A magyar stratégia és Putyin nagylelkűségi rohama
„Lehet úgy érvelni, hogy a nemzetközi szankciók nem érték el a céljukat, és nem hozták közelebb a békét, de ebből nem következik, hogy a fegyverszállítások és a szankciók beszüntetése elősegítené azt” – írja az orosz–ukrán háború évfordulójára a Válasz Online-nak küldött cikkében Hettyey András külpolitikai szakértő. Az Andrássy Gyula Egyetem docense a magyar háborús külpolitika elmúlt két évének ellentmondásait vizsgálva arra jut: ahhoz, hogy teljesüljön Orbán Viktor kívánsága, és ne legyen orosz–magyar határ, kell a Nyugat támogatása Ukrajnának. Vlagyimir Putyintól ugyanis nem várható, hogy pont akkor hagyja abba a háborúját, amikor ellenfele meggyengül.
„Ismételten elítéljük Oroszország katonai agresszióját, és elismerjük Ukrajna jogát az önvédelemhez… A háború folytatása, a halált okozó fegyverek szállítása emberek ezreinek életébe kerülhet. Csak azonnali tűzszünettel, tárgyalásokkal és békével lehet életeket menteni!” (Országgyűlési határozat az orosz-ukrán háború egyéves évfordulójáról)
„Orbán Viktor: Vonják vissza Brüsszelben a szankciókat!” (Magyar Nemzet, 2022. szeptember 21.)
Második évfordulójához érkezett Oroszország Ukrajna elleni újabb háborújának kirobbanása, és lassan ugyanennyi ideje vetődik fel két alapvető kérdés a háborút illető magyar stratégiával kapcsolatban.
Magyarország jelenlegi stratégiája két ellentmondástól szenved.
1. Nincsenek összhangban a célok és az eszközök
Minden stratégia alapvető feladata, hogy először meghatározza a célt, majd hozzárendelje azokat a politikai, gazdasági, katonai, anyagi vagy retorikai eszközöket, amelyek a leginkább kecsegtetnek azzal, hogy a célt elérhetjük. A magyar kormány célját a fenti határozat alapján úgy fogalmazhatjuk meg, hogy „tűzszünet, tárgyalás, majd béke” legyen Ukrajnában. Ehhez az kell, hogy a két háborúzó fél megváltoztassa eddigi viselkedését.
Kezdjük Moszkvával: hogyan tudjuk rávenni Oroszországot arra, hogy hagyja abba a háborút? A nemzetközi politika szerszámosládája a retorikától (rábeszélés) a gazdasági mechanizmusokon át (szankciók) a katonai eszközökig terjed. A Nyugat válasza a gazdasági válaszlépések és a katonai eszközök (fegyverszállítás, kiképzés) alkalmazása volt, ügyelve arra, hogy ne váljon hadviselő féllé se az EU, se a NATO. (Mint ismert, Magyarország fegyvereket nem küld, ugyanakkor az uniós szankciókat megszavazta, igaz, retorikai szinten ellenezi őket.) A nyugati és a magyar stratégia közös célja az, hogy megváltoztatva Putyin számára a költség-haszon elemzést, rábírja viselkedése módosítására és békét kössön.
Ahol különbség van a Nyugat és hazánk között, az az eszközök kérdése.
A magyar kormány a Nyugattal ellentétben ugyanis lemondana a gazdasági (szankciók) és katonai eszközökről is (fegyverszállítás), és kényszer helyett a szerszámosláda legenyhébb eszközében, a retorikában bízik. Most már csak az a kérdés, hogy a nyugati vagy a magyar stratégia célravezetőbb a mostani helyzetben, a mostani Putyinnal szemben. Nos, az orosz történelem hosszútávú expanzív mintázata és Putyin elmúlt 15 évének működési logikája (Grúzia, Ukrajna I, Szíria, Ukrajna II) alapján kijelenthető, hogy melyik stratégia sikerének van nagyobb valószínűsége. Ahogy az évtizedes külpolitikai tapasztalattal rendelkező fideszes Németh Zsolt fogalmazott 2015-ben a parlamentben: „Az oroszok is már csak olyanok, hogy az erőből értenek.” Az első kérdés tehát az, hogy:
milyen támpontok alapján gondolja a kormány, hogy hatékonyabb lesz a rábeszélés Putyin viselkedésének a megváltoztatására, mint a gazdasági szankciók és katonai támogatások együttes alkalmazása?
