Kérem, nekem alvászavaraim vannak. Ez abból áll, hogy este elalszom rendben, de olyan fél kettő-kettő körül felébredek és csak fekszem, forgolódok csukott szemmel, próbálok visszaaludni, ami azonban óránként csak pár percre sikerül, olyankor rémálmaim vannak, aztán ébredek megint, gondolkodom, rendszerint a napi problémákon: van épp elég.

(Képünk illusztráció)

Összefolyik a valóság és a rémálom valamiféle szürreális katyvaszban, és az eredmény egyszerűen borzalmas. Ilyen lehet a Pokol – és minden eleme reális. Tegnapelőtt például megkeresett egy barátom, beszéltünk is telefonon egy keveset. Arról volt szó, hogy úgy tudja – azt mondta neki valaki – miszerint közéletünk egy mostanság elhírhedett figurája „szekus” lett volna, ezt írjam meg valahogy. Hát, ha az olyan egyszerű volna.

Ez ugyanis súlyos vád, be is kell ám bizonyítani, a szóbeszéd, a pletyka alapján senkiről sem állíthatom. „Persze, odamész, megkérded, megmondják, és már jöhetsz is haza” mondta ez az én barátom, csakhogy nem így működnek a dolgok. Egyrészt azt kéne tisztázni, mit értünk „szekus” alatt: besúgót, vagy az egyenruhás állomány tagját? Ha egyenruhás lett volna, vagyis tiszt, akkor egyszerűbb a helyzet, oda se kell menni, ír az ember egy levelet románul az illetékes szakminisztériumnak, azok postafordultával válaszolnak, csakhogy ez a változat eléggé valószínűtlen. Az illető nálam egy-két évvel lehet idősebb, én 56 éves vagyok, ő már 1990-ben Magyarországon élt (én 1987-től), elvégzett valamilyen pedagógiai főiskolát, tehát nem lehetett ideje arra, hogy kijárja még a Securitate képzését is. Vagy csak nagyon szűkösen, de eléggé elképzelhetetlen a dolog.

Ha azonban besúgó volt, akkor nagy bajban vagyunk. Romániában – ahogy Magyarországon is – külön hivatal foglalkozik az ügynökaktákkal, ennek az a neve, hogy CNSAS. Náluk lehet érdeklődni, de csakis személyesen. Jó, mondjuk odamegy az ember, Zabolán szerintem nincs CNSAS-kirendeltség, de a közeli Kézdivásárhelyen már lehet. Ha ott sincs, van Brassóban, úgyis régen jártam arra. Igen ám, de csak román állampolgárnak adnak ki információt. Nos, nekem elvileg van román állampolgárságom is, de román irataim nincsenek, ugyanis azokhoz egy ottani lakcím is kéne. De mondjuk bejelentkezek egy barátomhoz, pár nap alatt megkapom az irataimat és mehetek is a hivatalba.

Nem mehetek, ugyanis az embernek csak saját magáról, vagy a legközelebbi családtagjairól (házastárs, szülő, gyermek) adnak ki információt. Márpedig nekem az illető – hála az Égnek – nem rokonom, szóval elvben nem is tudhatok meg róla semmit. Van még egy lehetőség, miszerint kutatási engedélyt kérek, mint sajtómunkás, ezt általában pár hónap alatt szokták megadni, attól is függ, a célszemély mennyire befolyásos a saját környezetében és Bukarestben. Ha eléggé, akkor nagy lesz a késés, ha nagyon, tán sosem érkezik meg az engedély. De ha meg is érkezik nagy kínok közepette, azt bizony már a CNSAS határozza meg, hogy abból, amit megtudtam, mi hozható nyilvánosságra és mi nem, mi sértheti a román nemzetbiztonság érdekeit és mi ártalmatlan. Tehát egy ilyen kísérlet esélye bármiféle sikerre nagyon csekély, viszont rengeteg időt, pénzt és energiát emésztene fel. (Most érkezett a pontosítás: csakis Bukarestben lehet ilyen ügyeket intézni, én tudtam rosszul).

Remélem, a barátom megértette, miért nem voltam túl lelkes az ötlettől. És még egyszer: itt egy lehetőségről van szó, nem tényállításról. Nem állítok semmit, csak azt, hogy kutya nehéz az ilyesmit bebizonyítani, mint a fentiek mutatják.

