A gödör hangja
Volt egyszer, hol nem volt, élt valaha az öreg Salamon, meg az ő családja. Gazda volt, akinek híresen szép lovai jó áron keltek el az egerszegi meg a körmendi állatvásárokon.
Kis lánya, Erzsike szokott vigyázni a szép állatokra. Bár apró lányka volt, tudott valamit, amitől a lovak hallgattak rá. Így soha el nem vesztek, kárba nem mentek. Gyűlt is a pénz a Salamon-házban és a kelengyének való a kelengyeládába, amivel az anyja készített el Erzsikét a majdani házasságkötésre. Bátyja, Feri irigykedett kishúgára.
Az öreg Salamon Vincének egy idő után olyan gondja támadt, ami miatt sokan megirigyelték volna, ha éppenséggel tudtak volna róla.
Azidőtájt a faluhelyen ritka jószág volt a pénz. A háztartások, a gazdaságok nagyon sok mindent megtermeltek, csak kevés dologra kellett pénz költeni. Sót, petróleumot, gyufát, olcsóbb ruhaanyagot a kis szatócsboltban a zsidó árult. Pénzre itt és a környező városok vásárjain, meg az orvosnak, gyógyszerésznek való fizetéskor volt szükség. Így persze takarékpénztár vagy éppen bankfiók sem volt, csak a közeli városokban. Akinek aztán kedvezett a szerencse és pénze volt, annak örökös gond volt, hogy ezt megfelelő helyen őrizze, elrejtse. Meg ne találja senki, akire nem tartozik, meg ne tudják a menősök, akik már sok rablást követtek el. Így aztán hol fa odvába, hol hátul a gyümölcsösbe, vagy éppen a ház sarkában ásta el a megfelelően becsomagolt pénzt mindenki, akinek volt.
Így tett a Salamon Vince is. Így, meg egy kicsit másképp.
Egy este szólt a feleségének:
— Te, asszon! Süssé’ nekem turós lepéntet!
— A’mmeg minek neked?
— Há’, mminek, minek, megennya! Hónap kimenek a hegybe, asztá’ köll!
— Há’ vügyé szalonnát, meg e’kkis hajmát!
— Aszontam, turós lepéntet! — mordult föl az öreg — Mit nem birsz ezen föfognyi?
Aztán látta, hogy az asszony nem akarja befejezni a kérdezősködést, hát kitálalt:
— Tú’ sok ithol a péz! E’akarom raknyi valahá. Na, ahho kö’!
— Annyirán sok? — nézett az asszony.
— Annyirán — bólintott Vince gazda. Az asszony sem kérdezett többet semmit.
Így aztán másnap reggel be tudott rakni az ura bőrtarisznyájába egy nagy csíkos kendőt a belecsomagolt túrós lepénnyel.
Ő már családos volt. De sajnos nem örökölte apjától a becsületes munka szeretetét. Voltak ötletei, hogy mit meg hogyan köllene tenni a nagy gazdagsághoz, de soha nem volt hozzá elegendő pénze és a kedve is elfogyott gyorsan. Éppen jött elkérni a káposztagyalut az anyjától, így persze hogy figyelt a konyhában zajló párbeszédre.
Másnap Ferkó reggel, már korán kiment a hegybe. Ki akarta lesni, hová rejti az apja a pénzt. Meg is előzte apját és elrejtőzött a pince mellett. A pince – ami itt föld feletti építmény, máshol inkább présháznak neveznék – fala mellett leskelődött. Jött is az öreg. Letelepedett egy cseresznyefa alá. A nagy bőrtarisznyából előszedett egy kendőt és jóízűen falatozni kezdett. Megette a két, tenyérnyi, „turós lepéntet”. Ivott is rá egy kortyot. Ásót fogott és egy jókora lyukat ásott a fa gyökerei közé. Aztán előszedett egy födős cserépbögrét, és berakta a kiásott üregbe. Majd az egészet visszatemette. Még meg is taposta a helyet. Valamit morgott a bajusza alatt, aztán, mint aki jól végezte a dolgát, ment is.
Gondolta, a frissen ásott földhöz nem kell semmilyen szerszám. Nekifogott kibontani a lyukat. De nem ment. A föld nem engedett. Elnyargalt a saját pincéjükhöz ásóért. De azzal sem boldogult. Az ásó hegye nem akart belefúródni a földbe. Mint ahogy másnap sem, meg harmadnap sem, pedig akkor már csákánnyal próbálkozott a Feri. A csákány hegye még szikrát is vetett, mintha valami kegyetlenül kemény szikla volna ott. Hazafelé aztán azon gondolkodott, miféle varázslat miánt nem tud hozzáférni az apja elrejtette kincsekhez. Nem értett a varázsulásho’, de tudta, hogy van ilyen, és azt is, hogy beszélték, az ő családjában ott van valakinél a rontó-gyógyító hajlam. Végül talált módot, ami esetleg sikeres lehetett.
— Tera! Süssé’ nekem turós lepéntet!