A másik ellentmondás a magyar stratégiában a következőképp foglalható össze:
2. A választott eszközök hatása elérhetetlenebbé teheti a kitűzött célt, ráadásul szembemegy a magyar érdekekkel
A stratégiai célhoz, a békéhez vezető út Ukrajnán keresztül is vezet. Ha jól értem a magyar kormányt, a fegyverszállítások éppen, hogy eltántorítják Kijevet attól, hogy békét kössön, így már régen abba kellett volna hagyni Ukrajna nyugati katonai támogatását, egy füst alatt pedig az Oroszországgal szembeni gazdasági szankciókat is ki kellett volna vezetni. Gondoljuk végig ennek a két lépésnek a legvalószínűbb következményeit: Ukrajna katonailag meggyengülne, csapásmérő képessége jelentősen csökkenne, míg Oroszország energiabevételei azonnal nőnének, a rubel erősödne, a pluszforrásokkal pedig Moszkva fokozhatná katonai erőfeszítéseit egy ezzel párhuzamosan rohamosan gyengülő Ukrajnával szemben. A hadszíntéren a magyar stratégia tehát nagyban növelné egy orosz taktikai, de akár nagyméretű, stratégiai áttörés valószínűségét a „puhuló” ukrán erőkkel szemben.
És ekkor kellene a magyar stratégia meglehetősen életszerűtlen, ámde kulcsfontosságú elvárásának bekövetkeznie: ahelyett, hogy kiaknázná a számára kedvező fordulatot és kiadná a parancsot egy újabb, komoly sikerrel kecsegtető offenzívára a meggyengült ellenféllel szemben, Putyinnak éppen ebben a pillanatban kellene nagylelkűségi rohamot kapnia és a tárgyalóasztalhoz ülnie. Amit tehát nem volt hajlandó megtenni, amíg hadserege komoly veszteségeket elszenvedve nagy nehezen tudott csak egy patthelyzetet fenntartani, arra hirtelen hajlandó lenne akkor, amikor exportbevételei újra szárnyalnak, a Nyugat megvonja a támogatását Kijevtől, és az orosz erők egy olyan siker küszöbén állnak, amely megroppanthatja a kelet-ukrajnai honvédő erők ellenállását. Történelmi ismereteimből nem tudok olyan példát mondani, amikor hasonló helyzetben így járt volna el egy támadó fél. Tehát
lehet úgy érvelni – ahogy a magyar kormány is teszi – hogy „a nemzetközi szankciók nem érték el a céljukat, és nem hozták közelebb a békét”, de ebből nem következik az, hogy a fegyverszállítások és a szankciók beszüntetése elősegítené azt.
A második kérdés tehát az, hogy:
milyen támpontok alapján gondolja a kormány, hogy Ukrajna meggyengítése, és egyidejűleg az orosz gazdaságra helyezett nyomás csökkentése arra fogja rábírni Putyint, hogy az új, kedvező katonai helyzet kiaknázása helyett a tárgyalóasztalhoz üljön?
Ha Putyin nagylelkűségi rohama nem tűnik túl valószínűnek, akkor ebből az következik, hogy a nyugati katonai támogatások megvonása és a szankciók feloldása éppen, hogy a háború folytatását valószínűsítené, mivel egy (vagy több) újabb orosz offenzívához vezetne, újabb katonai és civil áldozatokkal, gazdasági pusztítással és menekültek százezreivel. Az eddigiekből okulva annak kicsi a valószínűsége, hogy még egy akár nagyon sikeres orosz offenzíva is pontot tudna tenni a háborúra és egész Ukrajna megroppanásához vezetne. A front tehát feltehetően pár száz kilométerrel nyugatabbra újra stabilizálódna, a harc folytatódna, a magyar stratégiai céllal – béke! – ellentétesen. Ráadásul
a front nyugatra tolódása szembemegy a magyar érdekek talán legfontosabbikával, amit a miniszterelnök úgy fogalmazott meg, hogy „nem akarunk orosz–magyar határt”!
