72 évesen távozott a zaklatott életű zenész

Beszélhetünk-e a Kádár-korszakban sztárkultuszról? A tehetség utat tört, ha akarta a rendszer, ha nem. Aztán ha az egyre népszerűbb ember illedelmesen belesimult a Kádár-korszak elvárásaiba, akkor jobb esetben hagyták érvényesülni.

Németh Lehel, a korszak kiemelkedő egyénisége, az első magyar sztárok egyike. Jóképű fiatalember volt, aki 1932. június 7-én a székelyföldi Sepsiszentkirályon született. A viszonylag nyugodt gyerekkort követően a családnak menekülnie kellett a II. világháború poklából, így kerültek 1944-ben Miskolcra. Amikor elhallgattak a fegyverek, a romokon új élet kezdődött, az ifjú Németh Lehel megmutatta, hogy a jég hátán is megél. Ötletek cikáztak a fejében, hogy miből lehet pénzt csinálni, jövőt építeni. Kitalálta, hogy autóroncsokból szerszámokat készít. Remek kézügyesség és fantázia kellett ehhez, no meg jókora munkabírás. Megélt belőle, ám a viszonylagos idill nem tartott sokáig. A fiatalember a fővárosba került, és melózott folyamatosan. Nem válogatott a munkákban. Ha kellett szenet hordott, ha kellett sittet pakolt, segédmunkásként próbált a felszínen maradni, miközben szebb, finomabb, tartalmasabb jövőről álmodott.

Aztán egyszer csak felfedezték. No nem a benne rejlő tehetséget, inkább a sármosságát. A kemény meló ráadásul megedzette a testét, és ezért tökéletes modell vált belőle. A Képzőművészeti Főiskolán állt ki meztelenül a növendékek elé, akik megpróbálták lerajzolni a korszak tökéletes férfiúját. Nem sejthették, hogy a rajz, amelyet róla mintáztak, később sokat, nagyon is sokat érhet. Németh Lehel 1949-ben már a kelenföldi Beloiannisz Híradástechnikai gyárban dolgozott, de nem egy volt a sok száz munkás között: kiváló sztahanovista, aki példát mutat alázatból, munkamorálból, és lelkesedésből. Akkoriban kezdődtek a szocialista munkaversenyek, és ő ebben is élen járt.

De nem csak ebben: az éneklésben is. Merthogy kifogyhatatlan energiával rendelkezvén, a lenyomott műszakokat követően a gyár visszafogottan népszerű dalárdájában kapott helyet. S közben falta az életet. Lányok, asszonyok, kollégák, ismerősök, ismeretlenek lelkesedtek érte, a szép hangú férfiért. Talán így talált rá Németh Marika énekesnő is, aki először azt javasolta neki, hogy tanuljon magántanárnál, képezze a hangját, és legyen operaénekes. Csakhogy ő inkább a könnyűzene felé fordult. Így lett, így válhatott belőle igazi sztár. Olyan slágereket énekelt 1957-től, mint a Reszket a Hold a tó vizén, Én visszahozom divatba a foxtrottot, a Lehet hogy szép nem vagyok, vagy a Nekem a Balaton a riviéra. 1957 egyébként is jelentős állomás volt az életében: már szerepelt a televízióban is, az ő dalait fütyülte, dúdolta az egész ország.

Népszerűségére jellemző, hogy ott lehetett az 1962-ben készült Csudapest című filmben is, amely bemutatta, felvonultatta a korszak táncdalénekeseit. Mondhatni, a kemény, izzasztó esztendők után alaposan kárpótolta őt a sors, csakhogy Németh Lehel meséje sem végződött jól. A dátum 1964. Valami megtört, valami megváltozott. Talán azt gondolta, hogy neki mindent lehet, talán túlságosan bátor volt, vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak meggondolatlan. A párt, a hatalom már figyelte őt. Vagy inkább megfigyeltette. Így aztán pontosan tudták, hogy Németh Lehel ügyeskedik, egészen pontosan nyugati mikrofonokat és különböző zenei eszközöket rendel Ausztriából. Az ötlet nem volt rossz: minél jobb minőségű felszereléssel segíteni az előadóművészetét. Csakhogy a rendszer nem így értékelte. Feketelistára került és hiába volt magasan a csillaga, egy évre eltiltották minden fellépéstől. De akkor is feltalálta magát, kölcsönadta pénzért a nyugati cuccokat a kollégáinak. Csakhogy ezzel meg fekete bevételhez jutott.

Képletesen és szó szerint is elvették tőle a mikrofont, így artistának szegődött, hogy bevételhez jusson és az első külföldi fellépés során Ausztriában maradt. Akkori kifejezéssel élve disszidált, majd meg sem állt Kanadáig. Ott persze senki sem tudta, hogy a Kárpát-medence Frank Sinatrája érkezett az országba. Így aztán műszerészként helyezkedett el, de sokoldalú tehetségére és talpraesettségére jellemző, hogy még ott is karriert csinált. Hétköznapi emberből, bevándorlóból lett híres feltaláló. Merthogy a mindig is kísérletező egykori énekes olyan szivacsgyártó-gépet alkotott, amelyet szerte a világban elismeréssel fogadtak, és jó pénzért vásároltak.

S közben itthon gyakorlatilag eltűntették. Dalai tiltólistára kerültek, soha sehol nem játszhatták. Fotói, a róla szóló újságcikkek a szemétben landoltak. Volt, nincs Németh Lehel. Aztán jött a rendszerváltás és 1991-ben, hosszú-hosszú évek után hazatérhetett. Magyarországon nemzetközi hírű szivacsgyárat alapított, és talán unszolásra, talán a nosztalgia miatt, újra énekelt. Két emlékezetes koncerttel örvendeztette meg a régi szép időket kereső, nosztalgikus hangulatú közönségét.

Németh Lehel zaklatott, ám egyértelműen sikeres pályafutása és élettörténete 2005. január 5-én ért véget. Hetvenkét esztendősen távozott az élők sorából a korszakos énekes, akit egyszerűen töröltek itthon, miután elhagyta az országot. Pedig ő volt a magyar Sinatra. Addig, amíg engedték…