Valóban az évtized sci-fije a Dűne: Második rész?

Denis Villeneuve lassan egy évtizede, azaz a 2016-os  az Érkezés című filmje óta tulajdonképpen azon dolgozik, hogy ő legyen az új évezred első számú sci-fi rendezője. Egyfelől erről, az alkotói erőfeszítésről szólt a Szárnyas fejvadász 2049 és a két részre bontott Dűne is. Másrészt a kanadai rendező eddigi négy sci-fijének közös tematikai pontjai a humánum és a determinizmus (leegyszerűsítve az egyén és a társadalom felelőssége az egyén és a társadalom boldogulásáért), s Villeneuve olyannyira tudatosan halad a Ted Chiang 1998-as novellájából készült Érkezéssel megkezdett "explicit humanista sci-fi" alkotói útján, hogy a mind szélesebb körű siker (a nagy humanista üzenet továbbítása) érdekében igyekezett kultikus alkotásokból ihletet meríteni, legyen szó a cyberpunknak megágyazó Szárnyas fejvadászról vagy épp Frank Herbert regényéről, amelyből kétrészes, összesen 320 perces, monumentális filmeposzt rendezett.

A Dűne megrendezését épp ezért utasította vissza még 1971-ben (a Herbert számára az egyik ihletforrásul szolgáló regényt, az Arábiai Lawrence-t is megfilmesítő) David Lean, de kútba esett Alejandro Jodorowsky 14 órásra tervezett adaptációs próbálkozása is. Később Ridley Scott családi okok miatt futamodott meg, majd az 1984-es, David Lynch rendezés leginkább hagymázas vízió, aminek kevés köze van a regényhez, a 2000-es minisorozat fölött pedig hihetetlen gyorsasággal szállt el az idő. Úgy tűnik, Herbert regénye bekebelezi a mozgóképes kísérleteket − mintha csak a regénybeli Butleri Dzsihad, az emberi tudattal rendelkező gépek elleni keresztes hadjárat jegyében a Gutenberg-galaxis indított volna háborút a Lumiére-univerzum ellen.

És ez nincs másként Villeneuve adaptációja esetében sem: a Dűne: Második rész-ben egyértelművé vált, hogy a tágas időkorlát, azaz a 165 perces játékidő (a két film esetében a 320 perces összjátékidő) is túl rövid ahhoz, hogy érthető és követhető módon belezsúfolják a közel 600 oldalas − a humánumot a technológiáról leválasztó cselekmény politikai, vallási és társadalmi összefüggéseit térképpel, függelékekkel és terjedelmes szószedettel megtámogató − regény dús eseményeit, ellenben túl hosszú ahhoz, hogy ne kezdje ki a néző türelmét. Pedig a rendező mindent elkövetett, hogy a számára fontos cselekményszálakat részletesen kidolgozza, csak épp nem tudta ezeket egybefésülni. 

Sőt, ahogy azt ma már Hollywoodban megszoktuk: igyekezett előrevetíteni a folytatás lehetőségét, ami egyúttal az is jelenti, hogy már a Dűne: Második rész-ben olyan karakter- és cselekménybeli összevonásokat (és kihagyásokat) hajtott végre, amelyek a későbbi Dűne-regényekből táplálkoznak, viszont nem segítik a kiegyensúlyozatlan tempóban (hol terjengősen, hol kapkodva mesélve) felvázolt Mahdi-mitológia megértését azok számára, akik nem ismerik Herbert regényfolyamát (a hírek szerint Villeneuve az 1969-es A Dűne messiását megrendezi még, aztán Arthur C. Clarke 1973-as regényét, a Randevú a Rámával-t dolgozza fel).

Ha úgy tetszik, Villeneuve (és forgatókönyvíró társai: Jon Spaihts és Eric Roth) az adaptáció kényszerűségeiből következő "forradalmi változtatásai" egyéni víziót szültek, de ez is csak a regény ismeretében értelmezhető. Máskülönben teljesen hiteltelen és követhetetlen Paul Atreides fremenné és vezetővé, mi több messiássá válása, valamint szerelme és konfliktusa a fremen amazon Chanival (már csak azért is, mert látványosan hiányzik a két színész, Thimothée Chalamet és Zendaya között a szikra illúziója is,  ami hitelessé tehetné a szenvedélyt, sőt, nagyjából Javier Bardemet leszámítva a film karaktereiből hiányzik minden emberi, holott a filmben hemzsegnek a kiváló színészek) − hogy csak a cselekmény gerincét említsük.

Amire azonban nem lehet panasz, az a látvány. Legyen szó a fremen túlélési technikák és harcmodor elsajátításának állomásairól, a történetbe bosszantóan későn megérkező Feyd-Rautha Harkonnen (Austin Butler) párbajairól vagy a végkifejlet impozáns csatajelenetéről, egyértelmű, hogy akciójelenetekben a Dűne: Második rész messze felülmúlja összes vetélytársát. 

És ez nem pusztán a kiváló koreográfiának köszönhető, hanem például a kiváló operatőr Greig Frasernek és a vágó Joe Walkernek (akik mindketten a Dűnéért vehették át első Oscar-díjukat, ahogy a vizuális effekt stábja és a látványtervezők is, köztük Sipos Zsuzsanna berendezővel).

Ez pedig annyit tesz, hogy a Dűne: Második rész-t (hasonlóan az elsőhöz) a "látvány rendezi", cselekményének minden izgalma ebből ered, miközben Herbert regényének mondanivalója elsikkad benne. De tagadhatatlan esztétikai élményt nyújt, ahogy Fraser kamerája a legkülönbözőbb szín- és fényhasználattal megmutat egy emberi arcot vagy egy embertelen összecsapást, olyan közelségbe hozva a távoli teret és időt, hogy a néző már-már úgy érzi, maga is szippantott az öregedésgátló, jövőbe látó képességeket előhívó fűszerből, csak épp értelmezni nem tudja a víziót. Villeneuve új filmje hallucinatív mozgókép – ha pazar látványvilágához letisztult cselekmény és a mondanivaló mélysége is társult volna, valóban a Dűne: Második rész lehetne az évtized sci-fije.