Papp Sándor Zsigmond: Betűk alkonyatkor

Oravecz Imre Alkonynaplóját olvasgatom. Hálás műfaj ez, mert a közelgő vég előterében minden cselekvés, még a legártatlanabb is, pluszjelentéssel telítődik, mintha egy igen eltalált árnyjátékot néznénk. Ilyen hatást kelt egy egyszerű vadcseresznyelevél lehullása a fáról, emlékek havakról és kandallóról, vagy akár egy vörös kandúr megjelenése a ház körül a magány óráiban, nem beszélve az írói lét gyötrelmes, kisszerű vagy épp felemelő mozzanatairól. Sokan azért olvasnak alkonynaplót, amiért mások bizseregve böngészték a halálozási értesítéseket az újság utolsó előtti oldalán: próbálnak valamit megtudni arról, ami vár rájuk, ami mágnesként vonzza magához őket. Fontosabb volt ez már, mint a sporthírek, a sokszínű apróhirdetések kavalkádja, az újság első felét pedig szinte csak átlapozták.

Az efféle szövegekben kevés a derű, amolyan ernyedt dünnyögés jellemzi a bejegyzéseket. Kevesen tudták olyan frivol józansággal, incselkedő tisztelettel megfogni az utolsó időszak tünékenységét, ahogy Esterházy tette a Hasnyálmirigynaplóban. Persze ott inkább kényszeralkonyról van szó, nem egy természetes folyamat állomásairól. A várakozás, a düh és a beletörődés árnyalatai villódznak a műfaj egyik megkerülhetetlen klasszikusában is, Márai 1982 és 1989 közötti bejegyzéseiben, a végén a híres zárlattal: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” Amit vélhetően alaposabban átgondolt és megtervezett, mint bármelyik regényének végkifejletét, hiszen ezt remegő kézzel és fekete tintával vetette papírra, kicsit pózzá is merevítve a halálvárást. Mint az elnyűhetetlen portrétoposz: író, háttérben könyvtárral.

Holott sokkal izgalmasabb a majd három évvel korábbi feljegyzés, amikor a rendőrség kiképzőtelepére tart, ahol a lőfegyverekkel való bánásmódot szeretné elsajátítani, mert „nem szeretném valamilyen balkezes ügyetlenséggel eltorzítani a pillanatot”, mármint az utolsó pillanatot. Ebben a szövegrészben, ami akár egy abszurd karcolatnak is elmenne, megint ott buzog az élet, az oktatás és a „revolverek” kéretlen zaja, az amerikai rögeszme (fegyvertartás) felfoghatatlansága és a lehetséges „célpontok”, az emberek nyüzsgése. Majdnem az írtam, hogy ők, az írók a szerencsésebbek, mert képesek megírni, megformálni, magukhoz igazítani az utolsó pillanatokat, akár egy műalkotást. Hiszen a legőszintébb pillanatok mögött is érezni a profizmust, az alkotói gesztust, az eszközök finom zakatolását.

De mi van azokkal, akiknek nem adatott meg a rögzítés adománya, akik a puszta életüket mutathatnák fel műalkotásként? Akiknek minden mozdulatában ott van az a lepréselt idő, amelyet a szavak is visszhangoznak, csak nyersebben, töményebben, megfoghatatlanabbul. Számomra ilyen megíratlan alkonynapló Jóska bácsi, a nejem családjának matuzsáleme a maga 97 évével. Kész csoda, hiszen az orvosok már évekkel ezelőtt hónapokat adtak neki, de az élet jóval ravaszabb minden előrejelzésnél, csipkelődve kerüli ki a diagnózisok józanságát, ha úgy hozza kedve. Márpedig itt így hozza, és szinte már mantraként mondogatjuk a látogatások előtt, hogy menjünk, mert lehet, hogy most látjuk utoljára, miközben nagyon is bízunk benne, hogy nem lesz igazunk, vagyis a mi igazságunk eltörpül majd az élet igazsága előtt.

És nyoma sincs benne sürgetésnek, ernyedt dünnyögésnek, a szellem olajozottan dolgozik odabent, hiszen nap mint nap elolvassa az újságokat, adóvevője fogja a világból érkező híreket, alig egy éve még Merkel önéletrajzát veséztük ki az aktuálpolitika fényében, ahogy átrágtuk magunkat a világjárvány következményein is. Talán a betűk tartják életben, pontosabban a nem szűnő kíváncsiság, az életrevalóság legárulkodóbb bizonyítéka. Tudom, hogy regények garmadája rejtőzik odabent, egy egész ciklus, megannyi emberi színjáték, ám azt is tudom, hogy nem mindent kell kibányászni, felhozni a mélyből, bizonyos dolgoknak rosszat tesz a fény. Viszont ez a megíratlan regény pont olyan hatással van rám, mint akármelyik klasszikus Az eltűnt időtől a Don Quijotén át A tulajdonság nélküli emberig, megannyi szélmalom forog odabent, amellyel mind felvette a harcot, és derűsen emlékszik a szembesülés kudarcaira is. Élt, mert élnie kellett. Látott világ- és hidegháborút, rendszerváltást és mindenféle önkényt. A történelemnek fel kell kötnie a gatyáját, ha újat akar mutatni neki, bár belőle teljesen hiányzik a mindentudás gőgje.

Talán van abban igazság, hogy ha az ember túl sokat él, akkor szinte kéretlenül hullnak az ölébe a titkok. Nem a nagy rejtélyek megoldásai, hanem az apróké, a mindennaposoké. A leghétköznapibb fogalmak is kitágulnak: a reggel és az este, a hangok és a csend, a messze és a közel. Mindegyik egy-egy mítosz, az élet egyszeri találós kérdése. És tudom, hogy ő számos válasszal áll a küszöbön, és vár, hogy eldünnyöghesse az örök kérdezőnek.