Kultúra

Tóth Krisztina: Az ország az, ahol most élünk, a haza pedig belül van

Varga Jennifer / 24.hu
Varga Jennifer / 24.hu
Tóth Krisztina (1967) első verseskötete 1989-ben jelent meg, épp harmincöt éve. Azóta számtalan könyve látott napvilágot, költemények, novellák, regények. Írt drámákat is. A kortárs irodalom egyik legtöbbet fordított, legjelentősebb és legismertebb alkotója, ha az orbáni hatalom számára nem is kedves, annyira nem, hogy néhány éve jól szervezett támadássorozatot indított ellene. Számára sem kedves a hatalom, mint az alábbi beszélgetésből kiderül. Az apropó az Ahonnan látni az eget című új novelláskötet, ami a Magvető Kiadónál jelent meg 2023-ban.

Mondd, mi az mulcs?

Fakéreghalmaz, amit a kertekben meg a parkokban szétterítenek a bokrok tövébe, hogy ne száradjon ki a talaj. Különböző árnyalatokban lehet kapni, zsákokban árulják.

Nem ismertem ezt a kifejezést, a Néhány perc című novelládban találkoztam vele először. Ezek szerint a szavakat is gyűjtöd?

Azokat is, igen. Nagyon szeretem a különös hangzású, szokatlan szavakat, bár pont a mulcs nem olyan szokatlan, ha kerted van. Az ember a saját anyanyelvét is folyamatosan tanulja.

Hogy a történeteket gyűjtöd, azt rég tudjuk: utazol három megállót a metrón és megvan egy fél novella… Persze valójában nem gondolom, hogy ilyen egyszerű lenne.

Nemcsak beszélgetéseket hallgatok ki közlekedés közben, hanem a buszból vagy a villamosból kinézve megpróbálom kitalálni, mi zajlik két gesztikuláló ember között, akiket nem hallok, csak látok. Sorban állás közben is figyelem a láthatóan összetartozó embereket, és igyekszem kideríteni, milyen viszonyban vannak, ki kinek a kicsodája. Érdekes játék. És lehet a már meglévő figurákhoz, a szövegtörmelékekhez újabb darabkákat találni!

Az új köteted rendkívül sikerült, Pintér József tervezte címlapjával mikor találkoztál először?

A borítón a férjem, Nicolas Richter képe látható, fotós és remek szeme van. Egy hortobágyi kilátót látunk rajta, amit olyan különösnek és titokzatosnak talált ebből a szögből, alulnézetből, hogy lefotózta.

Ennek a kötetnek a novellái, a címnek megfelelően, leginkább olyan emberekről szólnak, akik nem látják az eget. Azért is nagyon jó a cím, mert sokféle kérdést indít el, például azt, hogy miért nem látják sokan az eget. Nincs kedvük felnézni? Nincs idejük?

Netán nem is tudják, hogy van ég.

Vagy felnéznek, de az ég éppen nem szép. Ez is lehet. Te is beszélsz valahol „ólmos, szürke ég”-ről. József Attila jelzője a „vas-színű”. A hortobágyi kilátó felett az ég mindenesetre verőfényes, tiszta, kék.

A zárónovellában hangzik el a címet adó mondat, egy férj mondja a feleségének egy erdei szállodában, ahol a hosszú hétvégét töltötték a két gyerekkel. Nem akar hazamenni, jelenti ki, inkább kivesz majd egy albérletet, olyat, ahonnan látni az eget. Nem tudjuk meg, mit fog tenni. Nem derül ki, végigcsinálja-e.

Szerencsére rajta kívül is akadnak szereplőid, akik akarják látni az eget, tudnak róla, nem tévesztik szem elől.

Igyekeztem, hogy a könyvben a humor és az emberség is megcsillanjon. Például az ápolónős történetben vagy a Bödön és botmixerben.

Az ápolónős történet nyilván a Pesto, amiben egy ápolónő meséli el az egyetemista lányának, akit apa nélkül, egyedül nevelt fel, hogy végül is miért nem ment férjhez a hajdani orvostanhallgató férfihez, akit még másodéves főiskolásként ismert meg. Alig több hét oldalnál, de egy regény anyaga sűrűsödik benne. Azért tömöríteni sem lehet egyszerű…

Én éppen azt szeretem a kisprózában, hogy tömöríteni kell, nincs hely a fecsegésre. Annak idején versekkel kezdtem a pályámat, és a gondolkodásom is versgondolkodás, ami azt jelenti, hogy a történet is gyakran állóképekből bomlik ki. Emellett azt látom magamon, hogy a prózamondataim is egyre puritánabbakká válnak, egyre kevesebb jelzőt használok például. Ha négyezer karakterben lehet megírni valamit, mert annyi hely van, akkor annyi hellyel kell gazdálkodni. Ez az esetek többségében jót tesz a szövegnek, kondenzálja.

