Szerencsére mindig akad valaki, aki a feledésre hajlamos utókort emlékezteti. Egy új budapesti kiállítótérben Percz János szobrászművészre, illetve munkáira ismét kellő fény irányul. Molnár Viktorral, a Pozsonyi úti Amikor Galéria tulajdonos-ügyvezetőjével beszélgetett a tudás.hu a művészről.

Mikor és hogyan keltette fel Percz jános munkássága?

Molnár Viktor

Engem több évtizeddel ezelőtt megszólított Percz János plasztikáinak megfogalmazása, alkotói modora, ahogy az 1970-es években az Iparművészeti Vállalat által forgalmazott tárgyakat készítette. Kis ékszerek, medálok, pont olyanok, mint ami az ön nyakában lóg, állatfigurák, falimaszkok. Ezek kis szériában sorozatgyártott, jól értékesíthető darabok voltak. A művész halála után a hagyaték sok évig nem volt elérhető.

Öt-hat éve sikerült a Fodor utcai műterembe bejutnom. Korát meghaladó, nemzetközi viszonyban is említésre méltó, szép, minimalista épület volt, ahol alul fém műhelyt, fent pedig egy csodálatos fényviszonyokkal kialakított privát kiállító-, alkotóteret rendezett be a művész magának.

Nem tudtuk kinyomozni, hogy ki tervezte, sajnos már lebontották, a telket értékesítették. Addigra már jó pár gyűjtő elvitt egy-egy darabot a legkülönfélébb karakterű tárgyakból, de még így is fantasztikus, és kiemelkedően kvalitásos darabok maradtak a műteremben, a műhelyben és a ház kertjében szerteszét.

Fölvetődött a lehetősége annak, hogy a teljes kollekciót megvásároljam, végül is ez történt. Azóta, ha más csatornákon szembe jött egy-egy Percz darab, megvettem, így kialakult egy rendkívül jelentős anyag.

Egzisztenciálisan függetlenül élt

Kölcsönzésre nem is volt szüksége?

De igen. Tényleg csupán néhány darabot kellett elkérni, például a nagy Dózsa fejet. Egy nappal csúsztam le a megvételéről, de hál’isten egy kedves ismerős vitte el, úgyhogy elkérhettük a kiállításra.

Szerintem csak 4-5 tárgy lesz a tárlaton, ami nem a sajátom. Sőt, nem egy mű a raktárban marad. Lesz néhány olyan munka, amely kontextusba helyezi az ő munkásságát, például Vilt Tibortól, Ország Lilitől, Korniss Dezsőtől, Kondor Bélától, Bálint Endrétől. Nagy alkotói szabadságban dolgozott, egzisztenciálisan függetlenül élt az iparművészeti vállalatos értékesítésekből, külföldön is forgalmazták a kisplasztikáit. Ezért alkothatta meg később a saját érzelmeiből és gondolataiból a vasból kimunkált egyedi tárgyait. Ilyen átfogó tárlat még nem volt, amely ennyire gyönyörűen nyomon követi Percz művészi fejlődését. A kiállításra kiadunk egy kismonográfiát is.

Percz János a műtermében 1976-ban
Forrás: Fortepan, Bojár Sándor

A kiadvány szerzője Váraljai Anna művészettörténész, a Szegedi Tudományegyetem adjunktusa. Ön miként került kapcsolatba Percz János munkásságával?

A hallgatói csoportommal kerestük fel az Amikor Galériát, hogy a dizájn menedzser szakosok betekintsenek az ötvenes évek magyar tárgyalkotó művészetébe a kereskedelmi részben.

Amikor ismét találkoztunk Molnár Viktorral, akkor vetődött fel, hogy vállalnám-e a Percz kiállítás kurátori munkáját? Korábban nem foglalkoztam behatóan Percz műveivel, mivel azonban tartok a szocializmus időszakának magyar művészetét tárgyaló órákat, érdekelt a felkérés. Először arról beszéltünk, hogy készítünk a tárlathoz egy katalógust.

De az anyag megnőtt, képtelenségnek látszott húsz oldalba sűríteni, így lett belőle egy kismonográfia.

dr. Váraljai Anna

Kísérletező alkat

Most, hogy rálát a teljes életműre, mit állapíthat meg? Határátlépés a kiállítás főcíme, mire utalnak ezzel?

Percz a Magyar Képzőművészeti Főiskolán festő, majd grafika szakon tanult; rajztanári diplomát szerzett. Érdekes kérdés: erre a jelenségre mást mondanak a gyűjtők, mást a művészek és mást a művészettörténészek.

