Vasárnap van, a fű sem nő, komolyan vehető hírek sincsenek, a háború köszöni szépen, folyik (mármint az összes), Ingusföldön épp terrorellenes akció zajlik, csak a részt vevő felek nem tisztázottak – egyik oldalt a Roszgvargyija lövöldözik, ez világos, de kik lehetnek a másikon? Majd kiderül – Andrej Percev pedig a Riddle hasábjain megírta szokásos heti orosz belpolitikai összefoglalóját.

(Képünk illusztráció)

Mielőtt megkérdezné bárki, miért kell ennyit az orosz viszonyokkal foglalkoznom, megmondom: egyrészt azért, mert a magyar közélet eseményeit bőven feldolgozza rajtam kívül más (hála az Égnek, hogy nem nekem kell), másrészt meg azért, mert ahogy elnézem a helyzetet és Szijjártó Péter bizalmas, sőt, intim mosolyát, amint Lavrovra tekint, Orbán tiltakozását az ellen, hogy őt Putyin pincsikutyájának nevezik, holott ők csak egyetértenek, de mindenben ám a világon, és különben is, milyen rendes ember ez az orosz elnök, csak kicsit fura, az előbb is adott neki egy velőscsontot... szóval, ahogy körülnézek, az 1957-es vicc jut eszembe, mely szerint „Látogassa meg a Szovjetuniót, mielőtt az látogatja meg önt!” Sosem árthat, ha kicsit tisztában vagyunk az orosz viszonyokkal, ilyen mostani, zavaros időkben pláne nem.

Akkor lássuk, hogyan látja Percev az orosz helyzetet.

Február 29-én Putyin megtartotta éves beszédét a Szövetségi Gyűlésben. Nem ez az első alkalom, hogy ez a választások előtti esemény (ugyebár, Putyin elnökjelölt, a lehető legbiztosabb esélyekkel) az ő politikai programjának bejelentésévé válik. Putyin ígéretet tett arra, hogy 2030-ig a minimálbért 19 000 rubelről (190 euró) 35 000-re (350 euró) emeli. A fiatal családoknak olcsó, kedvezményes jelzáloghiteleket, az időseknek aktív hosszútávú programokat és jó egészségügyi ellátást ígért. A kisvárosokban és falvakban élőknek modern városfejlesztési projekteket, a diákoknak új egyetemi kampuszokat és egyetemeket. Az ország egészének új utakat és vasutakat, a régióknak az adósságuk kétharmadának elengedését, a védelmi ágazatnak pedig számos katonai bizottságot. Putyin a jelenlegi és potenciális háborús veteránokat a „Hősök ideje” szövetségi személyzeti programmal próbálta motiválni. Az elnök és beszédírói az összes ígéretét hat úgynevezett „nemzeti projektbe” csomagolták. Putyin beszélt a háborúról és a geopolitikáról is, de ez a rész sokkal kevésbé volt „szociális” jellegű.

Meglepő módon az orosz vezető ezúttal eltekintett a történelemről szóló hosszas kitérőktől, amelyek az elmúlt években minden nagyobb beszédét kísérték. Valószínűleg Putyin környezete – főként a választási eredményekért közvetlenül felelős politikai blokk és a kormánytisztviselők – komolyan elbeszélgetett az elnökkel, és arra kérték, hogy próbáljon a közönség kedvében járni. A beszédet megelőzően Putyin fukarkodott az ígéretekkel, és kampánygyűléseinek olyan jellege volt, mintha csak egyetlen személy számára rendezték volna őket, szórakoztatási céllal: ez természetesen ő maga volt.

Nem érdemes túlbecsülni az ígéretek mértékét – Putyin részleges intézkedéseket kínál, amelyek nem fognak minden orosz embert személyesen érinteni vagy mindenkin segíteni. Ráadásul Putyin ígéretei gyakran vagy teljesen beteljesületlenek maradnak, vagy nem teljesülnek maradéktalanul. Elég csak a 2012-es úgynevezett „májusi dekrétumokra” – a következő évek gazdaságpolitikájának körvonalait meghatározó, 190 célt tartalmazó 11 dekrétumra – tekinteni, amelyek közül néhányat később maga Putyin vont vissza, vagy teljesen feledésbe is merültek. Valószínű, hogy ugyanez a sors vár az idei év néhány ígéretére is. Talán néhány közülük teljesülni fog: végül is nem véletlenül mondta ki Putyin kifejezetten, hogy Oroszországban meg fogják változtatni az adórendszert. A gazdagabb oroszok és a nyereséges vállalatok többet fognak befizetni az államkasszába. Egyszerűen fogalmazva, a vállalkozó szellemű polgárok és a középosztály élete biztosan rosszabb lesz, de korántsem biztos, hogy a szegényebb rétegek élete javulni fog.

Meg lehet azonban nevezni Putyin üzenetének konkrét haszonélvezőit, akik nagy valószínűséggel lobbyztak annak főbb pontjaiért. Ebben az értelemben Putyin beszédét nevezhetjük „a lobbysták üzenetének” is. Szergej Csemezov Rosztek-je megkapja a maga szeletét a tortából, míg Csemezov embere – Denisz Manturov miniszterelnök-helyettes – valószínűleg megtartja a pénzmozgások feletti ellenőrzést. Úgy tűnik, hogy az építőipari komplexum egésze a másik nyilvánvaló kedvezményezett, pontosabban Marat Husznullin miniszterelnök-helyettes, aki az építésre és az infrastruktúrára szánt költségvetési forrásokért felel. Utak, új egyetemi épületek, a falvak urbanizációja, az önkormányzati infrastruktúra javítása, a kedvezményes jelzáloghitelek házainak építése – mindezt Husznullin felügyeli. Az elnöki adminisztráció első helyettes vezetőjének, Szergej Kirijenkónak a személyes projektjei is támogatást kaptak. Az Orosz Nemzetgazdasági és Közigazgatási Akadémiának bővítést ígértek, és a Kirijenko által támogatott projektek körét is növelni fogják. Nem is olyan fontos, hogy Kirijenko hol fog dolgozni: az ő emberei fogják továbbra is irányítani a személyzeti képzési struktúrákat (a Roszatom felett ugyanezen rendszer szerint tartja meg az irányítást).

Minél tovább húzódik Oroszország teljes körű háborúja Ukrajna ellen, annál több orosz kezd a háború befejezése mellett érvelni, mivel elhibázottnak látják Putyin döntését az ukrajnai invázióról. Ugyanakkor egyre csökken azoknak az aránya, akik feltétel nélkül támogatják a katonai akció folytatását. A Russian Field közvélemény-kutató intézet felmérése szerint jelenleg az Oroszország és Ukrajna közötti béketárgyalásokat szorgalmazók aránya (49%) meghaladja azoknak az állampolgároknak az arányát, akik a háború folytatását akarják (40%). Amint a kérdésben megjelenik a „Putyin” név, a tárgyalásokat támogató oroszok aránya 75%-ra emelkedik – vagyis a megkérdezettek kétharmada támogatná az elnök döntését a háború befejezéséről. A polgárok egyharmada (33%) támogatja az orosz csapatok teljes kivonását Ukrajnából. Ugyanakkor 38% teljesen visszavonná a háború megindításáról szóló döntést, és ez az arány az idő múlásával fokozatosan növekszik.