A kötet legtöbb írása én-formában íródott.

A 2006-os, Vonalkód című könyvem tizenöt történetéből tizenöt ilyen lett. Utána egy ideig nem használtam, újabban viszont megint rászoktam, egyszerűen azért, mert az egyes szám első személyű elbeszélői pozíció nagyon személyessé teszi a történeteket.

Az Advent előtt szerepel egy ajánlás: „Jánosnak, hogy maradjon nyoma”.

Húsz évig a nyolcadik kerület egy kertes részén laktam. János a környéken sátorban élő hajléktalan volt. Két kutyával élt, ők voltak a családja. Néhány éve meghalt, azt hiszem, tüdőgyulladásban. Szerettem volna, ha legalább ennyi emlék marad róla. Az arrafelé élők szerintem emlékezni fognak rá, a lányom is mindig emlegeti, ha arra járunk, ahol a sátra állt.

A kötet érezhetően íróilag is meg van tervezve, nem véletlen a novellák sorrendje, de talán még a száma sem.

Szeretem, ha egy novellagyűjteménynek van eleje, közepe, vége, átgondolt szerkezete. Szeretem, ha rend van a könyveimben. Fontos, mivel nyitok, mivel zárok, mi a novellák sorrendje, milyen kapcsolatba kerülnek egymással.

Azt is mondhatjuk erre a huszonöt rövid elbeszélésre, némi vaksággal persze, hogy olvasóbarát tárcanovellák. Gondoltál-e írás közben az olvasóra?

Nem szép, hogy ezt mondom, de munka közben nem szoktam az olvasóra gondolni. A történetre szoktam gondolni, arra, hogy miként tudom a legpontosabban elmondani. Esetleg még magamra meg arra, hogy be tudjam fejezni, mielőtt a gyerek hazaér az iskolából, vagy eljussak addig a pontig, ahonnan már tovább tudok lépni este, ha lefeküdt. Mikor azt a szót használtad, hogy olvasóbarát, összerezzentem, mert az elitista magyar irodalmi életben ez gyakran azt jelenti, hogy esztétikailag silány. Lebutított, egyszerűcske.

Vártam, talán nem is tudatosan, hogy valahogy előkerül a kötetben, ami veled történt és ami a Könyves Magazinban kezdődött 2021. február 11-én, amikor megjelent Ott Anna cikke. Téged is megkérdezett az olvasási szokásaidról, miegyébről, így arról, hogy szerinted mit kellene mindenképp levenni a kötelező olvasmányok listájáról. Te pedig nem átallottad azt válaszolni, hogy Jókai Mórtól Az arany embert, és el is mondtad, miért. Ezt szemlézte a HVG február 20-án – aztán elszabadult a pokol, beindult az „internetes írólincselés”, ahogy Valuska László főszerkesztő nevezte a Könyves Magazinban.

A pontosság kedvéért: a HVG nem szemlézte a cikket, hanem tisztességtelenül kiragadott egy részt a kontextusból és egy kattintásvadász, provokáló cím alatt publikálta. Annak az írásnak ráadásul szerzője sem volt! Nagyon etikátlan dolgot műveltek. Szóval a HVG tálcán kínálta a kormánymédiának az anyagot. Utólag is elfelejtettek bocsánatot kérni az ocsmány eljárásért. És a támadás korábban kezdődött, még szilveszterkor, amikor az RTL Klub adásában Fischer Iván vezényelte a Himnuszt, amit idősek és fiatalok, magyarok és romák, egészségesek és fogyatékosok énekeltek – együtt. Köztük a kislányom, Lili, aki nagyon durva rasszista megjegyzéseket kapott, mint az én lányom.

Egy egyszerű nézőnek fogalma sincs, hogy ő a te lányod.

Nem az egyszerű nézők generálták a támadásokat. És szeretném hangsúlyozni, hogy ami utána jött és már közvetlenül ellenem irányult, azt sem. S azt is hangsúlyoznám, hogy amit Az arany emberről mondtam, az igazából csak ürügy volt. Korábban is belém kötöttek már ezzel-azzal, butaságokkal, de nem sikerült ekkora felhajtást csapni. Olyan mondatokat dobtak be, hogy egy nemzeti írónkat támadja egy nő, ebből aztán gyorsan középszerű nő lett, aztán elvált nő, és egyre távolabbi köröket sikerült mozgósítani, olyan, irodalomhoz még csak nem is konyító embereket, akik soha nem olvastak jóformán semmit, de lelkesen csatlakoztak a netes hiénafalkához.

