Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Az 1979-ben hivatalba lépett konzervatív Margaret Thatcher, Nagy-Britannia első női miniszterelnöke a „szocializmus visszafordításának”, a jóléti állam lebontásának programjával győzött a választásokon. Kormányzása kezdetén megnyirbálta a szociális kiadásokat, privatizálta az elkényelmesedett állami vállalatokat, „népi kapitalizmusa” révén minden ötödik brit részvénytulajdonos lett.
A szigorú intézkedések gyümölcse a nyolcvanas évek első felére beérett: az infláció mérséklődött, a gyarapodó vállalkozások kezdték ellensúlyozni az állami gondoskodást, helyreállt az államháztartás egyensúlya, emelkedett az életszínvonal.
Thatcher évekig készült az erőpróbára a szénbányászokkal, akiknek sztrájkja 1974-ben jelentősen hozzájárult Ted Heath konzervatív kormányának bukásához. A költségvetésre súlyos teherként nehezedett a veszteséges bányák támogatása, így már 1981-ben tervbe vették 23 üzem bezárását.
A sztrájkfenyegetés hatására a kabinet akkor visszakozott, de a Vaslady megkezdte a szénkészletek felhalmozását és az erőművek olajra átállítását, hogy az elkerülhetetlennek látszó sztrájk ne béníthassa meg az ország energiaellátását.
A kormányfő 1983-ban Ian MacGregort nevezte ki a Nemzeti Szénbányászati Tanács elnökének, ami hadüzenettel ért fel: a skót üzletember korábban a vasipart „szedte ráncba”, igaz ennek ára a munkások felének elbocsátása volt. A másik oldalon a legerősebb brit szakszervezet, a Bányaipari Dolgozók Országos Szövetsége (NUM) állt, élén a heves, baloldali nézeteiről ismert Arthur Scargill-lel.
A kormány 1984 elején hivatalosan bejelentette, hogy legalább húsz gazdaságtalan bánya bezárását tervezi, ennek nyomán vadsztrájkok kezdődtek. 1984. március 5-én a Barnsley melletti Cortonwood bánya munkásai tiltakozásként kisétáltak a tárnákból, a következő nap sztrájkőrségek jelentek meg a yorkshire-i és nottinghamshire-i bányáknál, a munkabeszüntetésekhez a skót bányászok is csatlakoztak.
Március 12-én Arthur Scargill bejelentette az országos sztrájkot, ekkorra a 187 ezer brit bányász fele tette le a szerszámot.
A munkabeszüntetés kiszélesedésére a kormány a rendőrség bevetésével reagált. Őszre az is kiderült, hogy a bányászok egyedül maradnak: az országos szakszervezeti szövetség (TUC) nem állt melléjük, a bányász szakszervezeten belül szakadás történt, a sajtó ellenük tüzelte a közhangulatot, Scargillt szovjet és líbiai ügynöknek bélyegezték. Scargill elutasította a kompromisszumos megoldást, de őszre sok bányász és családjának anyagi helyzete vált nehézzé.
Kényszerűségből egyre többen döntöttek a munka felvétele mellett, őket a sztrájk mellett kitartó társaik gyáváknak, sztrájktörőknek minősítették.
Egyre több összetűzés robbant ki a dolgozó munkások és a sztrájkőrség között, ezeknek a rendőrség igyekezett elejét venni, de a munkabeszüntetés végén tíz halálesetet számoltak össze. Országos megrendülést váltott ki annak a taxisofőrnek a halála, akinek egy betontömböt dobtak az autójára, amikor egy munkát felvevő bányászt vitt munkahelyére.
Karácsonyra a sztrájk kifulladt, a sztrájkalap kimerült, a sztrájkoló bányászoknak még a tüzelőre sem maradt pénzük.
Március 3-án (szinte napra pontosan egy évvel a munkabeszüntetés kezdete után) a NUM bányászszakszervezet kis többséggel a sztrájk beszüntetése mellett döntött. A szimbolikus küzdelemben a konzervatív kormány győzött, 1985 után felgyorsultak a bányabezárások.
(MTVA Sajtóarchívum)