Az eredmények azt sugallják, hogy az orosz társadalom jelenleg két, nagyjából egyenlő félre oszlik. Az egyik fele a háború befejezését, a másik a folytatását szeretné. Ráadásul a „háborúellenes” tábor az idő múlásával növekszik, míg a „háborúpárti” közönség korántsem homogén: a többség kész támogatni a béketárgyalásokat, ha a hatóságok úgy döntenek, hogy megrendezik azokat. A polgároknak a háborúról alkotott felfogása nyilvánvalóan nem egyezik a hatóságokéval, akik folyamatosan győzelmekről, eredményekről és hazafias fellendülésről beszélnek. Az oroszok 49%-a számol be arról, hogy rosszul érzi magát, amikor a háborúról szóló híreket hallja, 11%-uk érez pozitív indulatokat, és csak 5%-uk érzi magát „hazafiasnak és győztesnek”. A szociológusok azon kérdésére, hogy milyen célokat ért el Oroszország a háborúban, a legnépszerűbb válasz a „semmilyeneket”, 23% nyilatkozott így. Az oroszok háborúval kapcsolatos fáradtsága tükröződik a háború időtartamára vonatkozó kérdésekre adott válaszokban is: A polgárok 71%-a szerint túl sokáig húzódik a „különleges katonai művelet”, a válaszadók 22%-a panaszkodik arra, hogy az ukrajnai invázió negatívan hatott az egészségére (főleg pszichésen), 20%-uk pedig az árakra gyakorolt negatív hatást jegyzi meg. A válaszadók mindössze 3%-a említ valami pozitívumot, bizonyos „előnyöket” a hazafias érzelmek fellendülése formájában. Az emberek nagyon negatívan viszonyulnak a mozgósításhoz: A válaszadók 60%-a ellenzi az új offenzívát. A kérdés megfogalmazása, amelyben Putyin az offenzíva kezdeményezője, gyakorlatilag nincs hatással a mozgósítás megítélésére, a „Putyin” szó említésével a kérdésben – a válaszadók 56%-a továbbra is ellenzi a mozgósítást.

A FOM közvélemény-kutatás adatai megerősítik ezt a felmérést a közhangulatról. A megkérdezettek 30%-a a háborút nevezi meg a hét legfontosabb eseményének, és válaszaik többnyire negatív hangvételűek: az emberek sajnálják a halottakat és a sebesülteket. Mindössze 3% örül és egyáltalán nem vette észre Avdiivka elfoglalását az orosz hadsereg által (ezt az eseményt az orosz propaganda nagy győzelemként ünnepli). Az oroszok egyfajta pajzsot állítanak fel maguk köré, kizárnak minden hírt a háborúról, megpróbálják elhárítani azt.

A közhangulat változásai nyilvánvalóak, és a tendenciák is: a háború támogatottsága csökken (bár nem túl gyorsan), és a pacifisták aránya már meghaladja a lakosság militáns részét. Az emberek aggódnak, és nem csak a háború miatt: a Russian Field ugyanezen felmérése szerint az oroszok mindössze 38%-a nem aggódik az emelkedő árak miatt. Minél tovább tart a háború, annál kevesebben fogják támogatni. Egy újabb mozgósítási hullám vagy a további áremelkedés okozta súlyos társadalmi problémák a feje tetejére állíthatják a helyzetet. Az is világos, hogy Putyinnak esze ágában sincs reagálni a közvéleményre, vagy bármilyen módon figyelembe venni a lakosság azon felének véleményét, amely a háború befejezését akarja. Ez a Szövetségi Gyűléshez intézett nyilvános beszédéből is kiderült, amelyben Putyin így vagy úgy, de felidézte a háborút, és annak résztvevőit „az új elitnek” nevezte.

Az elnök vagy valóban a hazafias buzgalom illuzórikus világában él, vagy azt akarja, hogy az oroszok higgyenek ebben amiatt, hogy állandóan erről beszél. Az első esetben a Putyin és a valóság közötti szakadék tovább fog nőni. Ha a második igaz, akkor meg azt mondhatjuk, hogy az elnök egyre kevésbé sikeresen próbálja meggyőzni az oroszokat arról, hogy szükségük van a háborúra.

Nos, nem ártana, ha ez az igyekezete teljesen sikertelenné válna, bár a rendszer akkor is működne: az, hogy meg fogják választani, eldöntött tény, az is, hogy 90% fölötti részvételi aránnyal és egyhangúan.

De nagyon érdekesen nézne ki Putyin háború nélkül.

Hátha még meglátjuk ezt is.

Szele Tamás