Folytatódnak a homok titkai: a Dűne folytatása (hivatalosan Dűne: Második rész) ott veszi fel a fonalat, ahol az első véget ért, csak még annyi támpontot sem ad azoknak, akik elvesztek a shai-hulud, a Bene Gesserit, a Lisan al Gaib kifejezések útvesztőiben, az intergalaktikus impérium intrikáiban, abban, hogy a történet mozgatója egy homokból kinyert pszichedelikus drog, és így tovább. Ami a Dűnét Dűnévé teszi.
A Dűne nagyszerű, de féllábon álló első részének még pontosan olyan ígérete volt, mint bármilyen fiatal felnőtteknek szánt fantáziának a kétezres évekből. Itt van egy tinédzser, aki nagy tettekre hivatott, akinek bizonyítania kell, hogy meg tudja állni a helyét, fel tud nőni az elődeihez, krízisben megmutatja a foga fehérjét, de képes bölcs lenni, vagy rátermett, amikor mondjuk a film végén le kell késelni egy fremen őslakost. Már ott kilógott a lóláb, hiszen nem egy iszonytató Harkonnennel végzett, hanem valakivel, akiket meg kell nyernie magának, hogy együtt fogjanak össze az elnyomók ellen – persze aztán a késelés pont arra volt jó, hogy a fremen szokások szerint döfjön le valakit.
De a Dűne első része akármennyire is azt a struktúrát vetítette előre, hogy Paul Atreides (Timothée Chalamet) egy nap majd a legnagyobb gonoszt fogja megkéselni, hogy aztán békét hozzon Arrakisra, a sivatagbolygóra, a második rész egyértelművé teszi, hogy ezt hinni naivság. A Dűne ugyanis nem a fekete-fehér jó és a rossz harcáról szól, hanem arról, hogy mi a nyavalyát lehet akkor tenni, ha az ember sorsa előre elrendeltetett, és ez a sors nem feltétlenül egy humanitárius életút lesz. Paul már az első részben is emlegette, hogy szent háború folyhat a nevében (a könyvvel ellentétben a film kerüli a dzsihád kifejezést), de a folytatásban már eljutunk odáig, hogy ez a háború ott van a küszöbön, a hógolyó elindult a lejtőn, hogy lavina legyen belőle, még ha az Arrakis lakói nem is tudnák ezt a költői képet értelmezni.
A második rész így helyrebillenti a fél fogra elég elsőt, folytatáshoz híven kapunk a fog második felére, aztán az összes fogra: még több a robbanás, még több a fremen rajtaütés, még több a parádés homok, a vallásos áhítat, a galaktikus boszorkányrend kavarása, még több a híres ember (Christopher Walken, Florence Pugh, Austin Butler, Lea Seydoux és még valaki egy jelenetig, akinek a neve már kiderült, de én nem írom le), még több, még jobb, még hosszabb, még székbe döngölőbb.
Talán jobb is, de a rendező Denis Villeneuve vonzalma a brutalista építészethez, a csigalassúságú tempóhoz, és a véresen komolysághoz még jobbat tett a bevezetésnek, ahogy próbáljuk megismerni és kiismerni ezt a dagályos, hullámokkal és homokdűnékkel kicsipkézett világot.
A Dűne 2. most hozzáteszi a Harkonnen-bolygót is, Giedi Prime-ot is, amivel megkapjuk a film talán legparádésabb szakaszát: egy monokróm, indusztriális rémálmot. Lehet, hogy a cselekmény nem fekete-fehér, de a Giedi Prime felszíne igen, a tűzijátékok fekete tintapacák, a napfény szó szerint kiéget mindent. Itt ismerhetjük meg az új csúnya gonoszt, Feyd-Rauthát, a Harkonnen-ház ta-báróját. Feyd-Rauthát az Elvist játszó Austin Butler alakítja úgy, mint egy gyilkolásra szült, pszichopata szadistát, bár valószínűleg ezt a karaktert máshogy játszani képtelenség. Az arca földönkívüli, a testtartása állatszerű, a gondolatai nem emberiek. Ő az, aki megkapja az Arrakist, amikor a Harkonnen-ház másik vezetője, a hisztérikus Rabban (Dave Bautista) kudarcot vall.
És azért vall kudarcot, mert Paul már a fremenekkel van, akik már a legendákban megpendített messiást látják benne, állapotos édesanyjában (Rebecca Ferguson) pedig a messiás szent édesanyját. Mindketten ódzkodnak attól, hogy ezt a szerepet elvállalják, de a fremenek vezetője, a megszállott Stilgar (Javier Bardem) nem igazán ad nekik kiutat: vagy ők lesznek azok, akiket ennyire vártak az őslakosok, vagy akár meg is pusztulhatnak a sivatagban. Mint hamar kiderül, Paulnak rövid tépelődés után nem okoz azért akkora problémát, hogy a szent háborúját elkezdje. Ezért olyan különösen érdekes a Dűne második része, mert nemcsak hiteget azzal, hogy minden rosszra fordulhat, hanem ténylegesen rosszra – történetmesélési szempontból: izgalmasan komplexre – fordul.
Meg azért is, mert elképesztően néz ki. Villeneuve és Greg Fraiser operatőr még durvább, lehengerlőbb látványt mutatnak, a férgek még nagyobbak, a rajtaütések a fűszert betakarító gépeken még súlyosabbak. Amit az első rész ígért Paul harcos, sivatagi kung-fu vízióiban, az itt maximálisan beteljesül. A Dűne 2. tényleg úgy száguld előre, mint a meglovagolt óriásférgek, egyszerűen nem nagyon tud semmi az útjába állni. A forgatókönyve lecsapja az első részben feldobott intergalaktikus intrikákat, a császár felbukkanása még magasabb szintre emeli a téteket, egy bolygó megszelídítése helyett már a világ trónja a cél.
Walken választása a császár szerepére sajátos döntés, a színész már messze nem az a fenyegető, mindenkit zavarba ejtő jelenség, de éppen ezért tudja megtestesíteni az impérium mindenható figuráját. A lányát játszó Florence Pugh-t pedig valami miatt úgy stylingolták, mintha Kate Bush Babooshka-korszakában lenne, furcsa fémmaszkok, sodronyinghez hasonlító fátyol, mintha egyszerre lennénk a középkorban és 9500 évvel később. Az uralkodó család világa egészen Földszerű (naná, hiszen Magyarországon és Olaszországban is forgatták), pont ezért lógnak ki a többi ház közül, és ezért passzolnak a kulisszába.
Ami még mindig hibátlan, Villeneuve nagyszabású, epikus stílusa még mindig illik ebbe a néha nevetséges, mindig véresen komolyan vett, de mindig letaglózó világhoz, ami most már az első részhez képest csupa mozgás, akció és lendület. Ezzel már tényleg jól lehet lakni.
A Dűne 2. február 29-től látható a mozikban.