— Mi a rossebet?
— Turós lepéntet.
— Isze nincsen ithol turó.
— Akko’ szerezzé, de hónapra lepént köll!
— De…
— Ne szájallá, mer’ megbánod!
Tera ismerte az urát meg annak a hirtelen kezét, így átment komaasszonyához egy kis túróért. Estére Ferkó érezte a sülő „lepént” illatát.
Bólintott.
Másnap reggel, jó korán ismét kiballagott a hegybe.
— De szorgalmas valaki! — jegyzete meg a helyi kandász, amikor harmadjára ment el a kinn tartott konda mellett, a harmatos disznólegelőn Salamon Feri. Az persze nem törődött vele, csak ment, mint a világtalan, kifelé a hegybe. Ott aztán, ahogy az apja tette, elült a fa alá, megette a két lepényt, ivott rá egy kortyot, és csak ezután fogott neki az ásásnak.
Akkor aztán már semmi akadálya nem volt, hogy a bögre tartalmát beleürítesse a tarisznyájába. De csak beleürítette volna, de ekkor a gödörből egy mély, reszketős hang hallatszott, mintha az apja szólalt volna meg:
— De gyorsan rászorultál!
A tolvajkodó Feri megrémült és csapot-papot, ásót, tarisznyát hátrahagyva, eszeveszetten elrohant. Talán még ma is fut, ha meg nem állt.
Beszélik, a Salamon család nagyobbik lánya, az Erzsike aztán férjhez ment Kumi Andráshoz. Ő lett a hírhedett, messziföldön is ismert javasasszony, gyógyító, talán boszorkány, Kuminé. De ez már egy másik történet, erről majd később!
***
A gorbonc hálája
Volt egyszer, hol nem volt, valahol Hegyhát dombjain, a Csöngő-patak partján egy falu, Gerse. Egyházas falu volt. A szentegyháza fönn állt a Papdomb tetején. Tornyából a zalai határ dombjaiig el lehetett látni.
Apróbb-nagyobb földjeikkel bajlódó, állatokat tartó, sokat küszködő emberek lakták és élték egyhangú, az évszakok szerint változó életüket. Szántottak, vetettek, arattak, a sötét és hideg téli napokat pedig megpróbálták túlélni. Itt kezdődik ez a történet.
A kavargó fehérség betakart mindent, és kalandnak számított a rövid út a fáskamra és a konyha között is, amikor az erdőből egy alak bontakozott ki. Senki nem tudta, nem látta, honnan keveredett ide.
Bibircsókos, szőrös, szakállas arcát alig lehetett látni a szeméig lehúzott, kopott kucsmától, meg a nagy, fölhajtott gallértól, amit feslett zekéjén viselt. Nagy csiharra támaszkodva, nehézkesen léphetett csak a majdnem térdig érő, kavargó hóban. Végül nagy nehezen elérte a legszélső házikót. Ebben az időben, amikor a kutyát is csak nagykabátban engedték ki ugatni, a vándor zavartalanul bement az udvarra, aztán a tiklajtergyán fölkapaszkodott a szénapallásra. Itt aztán bevette magát a zörgősre száradt szénába. Nem kérdezett senkit, nem engedte neki senki. Mégis úgy viselkedett, mint aki otthon van. A háziak a nagy kavargásban jószerivel észre sem vették, hogy valaki bevackolta magát a pajta padlására.
Lassan alább hagyott a vihar, reggelre nyoma sem volt a szélnek.
— Eriggy lányom, hozzá be ë’kkis fát a tüzre! — szólt oda a lányának Etelka asszony.
— Ëccërre mënëk anyám — válaszolt a hosszú copfos, barna lány, aztán a vastag nagykendőt a fejére, vállára borítva már ment is hátra a kuglikkal leborított, még az ősszel szépen összerakott tűzifarakásához, ami ránézésre hasonlatos volt a szénégetők köralapú boksáihoz.
Tehát elindult a lány és megrakva a fáskosarat indult is befelé a maga taposta kis nyomba, amikor a pajta felől valami mocorgásra lett figyelmes. Fölnézett a padlásra és egy pillanatra meglátta a szakállas arcot. Ijedten sikoltott föl. Elhányta a kezéből a kosarat fástól együtt, és iszkiri, rohant be a konyhába, ahogy a lába bírta.
— Anyám, anyám! Valami van a palláson.
— Më’kkergűté, të lán? Hun a fa?! — aztán hökkenten folytatta — Millen palláson?
— Há’ ottajg háttu a szénábo! Ë’ nasszakállu pofát láttom.
— Millen nasszakállu pofát, të?
A hangoskodásra előjött a kamorából a ház ura, Mihál is. Nagydarab, lassú mozgású férfiú volt akkora bajusszal, ami egy huszárőrmesternek is díszére vált volna. Lusta, krákogó hangon szólalt meg, mint aki még nincs egészen ébren.
— Mi ez a sivalkodás?