Ezen a ponton elaludtam, magamat láttam álmomban egy bukaresti lócán üldögélve, hosszú, ősz szakállam a mellemet veri, görbe botra támaszkodok, tajtékpipámat alig bírom tartani remegő kezemben. Gyermekek rajzanak körül:

- Mesélj nekünk, Tamás nagyapó, mesélj valamit!

- Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét határon is túl, Budapesten egy újságíró, aki azt hitte, hivatali úton megtudhat bármit is a CNSAS-tól...

Megint ébredek, megint gondolkodom. Eszembe jut Szijjártó külügyminiszter képe, amint Antalyában nevetgél Lavrov orosz külügyminiszterrel, Lavrov vizet iszik, Szijjártó talán narancslevet. Szemmel láthatóan jókedvűek, ahogy a hetvenes évek sajtója írná: „a találkozó, meleg, elvtársi légkörben zajlik”. Közben Moszkvában épp temetik Navalnijt, tumultuózus jelenetek zajlanak, a szertartáson tömegek tolonganak... és hát Navalnijt az a kormány ölte meg, amelynek Lavrov a külügyminisztere. Muszáj volt pont tegnap vigyorogni vele? Ilyen esetben az ember – ha van stílusa – hirtelen rosszullétre panaszkodik, hogy legalább egy nap haladékot kapjon, különben sincsenek olyan világpolitikai jelentőségű vonatkozásai a magyar–orosz viszonynak, amik nem tűrnének halasztást. Gesztus volt ez, nagyon is tudatos diplomáciai gesztus, azt hivatott mutatni, amit Orbán annak idején úgy fogalmazott meg, miszerint: „Ne azt figyeljék, mit mondok, azt nézzék, amit teszek”. Márpedig most Szijjártó kiállt (pontosabban: kiült) Lavrov mellett, ország-világ előtt, ahogyan korábban meg Orbán mutatkozott Putyinnal Pekingben. Gyomorforgató, és ez a mi külügyminiszterünk? Nem, ez csak egy kesztyűbáb, akit a miniszterelnök mozgat, bár így még rosszabb a helyzet. Szerintem idén meghívják Lavrovot az október 23-i ünnepségekre is, beszédet tartani. És még örüljünk, ha egyedül jön, nem hoz magával pár összfegyvernemi hadsereget is.

Megint álmodok. Az aradi vár sáncárkában vagyok, mindenfelé akasztófák. Alattuk fehér asztalnál ül Lavrov és Szijjártó, remekül érzik magukat, húzatják a Gotterhaltét, kezükben habzó söröskorsó, nagyokat koccintgatnak vele. Borzongató, inkább felébredek.

Hánykolódok, forgolódok, sem nem alszom, sem nem vagyok igazán ébren. Moszkvában letartóztatták Szergej Szokolovot, a Novaja Gazeta jelenlegi főszerkesztőjét (azért ő a főszerkesztő, mert elődjét, a Nobel-békedíjas Dmitrij Muratovot tavaly szeptemberben „külföldi ügynöknek” minősítették, így ő már nem lehet vezető). Gyorsított eljárással harmincezer rubel (olyan százhúszezer forint) pénzbírságra ítélték, mert a lap Telegram-csatornáján megjelenő hírek – szó szerint idézem – „a hatalmi struktúrák tevékenységének verbális lejáratására utaló nyelvi és pszichológiai jeleket” tartalmaznak. Magyarul: „mintha kritizálnák a kormányt, nem biztos ugyan, hogy ez kritika, de nagyon hasonlít rá”.

Maga az összeg viszonylag alacsony, de ismerem az idevágó orosz törvényt: a legközelebbi bírság tízszer ekkora lesz majd, utána következik a letöltendő szabadságvesztés, valamelyik büntetőtelepen, ott a magánzárka, bármiért és mindenért, aztán – az, ami Navalnijjal történt. Túl jól ismerjük már ezt a folyamatot, túl sokat láttuk ismétlődni, ha az orosz hatóságok egyszer rászállnak valakire, nem hagyják békén, míg szabadlábon van. És azután sem, amíg él. Szása Szkocsilenkót azért ítélték sok évre, mert a közértben az árcédulákra háborúellenes feliratokat írt, Alekszej Gorinovot azért, mert önkormányzati képviselőként nem akart a háború első napjaiban engedélyezni egy gyermekrajzversenyt, mondván: „Ukrajnában a mi bombáink gyermekeket ölnek”. Szokolovot, mint látjuk, újságírásért kapták el, Vlagyimir Kara-Murzát kétszer megmérgezték, aztán nyílt rendszerkritikáért huszonöt évet kapott, Ilja Jasin nyolc és fél évet kapott, mert tiltakozott a bucsai vérengzés ellen. Andrej Szoldatov és Irina Borogan száműzetésben élnek és írnak, ha hazamennének, őket is bezárnák. Gluhovszkij, Bikov, Akunyin, az orosz remekírók? Mind száműzve, Akunyinnak vagy leveszik a darabjait a színházak a műsorról vagy átírják, így lett az egyik orosz teátrumban Eraszt Fandorinból Marco Polo, a héten még a felesége bankszámláját is zárolták, amire a hölgy a kevéske nyugdíját kapta. Hosszú a névsor és távolról sem teljes, épp ma reggeli (vagy inkább: tegnap esti) a hír, hogy „külföldi ügynökké” nyilvánították Ljudmila Ulickaját is.

Jól van, de ez Oroszország, mondaná valaki, ott mindig ilyen volt az élet, nálunk ez elképzelhetetlen volna. Először is: dehogy volt mindig ilyen, az igaz, hogy voltak a mostanihoz hasonló korok, de egy friss statisztika szerint a jelenlegi csisztka, vagyis tisztogatás már nagyobb mértékű, mint a sztálini volt, ha ahhoz nem számítjuk hozzá a kisebb népek áttelepítését. És hát – nálunk is volt már „Stop Soros”-törvény, csak hatályon kívül kellett helyezni az uniós jogharmonizáció miatt, van Szuverenitásvédelmi Hatóság, tehát közepes összegbe le merném fogadni, hogy záros határidőn belül lesznek „idegen ügynökké” nyilvánítások is, és rólam sem fognak majd megfeledkezni, „kedveskedtem” én már ahhoz eleget a mostani rendszernek, hogy gondoskodjanak rólam.

Megint álmodok, a moszkvai Baszmannij kerületi bíróságon vagyok, ott tartják a politikai pereket, velem szemben a hírhedt Mengyelejeva bírónő:

- Vádlott, álljon fel!

- Tisztelt bíróság, hiszen én nem vagyok orosz állampolgár, önök nem illetékesek az ügyemben.

- Maga azt csak hiszi. Szijjártó Péter kérelmezte Lavrovtól Magyarország felvételét az Oroszországi Föderációba, isten hozta a Nagy Földön, huszonöt év Szibériában!

Erre már csak felébred megint az ember, és elgondolkodik ezen az őrült világon, ahol pokoli haláltáncot lejtenek besúgók, hivatalok, miniszterek és ellenzékiek, hatóságok és száműzöttek: Villon tollára lenne méltó, csak ő már nem él, az én tollam meg ugyan nem mérhető az övéhez, viszont élek. Ezt kéne valahogy megírni, ha nem is sikerülhet olyan jól, mint neki. Sőt, még olyan jól sem, mint Faludynak. Hogy is volt?

„Ott ült a Császár. Dús hajában
hét csillag volt a diadém.
Rabszolganépek térden állva
imádták, barna köldökén
a Göncöl forgott, válla balján
lámpásnak állt a holdkorong:
de a bohóc sírt trónja alján:
„Mit sírsz” – rivallt reá – „bolond,
nincs szív, mit kardom át ne járna,
enyém a föld!”... S hogy este lett,
egy csontváz tántorgott eléje
s elfújta, mint a porszemet.”

Hát, ha én tudnék ilyent rémálmodni – de a hangulat stimmel. Hánykolódunk egy hánykolódó világban és valahogy egyre rosszabb a helyzet. Néha, percekre még sikerül megpihenni, de hamar jönnek a rémálmok és a keserű ébredés.

Csak remélhetjük, hogy egyszer majd felkel a Nap, világos lesz és tisztán látunk majd – az igaz, nagyon fáradtak leszünk, de hát lehet így aludni?

Márpedig a napkelte eljön a maga idejében. Csak ki kell várni.

Szele Tamás