Ez egészen biztos. A Könyves Magazint kevesen olvassák, és semmiképp sem azok, akik kutyaszart tesznek egy postaládába, jelesül a tiédbe, ami talán nem a kommunikáció legcizelláltabb formája. A Jókai-rajongókat sem vádolnám, szerintem nincsenek is. Mikor ért véget a támadássorozat, hogyan, mivel?

A trollok hordája egy idő után másik koncra veti magát, mindig kell új céltábla a gyűlölködőknek. Ha a kormánykommunikáció arra az egyszerű üzenetre épül, hogy mi folyamatosan veszélyben vagyunk, és időnként személyekre is rámutatnak, hogy kik a felelősek ezért, kik fenyegetik a mi nemzeti értékeinket, akkor nem lehet csodálkozni azon, hogy a felheccelt tömegek állandóan szidni akarnak valakit. A Covid alatt egyébként is felerősödött az értelmiség- és művészellenes hangulatkeltés. Számos színésznek javasolták, hogy menjenek el dolgozni. A filozófusokat már jóval korábban megtalálta a kormánypropaganda, és utóbb az írókat is igyekeztek seggvakaró, eltartott népségként bemutatni, kivéve persze a kurzus kegyeltjeit.

Lehet ilyenből maradandó sérülések nélkül kikerülni?

A maradandó sérüléseit az ember már kamaszkorában vagy még előtte beszerzi. Minden, ami utána történik, az ezeknek a traumáknak ilyen-olyan változata. Én a jelenséget igyekszem megfigyelni. Egy elvált nő egy roma gyerekkel pompás célpont, és ez sokat elárul a magyar társadalomról.

Fel fog ez azért bukkanni valahol nálad?

Nem feltétlenül dolgom íróként, hogy az engem megcélzó szennyáradatra reagáljak. Talán alkimistának kell lenni, és a ránk zúduló szarból is aranyat csinálni, vagy inkább semmit. Nem kívánok közvetlenül reagálni a velem történtekre. Íróként sokkal inkább az a feladatom, hogy megértsem és megírjam, mi zajlik egy olyan társadalomban, ahol a velem történtek megtörténhettek és miért történhettek, történhetnek meg. Miként jutott el az ország odáig, ameddig eljutott, mit kell tenni szisztematikusan az emberekkel ahhoz, hogy üvöltő farkascsordává változzanak.

Látva, mi történik veled, sokan megdöbbentünk. Azt hinnénk, ismerjük az országot, ismerjük a hatalmat, aztán történik valami, amin mégis meglepődünk. „Ezt már nem merik.” De, merik. Mindent mernek.

Az én fantáziám elég nagy. Kevés dolog tud meglepetést okozni. De olykor én is meglepődöm. Közben pedig arra gondolok, ez is csak alapanyag, ebből is lehet dolgozni. Az persze elkeserítő, hogy saját, jól felfogott érdekükben hányan próbálnak helyezkedni, alkalmazkodni vagy csak kussolni. Sokan vállalnak cinkosságot, mert fontossá váltak a rövid távú stratégiák, a túlélés. Olyanok is kénytelenek kussolni, akik csak a szakmájukat szeretnék gyakorolni. Mert színészek, mondjuk, vagy tanárok. És szeretnék folytatni azt, amit jól csinálnak, nem pedig valami másból élni, mint annyian. Egyébként nehéz erkölcsösnek maradni, ha az erkölcstelenség látványosan kifizetődőbb. Amikor a világ azt sugallja, hogy mindent lehet, akkor miért csodálkozunk akár azon, hogy az elbutított, fölajzott tömeg nyilvános koncolásokat akar? Acsarogva ráront arra, akit megmutatnak neki: „Ő a préda!” Hogy is lehet morális döntéseket számon kérni embereken, ha azt látják, hogy minden határt büntetlenül át lehet lépni? Lehet lopni, csalni, hazudni, az egyik nap ezt mondani, a másik nap azt és semminek soha semmilyen következménye nincs. Néha picit elővesznek embereket, kirúgják azt, megfenyítik ezt, a látszat kedvéért.

Vagy büntetésből.

De a korrupt többség dőzsöl, harácsol tovább, ők korunk hősei!