— Apám, valamillen ȧmbërforma van a szénapalláson — hadarta a lány.
— Ȧmbërforma? Beszész itten összevissza! Valami ȧmbër, va’ nnëm! De ȧmbërforma?
— Há’ ȧmbërformát mutatott, de illen ronda pofát még nëm izs láttom.
— Aszondod, na’sszakállu? Teszefoszán vót őtözvö?
— Asz’ nëm tudom, de a na’kkucsmájo egisszen a szëmibe vót belehuzva.
— Na, annyuk. Melegiccsé ë’kkis tejet.
Az asszony ránézett a hites urára, hat gyerekük apjára, mert hosszú évek óta ilyet még nem hallott tőle.
— Tejet? — meresztett akkora szemeket az asszony, mint egy kistányér — Aszt’ minek?
— Aszt’ — biccentett akkorát az ember , hogy a feje majdnem leesett, aztán megismételte —, tejet! Mer’ köll!
Az asszony szó nélkül ment a kamorába és behozott egy bögre tejet. Látszott rajta, hogy nagyon gondolkodik. Még a homlokát is összeráncolta. „- Tejet? Më’bbolondú’ tez a Mihá’? Egisz életibe nëm ivott mëg ë’ppohár teje’ ccsë kicsi csepötekora uta. Ha még bor vóna… de tejet? Më’bbetegűt ez az embër?”
Aztán valami derengeni kezdett neki. Még öreganyjától hallotta kicsi csepötelán korában.
— Ú’ ggondulla, a palláson ë’ gorbonc van?
— Na, tuttam én, ho’ rrágyüssz, Annus! A’! Gorbonc! Csak a’llëhet, gorbonc! — bólintott határozottan Mihály gazda, aztán a nagylány felé fordult — Na, Bözsike fogd asztat a tejet, oszt’ gyere!
Mire hátra értek a hóba taposott, keskeny nyomon, az „ȧmbërforma” alak már lemászott a tiklajtergyán. Ruhája – nevezzük annak azt az össze-vissza kötött, gombolt kacabajkát – tényleg „teszefosza” volt, arcát vizet, borotvát, ollót nem látott szőrrengeteg takarta. Csak sejteni lehetett, hogy valahol ez alatt száj is van.
— Aggy Isten ë’kkomám! — köszöntötte illendően a gazda. Az idegen, aki akár gorbonc is lehetett, morgott valamit torzonborz bajusza alatt, aztán pincemély hangján csak annyi kérdezett:
— Acc tejet nekëm, gazda?
— Adok én, honnë annék — mutatott a szép, zöldmázas, hullámos, rontástörő vonalakkal díszített bögrére, amit Bözsike tartott a kezében —, add oda, lányom!
Az alak, kérdezés, köszönetmondás nélkül kivette a lány kicsit remegő kezéből a nagy, kicsit még gőzölgő cserépbögrét, és az egész tejet egy húzásra megitta. Kezével megtörölte a száját, a bögrét visszaadta. Utána morgott valamit a szakálla mögül. Még az is lehet, hogy megköszönte. Aztán szó nélkül elindult kifelé az udvarból, és eltűnt az erdőben.
— E’ mmëg mi, vót apám?
— E’llányom? Ё’ggorbonc vót.
— Gorbonc? A’mmëg mifélë?
— Há’ láttod, nëm? Illenfélë. Fogge születëtt gyerëk lehetëtt. Azokbu lësz gorbonc, ha valami boszorka miatt e nëm veszétti a fogát még mielőtt betőtti az első esztendőt. Gyün-mëgy, vándorul, nëm bir ë’hhelbe’ nyugonni. Alszik ahun tud, csak tejet iszik. Parancsul a viharnak, jégnek, villámnak, mëgüli a sárkányt. Varázsúnyi tud.
— Varázsúnyi, édësapám?
Az apja csak bólintott, aztán folytatta:
— Mëg aszt, ho’ hun vannak e’ásott kincsek, e’süllett várok, de nëm érdekli. A kërësztapád izs talákozott ëgy illennye’ a’mmutatto mëg neki, ho’ Mihá’fán hun vót a vár.
— Mihá’fán, vár? Millen vár? Isze’ ottajd sëmillen vár sincsen.
— A’bbizon, vár. A Márvánkü. A régi öregek beszétik, ho’ vót valamerre. De a’ mmë’mutatta nekijjek. Na, mënnyünk bellebb, mer harap az idő!
Tényleg hideg volt az udvaron.
— Na? — nézett a belépőkre az asszony.
— A’vvót. Gorbonc — bólintott Mihály gazda. Az asztal körül a picik csak néztek. Nem értették miről van szó.
Tiszta volt az udvar.
Lehet, hogy véletlen volt? Lehet, hogy nem? Lehet, hogy a gorbonc így hálálta meg a háziak szívességét? Meglehet. Ezeknél a gorboncoknál soha nem lehet tudni!
Pintér György: Hegyháti mesék
Szülőföld Könyvkiadó, 2023
