, míg a második csoport Vlagyimir Rabovics főtörzsőrmester vezetésével megkerülte a szigetet.

A kínaiakhoz közeledve Sztrelnyikov követelte, hogy hagyják el a Szovjetunió területét, és... közvetlen közelről gépkarabély-sorozatot kapott. Csoportjának katonáit pillanatok alatt lemészárolták. Rabovics csoportjának, amelynek elérte a sziget dombjait, sikerült fedezéket találnia és viszonoznia a tüzet. A kínai tűz ereje azonban sokkal nagyobb volt, és a határőröket egytől egyig megölték. Ebben a pillanatban Babanszkij csoportja végre megérkezett a csata helyszínére. A nádasban foglaltak állást, közvetlenül Rabovics csoportja mögött, és sortüzet nyitottak.

– „Néhány perc múlva rájöttem, hogy ilyen erős tűz mellett hamarosan kifogyunk a munícióból, és parancsot adtam, hogy takarékoskodjunk a lőszerrel” – emlékezett vissza később Babanszkij. – „A kínaiak, akiket először megdöbbentett a váratlan támadás, gyorsan rájöttek, hogy csak néhány orosz van ott; és náddal fedezve magukat, lassan elkezdtek minket bekeríteni. A harc 20 perce alatt a 12 fiúból nyolc maradt életben, további 15 perc múlva pedig már csak öt. Természetesen még mindig lett volna lehetőség visszavonulni, visszatérni az előőrsre, megvárni a különítmény erősítését. De mi annyira dühösek voltunk, hogy azokban a pillanatokban csak egy dolgot akartunk: minél többet megölni közülük. A srácokért, magunkért, a földünknek ezért az egy centiméteréért, amelyre senkinek sem volt szüksége, de mégis a mi földünk volt.”

„Már fogytán volt a lőszerünk, amikor hirtelen vad sortüzet és egy hangos „hurrá!” kiáltást hallottunk. – Bubenyin főhadnagy szomszédos előőrsének emberei voltak azok, akik a sziget másik oldaláról siettek a segítségünkre. A kínaiak, miután a halottaikat elhagyták, a saját partjukra rohantak, és én sokáig nem hittem el, hogy a halál elkerült minket.” („Az igazság a Damanszkij-szigeten történt eseményekről”, Távol-keleti Kiadó, 1969, 70. o.)

Mi a fene!

Miközben a kínai és a szovjet külügyminisztérium egymást a konfliktus szításával vádoló jegyzékeket váltott, mindkét oldal hadserege felkészült a folytatásra. A kínaiak mintegy 5000 katonát, több tüzérségi üteget és aknavetős hadosztályt vezényeltek a térségbe. A 135. motorizált lövészhadosztályt a szovjet hátországba telepítették, és az Iman határőrizeti különítmény további erősítést kapott, teljes létszámmal ellátva a határvédelmi állásokat és tartalékokat készítve elő, valamint egy harckocsizó századot is rendeltek a határőrökhöz. Ezen kívül tüzérséget és egy Grad rakéta-sorozatvető üteget helyeztek át a határra.

– „Engem 1968-ban soroztak be, amikor már 20 éves voltam” – mondta 1999-ben Vjacseszlav Szemjonov, az események egyik résztvevője. – „A kiképzőiskolában kommunikációs tisztnek készültem, és úgy gondoltam, hogy valamilyen távoli területen, egy rádióállomáson fogok szolgálni. Ám hirtelen, a diploma megszerzése után a tüzérséghez osztottak be. És nem valahová, hanem egy borzasztóan titkos alakulathoz, egy vadonatúj fegyver mellé. A politikai oktatóink mindent elmondtak nekünk a titoktartásról és arról, hogy senki másnak nincs még hasonló fegyvere sem a Grad-hoz. És hirtelen – március 4-én riadókészültségbe helyeztek minket, sürgősen járművekre és páncélozott személyszállítókra pakoltak, és a határra szállítottak. A tisztek akkoriban nagyon meglepődtek: túl veszélyes volt a Gradokat szó szerint két kilométerre a határtól bevetni. Fennáll a lehetősége annak, hogy az ellenséges csapatok, miután információt kaptak a legújabb felszerelés jelenlétéről a határ közelében, megpróbálják azt megszerezni.”

Szemjonov szerint egységük részt vett a határőrök 1969. március 8-án Imanban tartott temetésén.

– „A temetésen értesültünk a március 2-án történtekről, és arról, hogy jóváhagyták a parancsnokság döntését: a Gradokat a határhoz vezényelik” – emlékezett vissza Szemjonov. – „Tisztában voltunk járműveink tűzerejével, és felismertük, hogy akár egyetlen sortűz is véget vethet minden kínai igénynek nemcsak a szigetre, hanem a környező területekre is. Egyszerűen senki sem maradna ott életben.”

A Damanszkij-szigeti incidens második felvonása 1969. március 14-én kezdődött. 1969. március 14-én délután 3 óra körül az Iman határőr-állomás parancsot kapott a felsőbb parancsokságtól: a szovjet határőröket el kell távolítani a szigetről. Majdnem 30 évvel később Vagyim Matroszov tábornok egy hadtörténészekkel tartott találkozón ezt mondta: „A hadsereg tartalékosainak kellett volna előrenyomulniuk, de senki sem tette meg. Folyt az alku: bevonulni vagy nem bevonulni... Szigorú tételt alkalmaztak erre: ha csapatokat küldünk, az katonai konfliktus vagy háború lesz, míg a határőrök küzdenek – ez egy incidens.”

A határőrök kivonultak Damanszkijból, de a szomszédos oldal kezdett megindulni. A kínai katonaság 10-15 fős kis csoportokban megindult a sziget felé, mások a szigettel szemben, az Usszuri kínai partján kezdtek harci állásokat elfoglalni.

Ezekre az akciókra válaszul a szovjet határőrök nyolc harckocsin Jevgenyij Jansin alezredes parancsnoksága alatt harcrendbe álltak és megindultak a sziget felé. A kínaiak azonnal visszavonultak a saját partjukra.

Március 14-én 20 óra körül újabb parancs érkezett: „Előre!” Március 15-én 00:00 óra után Jansin alezredes 45 határőrből álló különítménye négy harckocsin megérkezett a szigetre. A katonák négy csoportban helyezkedtek el – egymástól 100 méter távolságban, fekve ástak lövészárkokat a tüzeléshez. A páncélozott harckocsik folyamatosan mozogtak a szigeten, és váltogatták a tüzelőállásokat. A mi oldalunkon, az Usszuri felől a határőrszakasz tartalékosai – 80 ember hét harckocsiban – helyezkedtek el.

Március 15-én 9:00 órakor a kínaiak bekapcsolták a hangszórókat, és visszavonulásra szólították fel az oroszokat. 10:00 órakor a kínai tüzérség és aknavetők (60-90 löveg) megkezdték a sziget ágyúzását. Ezzel egyidejűleg három század kínai gyalogság indult rohamra.

Másfél órán belül a mieink több heves támadást vertek vissza. A lőszer fogytán volt. Jansin beleüvöltött a tábori telefon kagylójába: „Nyissatok tüzet, mindjárt meghalunk!”. De a hadseregünk tüzérsége hallgatott.

A szorult helyzetbe került határőrök még nem tudták, hogy a hadsereg tüzérségi erősítését kivonták a Határőrcsapatok Parancsnokságának alárendeltségéből.

Délre Jansin csoportja brutális tűz alatt kénytelen volt elhagyni a szigetet. Az imani határőrkülönítmény parancsnoka, Leonov ezredes jelentette feletteseinek az ellenség túlerejét és a tüzérség bevetésének szükségességét, de – eredménytelenül.

12 óra körül az ellenség eltalálta az első páncélozott csapatszállítót, húsz perccel később a másodikat is. Viszont Jansin különítménye a bekerítés fenyegetése dacára is tartotta pozícióját.

Miután a kínaiak visszahúzódtak, a sziget déli végével szemben lévő partjukon kezdtek csoportosulni. A 400-500 katona egyértelműen a szovjet határőrök hátába akart kerülni. A helyzetet súlyosbította, hogy a Jansin és Leonov közötti kommunikáció megszakadt: a harckocsik antennáit géppuskatűz vágta el. Ekkor Leonov ezredes úgy döntött, hogy támadást indít. Leonovnak már március 13-ára ígértek egy harckocsiszázadot, de kilenc jármű csak a csata hevében érkezett meg.

Az ezredes helyet foglalt a vezető járműben, és négy T–62-es megindult Damanszkij déli csücske felé. Leonov arra számított, hogy megkerülik a szigetet, hátulról és oldalról támadják az ellenséget. A kínaiak azonban felkészültek egy ilyen manőverre. Ráadásul az Usszuri sík jegén a harcjárművek kiváló célpontnak bizonyultak.

Sajnos Leonov túlbecsülte a harckocsik harci képességeit, és alábecsülte a kínai páncélelhárítás képességeit. Körülbelül azon a helyen, ahol Sztrelnyikovot megölték, Leonov parancsnoki járművét egy RPG-lövedék találta el. Az ezredes és a személyzet több tagja megsebesült. A járművet elhagyva a part felé vették az irányt. Itt egy golyó eltalálta Leonovot – pont szíven találták. Egy másik verzió szerint a harckocsiból a bukóajtón keresztül kiszállva halt meg. Éjszaka találták meg a holttestét, és Babanszkij parancsnoksága alatt felderítők hozták ki.

– „Március 15-én éppen a hadosztály mozgó parancsnoki posztján teljesítettem szolgálatot” – mondta Szemjonov, egykori kommunikációs tiszt. – Dél körül Oleg Loszik vezérezredes, a távol-keleti katonai körzet parancsnoka érkezett a mobil parancsnoki harcálláshoz. Folyamatosan próbálta hívni Moszkvát, de ott csak annyit válaszoltak: „Hajtsa végre a parancsot!”. Mi pedig ültünk és hallgattuk (a rádiót a határőrök hullámhosszára kapcsolták), ahogy a mieink az ellenség tüzérségi támadása miatt haldokolnak. Amikor 17 óra körül megjött az üzenet Leonov ezredes haláláról, parancsnokunk, Melnikov vezérőrnagy erősen az asztalra csapott az öklével, és egyenesen megkérdezte Losziktól: „Meddig tűrjük ezt még?”. Loszik maga is türelme határán volt már, levette a sapkáját, letörölte homlokáról az izzadtságot és felhördült: „Mi a fene! A tüzérek kapjanak eligazítást az Usszuri célpontjairól. Grad-ok – háromszoros sorozatot minden csőből! Második ezred, készüljetek a sziget elleni rohamra, hogy megtisztítsátok a területet!” Nos, megcsináltuk! Amikor a dübörgés elült, és a hó- és sárpor kissé eloszlott, fülsiketítő csend lett a Damánszkij-területen. Annak ellenére, hogy nem a szigeten, hanem a folyóparton foglaltunk el az állásokat, a tüzelés mindenütt abbamaradt. A határőrök később elmondták nekem, hogy ahol a kínaiak embereket és felszerelést halmoztak fel, ott egybefüggő törmelékhalomm volt a katonai felszerelés roncsaiból és emberi testek darabjaiból. És délután fél hatkor végül megérkezett Moszkvából a parancs a konfliktusba való beavatkozásra.”

Sokkal később kiderült, hogy miközben a Távol-Keleten kibontakoztak a harcok, Moszkva nem talált senkit, aki hajlandó lett volna felelősséget vállalni a hadsereg beavatkozását elrendelő parancs meghozataláért. Andrej Grecsko védelmi miniszter külföldi úton volt, Leonyid Brezsnyev elaludt egy vonaton, amelyen Magyarországra tartott, hogy találkozzon Kádár Jánossal. Vinnyicában ébredt fel, és azonnal értesült a Damanszkij-incidensről. Hallva, hogy a konfliktus a kínaiak javára alakul, Brezsnyev megkérdezte:

– Hol van a mi hadseregünk?

A válasz feszült csend volt. Brezsnyev elgondolkodott egy darabig, majd azt mondta:

– A hadseregnek minden rendelkezésre álló eszközzel le kell csapnia. Kergessétek a megszállókat a szovjet földről a pokolba!

A kínai állások Gradokkal való megtámadása után (szovjet becslések szerint 800-1000 kínai katona és tiszt esett el, de a kínaiak nem erősítik meg ezeket a számokat) a kínaiak teljesen demoralizálódtak. 1969. március 16-án Lin Biao kínai védelmi miniszter megérkezett a konfliktus helyszínére. Miután értesült a csata eredményeiről, azt mondta: „Elég volt az oroszok türelmének próbára tételéből”, és elrendelte a határon zajló provokációk beszüntetését.

Az események következményei hosszú ideig kihatással voltak nem csak az orosz–kínai kapcsolatokra, hanem a világ eseményeire is. Ennek a konfliktusnak a legfontosabb eredménye azonban az volt, hogy Kína szövetségest kezdett keresni a Szovjetunió elleni esetleges harchoz. És talált is egyet – az Egyesült Államok személyében. A Damanszkij-szigetet végül 1991-ben adták át Kínának, és ma már emlékműve áll rajta – a hős kínai határőröknek.

Fura dolgok ezezk az emlékművek: 1969-től 1991-ig szovjet emlékmű állt azon a miniatűr földdarabon, most kínai. Ez a sok ember mindkét részről egy akkora területért harcolva esett el, ami kisebb a Margitszigetnél, ráadásul teljesen lakatlan is.

Mindenesetre figyeljünk oda azokra a mostani kínai térképekre. Az nem sokat számít, hogy Moszkva is, Peking is a két ország örök, teljes és megbonthatatlan barátságát hangsúlyozza: nem volt ez másképp a hatvanas években sem. Mégis majdnem hadat üzentek egymásnak egy talpalatnyi földért.

Szóval, csak annyit mondok: figyeljük a pekingi térképeket.

Szele Tamás