Isten éltessen, Attila!

Soha nem felejtem el az első találkozásunkat. 2015-ben, talán a Nemzeti Színház évadhirdető sajtótájékoztatóján készítettem először interjút Vidnyánszky Attilával. Remegett a hangom, alig mertem megszólalni – na, nem azért, mert féltem volna tőle, hanem inkább azért, mert rajongásig szerettem már akkor is a művészetét. Csodáltam - csodálom - a rendezéseit. Ezer közül megismerem Vidnyánszky Attila előadásait. Annyira más, annyira egyedi, annyira csak az övé. Egyetlen pillanatra sem hagyja, hogy a néző figyelme lankadjon, a színpad minden szegletében történik valami, egyszerre több dimenzióban mutatja be a történeteket, az apró részletek pedig az előadás végére összeadódnak, és olyan katarzis születik, amelyről még hetek, hónapok múltán is gondolkodik az ember.

Elképzelhetetlen volt számomra, hogy ez a nagy rendező, a Kossuth-díjas, szenvedélyes, megszállott művész, a Beregszászi Színház megalapítója, a MITEM megálmodója és létrehozója most itt áll velem szemben, és kérdezhetem…

És igen, remegett kezem-lábam. Úgy emlékszem, talán két percig. Ezután elsodort a beszélgetés, megnyugtató volt az igazgató türelme, kedvessége…

Azóta sok év eltelt. A színház minden bemutatóját láttam, kisfilmeket, videókat készítettünk operatőr kollégámmal a Nemzeti Színház különleges eseményeiről, számtalan alkalommal beszélgettem a teátrum igazgatójával.

Az évek alatt pedig – azt hiszem – rájöttem… Rájöttem Vidnyánszky Attila titkára – nyilván a tehetségen túl. Azért írom le, mert nem másolható. Nem lopható. Vagy így születik az ember, vagy nem.

Vidnyánszky Attilának hatalmas szíve van.

És minden rendezésében ott van ez az óriási szív, ez az elképesztő érzékenység.

Az egyik bemutatója előtt beszélgettem az előadás egyik színészével. Azt mondta: „tudod, nem volt könnyű az egyik jelenet – nehezen tudtam megoldani, amit Attila kért. Még a próbák elején jártunk, ezért nem szóltam, igyekeztem megoldani a feladatot. Aztán egyik pillanatról a másikra Attila megállította a jelenetet és újra rendezte, de már úgy, hogy nekem könnyebb legyen. Mert látta, észrevette, hogy nekem az úgy, ott nem könnyű. Anélkül, hogy szóltam volna. Ő sem mondta, hogy azért rendezi újra, mert látja, hogy nekem nehezebb. Egyszerűen, szavak nélkül tudtuk mind a ketten. Hálás voltam neki.”

Persze, hogy észrevette, hiszen olyan hatalmas szíve van és olyan érzékeny, hogy az ember legapróbb rezdüléseiből is olvas.

Egy alkalommal az egyik rendezését az első pillanattól – az olvasópróbától – a bemutatóig végig követhettem. Lenyűgöző volt látni, hogyan dolgozik. Elszántan, mégis higgadtan, odafigyelve a színészekre, a műszaki stábra... Miközben azt éreztem, hogy bombaként robbanna ki belőle az előadás minden ötlete, minden mozzanata. Rendkívüli élmény volt végig nézni, hogyan születik egy előadása. Mindenkire egyenként figyelt, mindenki meglátását meghallgatta, megértette, megvitatta, nem kiabált, nem idegeskedett. 

Persze, hogy figyelt mindenkire, hiszen hatalmas szíve van. 

Néha szomorúnak is láttam. Nem értem, fel sem tudom fogni, hogy egy ilyen érzékeny ember hogyan tud felül kerekedni azon a tengernyi rosszindulaton, bántáson, amit időnként kap – talán leginkább olyan emberektől, akik nem ismerik, nem is akarják megismerni, pedig biztos vagyok benne, kétségem sincs, hogy ha leülnének vele tíz percre beszélgetni, soha többé nem bántanák.

Mert óriási szíve van, és ezt azonnal éreznék azok is, akik bántották. 

Ő leül beszélgetni mindenkivel. Olyan emberekkel is, akik teljesen mást gondolnak a világról, mint ő. Erről szól a MITEM is, és erről szólt a Színházi Olimpia is. Bárki, bármilyen világnézetű társulat bemutathatja az előadását – csak a művészi színvonal számít.  Mert Vidnyánszky Attila számára a színház szent dolog – minden felett áll. 

Az elmúlt évek alatt nemcsak a művészetét, hanem Vidnyánszky Attilát, az embert is megszerettem. 

Olyan nagy szükség lenne még sok ilyen hatalmas szívű emberre – mennyivel jobb lenne a világ.

Isten éltessen, Attila!