2021 novemberében jelent meg Martin Pesl veled készített interjúja a kiváló osztrák hetilapban, a Falterben, Magyarország mérgező hely címen. Az egyoldalas portréd alatt ez az aláírás: „Orbán Viktor emberekkel eteti a gyanútlan és felheccelt falkát”. Nem féltél nyilatkozni egy nyugati lapnak? Hisz ez csak olaj a tűzre…

Addigra már kiféltem magamat.

És mennyire volt nehéz egy külföldi újságírónak olyanokat mondani a hazádról, hogy „mérgező”?

Az országról mondtam. Az ország az, ahol most élünk, a haza pedig belül van. Az a kulturális örökség, amelyet én is hordozok. A hazámat én az írásaimmal szolgálom, harmincöt éve. Igyekeztem mindig lelkiismeretesen megírni minden, kezemből kikerülő művet, és ennek az országnak a hírnevét huszonöt különböző nyelven öregbítettem. Szóval ami a hazát illeti, nyugodt a lelkiismeretem. Semennyire sem volt nehéz azt mondani az országra, hogy „mérgező”, pontosan ezt éreztem. Most is úgy gondolom, hogy ez a megosztott, szélsőséges indulatoktól szétfeszített ország mérgező közeg. Ami történik, visszahat az emberek – diákok, szülők, tanárok, orvosok, betegek: állampolgárok – testi és lelki egészségére.

El tudsz képzelni olyan világot, országot, amiben csak bámulod a képernyőt, mert nincs miről írnod? Bár ezt nem kérdezem komolyan…

Nyilván nem, hisz megoldatlan személyes és társadalmi problémák mindig voltak és vannak. De ennek is léteznek fokozatai. Érezhető, hogy egy közegben, egy országban mennyire rossz a klíma, hogy mennyire hat vissza a politika a személyes életre, hogy mennyire frusztráltak az emberek. Akadnak jobb és rosszabb helyek. Szerintem mi most elég rosszul állunk.

Az elmúlt évtizedekben külföldön is megismertek, nagyon sokfelé adták ki a műveid.

Igen, elég sok nyelvre fordították a könyveimet. Nemrég jártam Brazíliában a Pixel portugál fordítása miatt. São Paulo közelébe, az őserdőbe, Jaraguá do Sulba is szerveztek könyvbemutatót, mert él ott egy nagyobb magyar közösség, veszprémi svábok leszármazottai, akiknek az ősei az 1870-es években telepedtek oda Magyarországról, mert földet kaptak, és képzeld, a mai napig őrzik a magyar nyelvet. Igazából újra és újra meglepődöm, hogy egy magyar közegben született, magyar történetekből komponált könyv meg tud szólítani egy más kulturális közegben élő olvasót, de, úgy látszik, meg tud. A Vonalkód két éve arabul is megjelent, most a Pixelt vette meg egy iráni kiadó. És van finn, lengyel, olasz, francia, német, angol, macedón, horvát, svéd meg egyéb fordítás is az utóbbi könyvekből. Jövőre A majom szeme is megjelenik horvátul.

Nagyon imponál, hogy bármi történt is veled, játszani változatlanul van kedved. Te is írtál egy fejezetet a huszonhárom, egymáshoz kapcsolódó részből álló, 2023 novemberében megjelent különleges kiadványba, a Budapest Nagyregénybe.

Megkérdezték a szerkesztők, hogy részt kívánok-e venni egy olyan projektben, ahol nagyon sok íróval kell együttműködni és valahogy egymásba kell kapcsolni a szövegeinket. Mivel én már írtam egy olyan könyvet, a Pixelt, amiben különböző történeteket fésültem össze és a szereplők járkálnak egyik történetből a másikba, azt gondoltam, nem lesz olyan nehéz a többiek írásaiból kiválasztani egy-két szálat és azokat tovább szőni. Úgy éreztem, ezt én szívesen csinálom. A Nincs idő című zuglói fejezet alaptörténetét végül a férjem családjának egy régi epizódja adta.

Miért nincsenek képek az interjúban?

A 24.hu, az idei sajtófotó-pályázaton 11 elismerést begyűjtő fotórovatának tagjai többedszerre készítették el legjobb tudásuk szerint a képeket Tóth Krisztináról. Az író azonban nem első alkalommal döntött úgy, hogy nem járul hozzá a képek közzétételéhez. A képmáshoz való jogot a 24.hu tiszteletben tartja. Archív vagy más által készített fotók helyett azért a friss kötetről készült képpel illusztráltuk az interjút, mert a 24.hu ugyanazokat az elveket érvényesíti minden interjúalany esetében, nem tesz kivételt senkivel sem.

Pető Péter főszerkesztő

Ajánlott videó

Olvasói sztorik