Talán abban valóban nemzeti konszenzus van, hogy sokkal jobb nekünk nagyhatalmi szomszéd nélkül. Ebből következően a magyar döntéshozóknak azzal is számot kell vetni, hogy milyen béke lenne kedvező Magyarország számára. A győztes békéje, vagyis Ukrajna teljes megszállása, Oroszországba történő olvasztása ugyan jelenleg valószínűtlen, de egyértelműen katasztrofális lenne hazánk számára. De az a valószínűbb forgatókönyv is káros lenne a magyar érdekek számára, ha az újabb és újabb orosz sikereknek köszönhetően egy egyre kisebb, traumatizáltabb és gazdaságilag életképtelenebb maradék-Ukrajna lenne a szomszédunk. Innentől kezdve az a stratégiai magyar (egyben európai) érdek, hogy a Záhony és a Záhonyhoz legközelebbi első orosz katona közötti távolság minél nagyobb legyen. Ehhez pedig
Oroszország katonai és gazdasági gyengítése elengedhetetlen, amit a jelenlegi, elvileg békepárti magyar stratégia nemhogy elősegít, hanem akadályoz, ahogy csökkenti egy magyar érdekeknek megfelelő békekötés valószínűségét is.
De térjünk vissza a magyar kormány céljára, a mielőbbi tűzszünet/békeszerződés megkötésére! Milyen akadályok vannak most, 2024 elején ennek az útjában? Először is az agresszor semmi jelét nem adta egyelőre annak, hogy a maximális céljaiból jottányit is engedne. Putyin decemberben sokadszorra megerősítette, hogy eddigi három célja változatlan: nácitlanítás (vagyis egy orosz-barát ukrán vezetés Kijevbe telepítése), demilitarizáció (Ukrajna védtelenné tétele) és semlegesség (szövetségeseitől való megfosztása). Amíg Oroszország kitart Ukrajnát lényegében megsemmisíteni akaró követelései mellett, a békekötés esélye elenyésző – amennyiben nem következik be harctéri fordulat, Ukrajnának aligha lesz motivációja olyan békét kötni, amely alapjaiban kérdőjelezi meg bel- és külpolitikai szuverenitását. A második akadály Oroszország eddigi viselkedése: Ukrajna 2014-ből és 2022-ből okulva nem hisz Moszkva szavának. Teljes joggal. Márpedig a szakirodalom egyik alapvető meglátása, hogy a háborúk lezárását nagyban elősegíti az, ha a hadviselő felek úgy látják, a másik vélelmezhetően be fogja tartani a tűzszünet/békeszerződés pontjait. A harmadik akadály pedig a harctéri helyzet: egyik fél sem érzi magát vesztesnek – vagy győztesnek. Ennek hiányában megint csak csökken a rendezés esélye. Márpedig az elmúlt évek egyik legbefolyásosabb hadtörténeti munkája szerint a legtöbb háború nem a hadvezérek zsenialitásának vagy döntő csatáknak köszönhetően, hanem a háttérben húzódó, felőrlő anyagháború erőviszonyai alapján dől el.
A Nyugat támogatása nélkül Ukrajnának ebben a hosszútávú küzdelemben nem sok esélye lenne arra, hogy a lehető legmesszebb tartsa Záhonytól az orosz katonákat.
Nyitókép: Vlagyimir Putyin orosz elnök Szergej Sojgu védelmi miniszterrel a Kreml melletti ismeretlen katona-emlékműnél 2024. február 23-án (fotó: AFP/POOL/Sergei Savostyanov)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