Utóbbiak általában azt mondják, hogy kísérletező, de szeretik a fő csapásnyomot rögzíteni, hogy például elsősorban szobrász volt. A gyűjtők és a művészek abból indulnak ki, hogy hogyan viszonyul egy művész az anyaghoz. Percz kísérletező alkat volt, számára az anyag maga volt izgalmas. A festést egy idő után unalmasnak vélte, aztán grafikus lett, és a sokszorosított grafika eleve fémmel dolgozik. Oda lyukadt ki, tulajdonképpen véletlenül, mert egy fémművességgel foglalkozó szakiskolába került rajztanárnak, hogy neki a fém, a vas az anyaga. És maradt grafikus is.

Szerintem, nem lehet sarkosan fogalmazni, hiszen a művészettörténet óriásai, Dürer, Leonardo, Michelangelo egyszerre voltak festők, szobrászok, építészek. Percz az 1960-as közepétől kezdett kisplasztikákat és individuális műveket csinálni, azt hiszem, eleinte tanárként és mesteremberként gondolt magára.

Aztán 1958-ban kapott egy kétéves ösztöndíjat, az alatt nem kellett tanítania, és utána pedig annyira bejött neki a piac, hogy már “főfoglalkozású” művész lehetett.

Milyen a formavilága?

Nagyon változatos, mégis vannak állandó motívumai. A kiállítást ezek mentén rendezzük meg. Visszajönnek a természeti formák, a korai időszakában egy hal vagy egy madár, a későbbi periódusban valami elvontabb forma, mondjuk szél, vagy eső, az emberi egzisztencia, a párkapcsolat is erősen foglalkoztatta.

Miről árulkodik az, hogy némelyek Giacomettihez hasonlítják?

Megnyúlt alakok: a 70-es, 80-as évek formavilága

Találóan, mert elhelyezi Perczet a 20. századi modernista szobrászat expresszív vonalában. Az 1970-es-’80-as éveknek ez a formavilága ezt csak Percznek erre a korszakára értettem, nem általában az egész hetvenes évek formavilágára: expresszíven megnyújtott emberalakok vagy torzók. Tehát reális az analógia. A kismonográfiában is írok róla, hogy olyan magas színvonalú nemzetközi könyvtára volt, ami páratlan ebben a korszakban, elzártan a vasfüggöny mögött. Számtalan (nyugati) impulzus érte Perczet, mert ő, sokakkal ellentétben, rengeteget utazhatott. Az olaszországi útját végig naplózta, pontosan lehet tudni, hol, mikor, mit látott. Teljesen autonóm tudott maradni, nem érintette a három T, mert nem az államtól függött, hogy van-e kenyér a hónap végén. Bár kiállította individuális plasztikáit is, nem ebből élt, hanem a dísztárgyaiból és emellett azt alkotott, amit akart. Nem is nézte jó szemmel a korabeli kritika az individuális plasztikáit, mert azok számukra értelmezhetetlenek voltak.

Visszatérő stílusok

Molnár Viktor lát-e változást a vizuális kultúrában?

Úgy látom, hogy 6-7-8 évtizednyi csúszással térnek vissza ugyanazok a stílusok divatként szélesebb körben. Vissza lehet vezetni a biedermeiertől, 1830-40-es évek lakberendezési kultúrája az 1900-as évek elején köszön vissza. Ugyanez a helyzet a szecessziónál, ami 1900-hoz képest a ’80-as években újra felszínre jön.

Érdekes a háború utáni képző- és iparművészetnél, ami nincsen nagyon távol, és figyelembe vesszük a technikai fejlődést, gondolnánk, hogy igencsak jól dokumentált. És egyáltalán nem! Ez a kor államilag centralizált művészeti tevékenységből fakad, a központosított intézmények rendelték meg a nagy munkákat, előre egyeztetett irányelvek alapján. Ott tartunk, hogy egyes művészeket, iparművészeti tevékenységeket kutatni kellene. A fiatal művészettörténészeknek bőven lenne feladat. Azt látom, hogy erre abszolút mutatkozik készség, nyitottság és érdeklődés is.

Percz János a műterménél 1976-ban
Forrás: Fortepan, Bojár Sándor

Március 28-ra tervezik a finisszázst, és mi történik utána?

Először: bízunk benne, hogy a kiállítás annyira népszerű lesz, hogy meg kell hosszabbítanunk a nyitvatartást – mondja Molnár Viktor.

A következő tárlatot már tervezzük, de a részletekről még nem számolhatok be, egyelőre egy kisebb volumenű anyagról gondolkodunk.

Ami pedig a Határátlépést illeti, vándorkiállításként szívesen elvinnénk Balatonfüredre, Szegedre, fél évszázada mindkét helyen rendeztek Percz kiállítást, tudatosan úgy készítettük el az installációt is, hogy szállítható legyen, reméljük lehetőségünk lesz az országban máshol is megmutatni ezt a fantasztikus életművet a közönségnek.