Drogdílerekre támadt a feldühödött kertész

Paul Schradernek, a Taxisofőr, a Dühöngő bika és a Krisztus utolsó megkísértése forgatókönyvírójának már akkor is a halhatatlanok között a helye, ha soha semmi más nem fűződne a nevéhez az életében, mint az említett három klasszikus. Az pedig az amerikai filmakadémia teljes vakságát tükrözi, hogy a kereken ötven éves pályája alatt még nem kapott Oscart, sőt, csak egyszer jelölték. Ugyanakkor egy-két olyan szabályt erősítő kivétellel, mint a Kőkemény pornóvilág vagy A hitehagyott (ennek forgatókönyvírójaként jelölték Oscar-díjra), általában az derül ki, hogy ha az irományait nem egy Martin Scorsese kaliberű rendező viszi vászonra, hanem ő maga, akkor a végeredmény a legjobb esetben is félsiker.

És sajnos ezúttal sincs ez másként, pedig az új filmje igencsak ígéretesen indul. A történet főszereplője a középkorú Narvel, aki kertészként dolgozik egy vagyonos nő kastélyában, a munkaadója egy nap pedig azt kéri tőle, tanítsa be a munkára az egyik fiatalkorú rokonát. A rendkívül zárkózott férfi ha vonakodva is, de elvállalja a feladatot, végül azonban különös kapcsolatba kerül a lánnyal. Aztán amikor megtudja, hogy a kegyeltje kábítószerekkel él és a dílere bántalmazza, a korábban egy neonáci csoporthoz tartozó, többszörös gyilkos férfi úgy dönt, maga tanítja móresre a drogterjesztőket.

Így aztán joggal izgulunk, mikor szabadul el az erőszak és intézi el a dílereket az önjelölt igazságosztó, de ahogyan haladunk előre a játékidőben, legtöbbször csak várunk és várunk, de nem történik semmi.

Illetve meghallgatjuk közben a férfi végeláthatatlan monológjait, ahogyan szerzeteseket idéző lelki nyugalomban hosszasan beszél a kertészet kultúrájának kialakulásáról és annak történelméről, illetve különböző egzotikus növényekről árul el érdekességet, azaz több, funkcionálisan teljesen felesleges információval tömi a nézőt fejét, mint egy átlagos műveltségi vetélkedő. Mégis ezek a pillanatok a legélvezetesebbek, legalábbis alaposan leviszik alfába a befogadót, Joel Edgerton pedig kiválóan alakítja az önmaga múltjával meghasonlott, békét kereső férfit, akinek a nyugalmát külső tényezők folyamatosan ellehetetlenítik. És kiválóak azok a jelenetek is, amelyekben egyre intimebb viszonyba kerül a lánnyal, tökéletesen működik a kémia közte Quintessa Swindell színésznővel. És meg kell említenünk Sigourney Weavert is, hiszen mégis csak ő a film legnagyobb sztárja, aki ugyancsak remek a ház hideg szívű úrnőjének szerepében, de alig-alig tűnik fel a cselekményben.

Amely egyébként rendkívül lassan csordogál előre, így a meditatív hangulat idővel totális unalomban fullad, ráadásul amikor a Paul Schrader a filozofikus hangulatot újra és újra flashbackekkel töri meg a férfi múltjának darabkáit feltárva, olyan ügyetlen jelenetek mentén teszi, mintha egy harminc évvel ezelőtti középszerű német krimisorozatból vágta volna ki azokat.

És a fináléval sem sikerül beváltani az ígéretét, sőt, alig-alig lehet utóbbiról beszélni: