Bűnmegelőzés művészettel – valódi civilek és a belügy szokatlan együttműködése segít gyermekotthonból kikerülteken
A liberális színésznő felhúzza magát egy fideszes politikus szövegén és bekopogtat egy gyermekotthonba – így indult a történet, amely mára tucatnyi állami gondozásból kikerülőn segít minden évben. Eddig még csak kicsit különös a történet, ugye? Csakhogy Schermann Márta ART-RAVALÓ projektjét nem Soros György, hanem maga a Belügyminisztérium finanszírozza. A „libsi civil” és a kormány szokatlan együttműködése hoz is eredményt: hat év alatt egy növendék sem esett vissza, nem került börtönbe. A hat hónapos képzés végén színdarabot mutatnak be a gyermekvédelemből kikerült növendékek – idén Brechtre esett a választás, a Kör című előadást pedig most hétvégén, szombaton és vasárnap játsszák a Jurányi Házban. A különleges program kiötlőjével nem csupán a módszerről beszélgettünk: az is kiderül, miért lehet jelen a szexuális erőszak a gyermekotthonokban, s mit lehetne tenni ellene. Interjú.
– A kegyelmi botrány újra ráirányította a figyelmet, mi minden történhet gyerekotthonokban. Általános jelenség a gyerekek elleni szexuális erőszak?
– Persze, és míg a kegyelmi döntésen mindenki meglepődött, ezen szerintem úgy igazán senki. Én mondjuk biztosan nem, hiszen mielőtt az ART-RAVALÓ projektben otthonokból kikerülő fiatalokkal kezdtem foglalkozni, a gyerekprostitúció témáját jártam körül.
– Miért?
– Jó 13 éve kezdődött az egész. Akkoriban hallottam egy kormányzati megnyilatkozást arról, hogy Magyarországon nincs gyerekprostitúció, az a néhány fiatal meg, aki mégis prostituált, saját, szabad akaratából csinálja. A szociális érzékenységem megvolt korábban is, színésznőként Hollandiában öt évig játszottam, láttam, hogyan lehet társadalmi témákat színpadra vinni. Először tehát művészileg érdekelt, hogy periférián lévő emberekkel dolgozzam – hajléktalanokkal már volt addigra tapasztalatom. Az a bizonyos nyilatkozat viszont úgy felhúzott, hogy olvasni kezdtem a gyerekprostitúcióról, aztán bekopogtattam az esztergomi lányintézetbe azzal: színházi előadást akarok csinálni arról, hogy is állunk itthon a témával.
– „Zárt intézetek”. Magyarul fiatalkorúak börtönei?
– Van Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézete, Javító Intézet és van Speciális Gyermekotthon. Ezek az intézetek azok, amelyek kvázi elzárva tartják az oda rendelt fiatalokat, utóbbi kettő kifejezetten gyámhivatali határozattal nevelésbe vett gondozottak számára működik. Ezek gyakorlatilag zárt intézetek, valóban olyanok, mint a börtön. Az esztergomi intézet speciális gyermekotthon.
– És csak úgy beengedték oda?
– Meglepő, nem? Főleg, hogy sem pszichológus, sem drámapedagógus nem vagyok. Művész vagyok. Az intézet vezetője mégis nyitott volt, hetente tartottam ott aztán workshopot a lányoknak egy éven át.
– Csupa gyerekprostituáltnak?
– A bent lakó lányok – mind 18 alattiak – harmadának volt köze a prostitúcióhoz, de változó volt az érintettségük:
sajnos akadt olyan is ott, aki akár saját kortársainak futtatója volt korábban.
Az előadás, az Árvaálom mindenesetre elkészült, a Trafóban mutattuk be, olyan színészek szerepeltek benne az intézetis lányokkal együtt, mint Lázár Kati, Andrejszki Judit, Tóth Evelin. Az intézettel meg annyira jó lett a kapcsolat, hogy lehetővé tették, sőt segítették, hogy a teljes csapat Budapestre jöhessen bemutatni az előadást. Ekkorra már egészen egyértelmű volt számomra, hogy a probléma sokkal nagyobb annál, mint amit eredeti megérzésem súgott. Csináltam tehát egy különleges sajtótájékoztatót: öt órán át velünk kellett lenniük az újságíróknak. Beültettük őket a buszba, elmentünk Esztergomba, megnézhettek ott egy térspecifikus színházi előadást a lányok és az intézmény dolgozóinak bevonásával, megkérdezhettek mindent, aztán visszahoztuk őket Budapestre. El is kezdődött a diskurzus a jelenségről, a Parlamentben is szó lett róla, úgy láttam, működik a dolog.
– Jó, de hogyan lett ebből ma is tartó projekt a gyermekvédelmi ellátásból kikerülőknek?
– Úgy, hogy bár korábban én is norvég alapos- és Soros-pénzekre pályáztam, beadtam egy pályázatot a Nemzeti Bűnmegelőzési Tanácshoz (NBT), hogy filmet készítsek a prostitúció-projektről. Amit aztán bemutathatnak majd bűnmegelőzési céllal az ország többi zárt, félig zárt, és „sima” gyermekotthonában.
– Az NBT a kormány, a belügyminisztérium szerve, nem?
– Az.
– És adtak pénzt a trafós, libsi színésznő projektjére?
– Adtak.
Még csak azt sem kérték cserébe, hogy váljak kormánypártivá.
Sosem kértek számon, miért voltam ezen vagy azon a tüntetésen. Egyszerűen megértették, hogy ez a munka a bűnmegelőzés szempontjából tényleg hasznos lehet. Remek együttműködés alakult ki Hatala Józseffel, az NBT vezetőjével és Gratzer-Sövényházy Edit főosztályvezetővel. A későbbi projekteket is a közös megoldáskeresés hívta életre.
– Az egyik a most is futó ART-RAVALÓ.
– Igen. Két évvel később ugyanis megint felhúztam magam valami újságcikken. Szóltam, hogy ez tűrhetetlen, mire projektterveket kértek. Írtam hármat, ez lett a befutó. Elmentünk aztán tanulmányútra Németországba, ahol korábban szintén dolgoztam rendezőként, hogy lássák ők is, hogyan működik ez máshol. Megérintette őket, amit láttak és azt mondták: nézzük meg, hogyan működne itthon a projektem.
– Amely tehát pontosan miről is szól?
– Kilenc hónapot töltenek nálunk állami gondozásból, gyakran zárt intézetből kikerült, 18. évüket betöltött fiatalok. Minden évben 15 fiatalt veszünk föl, 12-en általában végeznek. A lakhatásukat is biztosítjuk, napi öt órában képezzük őket, akkreditált iskola vagyunk. Négy nap művészi munka, egy nap pedig pályaorientációs, ahol coach, közgazdász, pedagógus segíti őket. Az első hat hónapban egy színdarabon dolgozunk közösen, ennek ernyője alatt történik minden, az önismeret, a jövőtervezés is. A bemutató most lesz, a hét végén, szombaton és vasárnap a Jurányi Házban.
– Pszichológusuk is van?
– Ha nagy a baj, van hova fordulni, de nincs. Szándékosan. Azt mondanánk azzal, hogy amit nyújtunk, az terápia. Nem az.
– Nem művészetterápia?
– Még csak ezt sem mondjuk róla. Nem tudok mit kezdeni a múltjukkal, nem értek hozzá, nem szakmám. Azt szoktam mondani, amikor új fiatalok kerülnek be hozzánk:
ami eddig történt veled, borzalmas és bár ne történt volna, de azzal itt direktben nem tudunk mit kezdeni.
Amivel tudunk: hogy milyen lesz a jövőd. Abban viszont sokat tudunk segíteni. Nálunk végig a játékon van a fókusz, kalandozunk, kísérletezünk. Világos keretek, azon belül szabadság és biztonság van, és a legkönnyebben körülrajzolható cél ebben az időszakban az előadás létrejötte.
– Szép, hogy kilenc hónapig jó környezetben vannak, de van ennek mérhető társadalmi haszna?
– Hat év után ez már nem kérdés. Nem olcsó a program, de még így is sokat spórolunk az adófizetőnek: ha csak egy növendékünk visszaesne és újra börtönbe kerülne, többe kerülne a társadalomnak, mint amit a projektben rá költünk.
– Hányan estek vissza?
– Senki. Amikor hozzánk érkeznek, sokaknak az írással, olvasással is komoly nehézségük van, a végén pedig nagyszínpadon állva adnak elő saját és Homérosztól, Petőfitől, Brechttől származó szövegeket. Közben végig rend van: reggel fél kilencre minden nap be kell jönni az órára…
– Mi van, ha nem megy be a növendék?
– Felfüggesztési rendszerünk van. Ha késel, kapsz egy strigulát. Öt strigula egy napot ér és három nap van az egész képzés alatt, amelyet kivehetsz magadnak. Ezt azonban egy nappal korábban be kell jelentened. Ha összegyűlik a három napod, leülünk beszélgetni és elmondjuk: úgy látszik, te ezt valójában nem akarod. Nem baj, nem kötelező. Egy hétig nem jöhetsz órára, költözz is ki a házból. Két nap után általában már kaparják az ajtót, hogy csak hadd ülhessenek be csöndben, nem is játszanak, csak ott szeretnének lenni. Minden évben van legalább három felfüggesztésünk, de a hat év alatt összesen két eset volt, hogy a felfüggesztett nem jött vissza. Pedig aki visszajön, annak már egyetlen késéslehetősége sincs, mert ha nem tartja a kereteket, akkor megválunk egymástól. Ha drogozik, vagy iszik, akkor is. Nem azért, mert ne értenénk ezt meg, csupán azért, mert ehhez nem értünk, nem vagyunk felkészülve a függőség kezelésére.
És nem drogoznak, nem isznak, pedig ahonnan jöttek, ott ment a szittyózás rendesen – 2-3 év letöltendő után is veszünk fel fiatalokat, zárt intézetekből.
– Miféle bűncselekményekért ülnek?
– Változó, de néha van olyan, hogy az ember zsebében kinyílik a bicska. Volt olyan növendékünk, aki két és fél évet kapott. Egy nő vette magához, ott élt nála. Nyilván nem ingyen, jó eséllyel felvetődik az emberkereskedelem, a prostitúcióra kényszerítés. Amikor a nő kisfia tízéves lett, odaadta a kissrácnak születésnapi ajándékként a 15 éves lányt, hogy akkor az most majd férfivá avatja. Felvette videóra is, az egész kikerült a netre. Benne is volt az ügy a sajtóban.
– Tényleg bicskanyitogató.
– Igen, de figyeljen, mi jön még! A kislányt ugyanis elítélték, merthogy ő már 15 volt, tehát kiskorúval létesített szexuális kapcsolatot, ami bűntett. A két kényszerítő közül az egyik egyetlen napot sem töltött börtönben, ma is szabadlábon van, a másikról annyit lehet tudni, hogy legalább letartóztatás történt.
– Ilyenkor nem szól belügyes ismerőseinek, hogy ez így nincs rendben?
– Legszívesebben üvöltöznék, hogyne. Csakhogy azzal mit is érnék el? Beállnék a sok, egyébként teljesen jogosan kiabáló közé – és nem történne semmi. Így pedig tényleg tudunk segíteni ezeknek a fiataloknak. Volt például egy növendékünk három év letöltendővel, aki már a javítóban is annyira jól viselkedett, hogy a bíró megengedte: az utolsó évét nálunk töltse le. Nem lakhatott együtt a többiekkel persze, de bejárhatott minden nap. Nem lett visszaeső, gyereke született, az élettársa tragikus halála után pedig egyedül neveli a kétéves gyereket – példás módon. Nem adta be „zaciba”. Szerintem volt közünk ehhez. Az említett lány is bejöhetett hozzánk a rákospalotai javítóból, beilleszkedhetett a közösségbe – 9 hónap alatt pedig óriási változás érhető el.
– Hogyan? Mi a titok?
– Talán az, hogy az első pillanattól más értékrendbe kerülnek. Művészként másképp nézek, nézünk rájuk, mint amivel eddig szembesültek. Valódi, őszinte az érdeklődésünk. Azt érezheti meg a növendék, hogy ő, mint személy, fontos. Ilyesmit az addigi közegeiben, az intézményesített formában, egyáltalán nem élhetett meg.
– Hogy nem, annak a pénzhiány az oka?
– Az biztosan nem segít. Az egyik ilyen fiúintézet igazgatójával nagyon jóban lettem, segít ő is, ahol tud, de amikor náluk jártam, még a munkatársaimmal is olyan hangon beszélt az egyik nevelő, hogy végül én üvöltöztem ott vele. Elég impulzív vagyok. Megkérdeztem aztán az igazgatót, hogy ilyen ember mégis mit keres itt.
Kiderült, hogy néhány hónappal azelőtt a figura még sertéstelepen dolgozott.
– Onnan egyszerűen beugorhat valaki nevelőnek egy zárt intézetbe?
– Háromhónapos gyorstalpaló után, de igen, be. A szociális munkásunk épp ma mondta, hogy már 8 általánossal is felvesznek embereket ilyen pozícióba. Ennyire nincs ember. Miközben a legfelkészültebb szakembereknek kellene ott lenniük az ilyen nehéz terepeken. Hogy miért működik a mi modellünk? Azért, mert van rá pénz egyrészt, másrészt pedig a legjobbak foglalkoznak a növendékekkel: a hétvégén bemutatandó Kör című előadás rendezője például Borsos Luca és Szenteczki Zita, de a többi munkatárs is mind a legnevesebb szakemberek közé tartozik. Elég nagy tehát a kontraszt a növendékeink számára a sertéstelepes fickók után.
– Ha három hónap elég a nevelősködéshez, akkor mondjuk nem annyira meglepő, hogy van nevelői erőszak. Mennyire gyakori tehát a probléma?
– Nem tudom az esetszámot, azt viszont igen, hogy mindenhol jelen van. Azokban az intézményekben is, ahol jól kezelik ezeket a helyzeteket és mindent megpróbálnak megtenni az ellen, hogy ilyesmi megtörténjen. Kirúgják ezeket az embereket, de újratermelődik, odatalálnak új elkövetők. Volt olyan lány növendékünk, aki szintén zárt intézetből érkezett hozzánk, s a csupán két évvel azelőtti fotói szép, hosszúhajú lányt mutattak. Nevelő bácsi azt tette vele nem egyszer, amit nevelő nem tehetne. Plusz elhitette vele, hogy ez szerelem – aztán ejtette, eldobta magától. A nevelőt szerencsére ott is kirúgták, a lányról viszont mostanra meg nem mondja senki, hogy lány. Azóta férfiként él, transzneműnek tartja magát. Fiú növendékeink közül pedig most kettő van csak, aki heteroszexuálisnak gondolja magát. Ezeket a tényeket nem tudom függetleníteni attól, ami korábban a gyermekvédelemben történhetett velük. De ez nem mai probléma. Sok esetben a mai erőszak elkövetője régen maga is áldozat volt, talán éppen egy zárt intézetben, akár gyermekotthonban. Van sajnos egy nagyon aktuális példám erre is.
– Halljuk!
– Nálunk minden növendéknek kötelező munkát vállalnia a képzés mellett, félre kell tenniük a pénzük egy részét későbbi kaucióra, stb. Karesz is vállalt munkát egy kávézóban. Nagyon szép, 18 éves cigány srác. A kisfőnök, amikor megtudta, hogy állami gondoskodásból érkezett, egyből elkezdett nyomulni rá, hogy „jaj, te szegény intézetis, majd én felkarollak blablabla…”. Karesznek egyből jelzett a riasztója, mondta az illetőnek, hogy ő heteró, de a csávó az akarata ellenére falhoz szorította, fogdosta, lesmárolta – úgy kellett ellöknie magától. Felhívtam a fickót, nem akart találkozni, úgyhogy megkérdeztem, rendőrökkel menjek vagy elég, ha viszem a szociális munkásunkat, a hivatásos gyámot és Kareszt. Találkoztunk. Borzalmasan viselkedett, tagadni próbált mindent, aztán kiderült: ő maga is maga is hasonló gyerekkorral bír. Abuzálták, eldobták.
– Azért feljelentette?
– Én nem tudom feljelenteni. Karesz tudná, de ez csapdahelyzet: nem dolga 18 évesen évekig pereskedni. Életszerűtlen. Ezért nagyon fontosak a társadalmi normák, a zéró tolerancia. Ezért húzott fel nagyon a kegyelmi ügy is. Novák Katalin lemondása legalább jó üzenet, Balog Zoltán viselkedése viszont, hogy egyetlen áldozattól sem kért bocsánatot, hogy úgy ment, hogy közben maradt… Borzalmas. Azt üzeni, hogy hát van ilyen, mindig is volt, nem olyan nagy ügy, bocsánatos bűn. Nem, nem az. Magyarországon egy szexuális visszaélést elkövetőnek a kutatások szerint akár ezer áldozata is lehet. Nem hagyják abba maguktól, csak az hat rájuk némileg, ha érzik, hogy lebukhatnak és a következmények nagyon súlyosak.
– Némileg.
– Igen. Ami tényleg hatásos: ha a gondozottak környékén van a szakember, szociális munkás, ha az meg is van fizetve annyira, hogy ne menjen tönkre lelkileg – úgy ugyanis nehéz egészséges embereket nevelni. A bent töltött időt értelmesen is el lehet tölteni, csak kellenek olyanok a gyerekek mellé, akik motiváltak és van bennük tűz. Mondjuk civilek is. Mint mi. De az NBT-nek van is rengeteg jó programja, a miénken túl is, csak ezekre kellene több forrás, hogy jól működjenek.
– Mi van, ha az önök programjának látható célja, növendékeik színházi előadása végül nem jó?
– Semmi.
– A hétvégi Brecht-átirat jó lesz a Jurányiban?
– Az elmúlt öt évben én rendeztem a darabokat, most leginkább a két fiatal művész dolgozik ezen, de persze szorosan együttműködünk mind. Nagyon bizakodó vagyok. Hogy jó-e vagy sem? Mindenki eldöntheti majd, aki látja. Fontos persze ez is, de nem a kritikusok vagy akár csak a néző miatt. Azért fontos, hogy kialakuljon a minőség és a gagyi, az igazi és a hamis megkülönböztetésének képessége a növendékekben. Hogy érezzék minden porcikájukban: amiben részt vesznek, az tényleg jó. Ez feltétele annak is, hogy meg merjék találni a saját hangjukat.
– Azt hinné az ember, zárt intézeteseknek amúgy is elég nagy a hangja.
– Tévedés. Különben nem csak zárt intézetekből vannak nálunk: van, aki gyermekotthonból, vagy nevelőszülőtől érkezett hozzánk. Mindenesetre mi most egymás szemébe nézünk, így beszélgetünk, ugye? Ez a természetes számunkra.
Sokan, amikor megérkeznek hozzánk, nem is használják a szemkontaktust.
Az ugyanis a korábbi életükben bajt okozhatott számukra. Agressziót jelentett. Jött rá a viszontagresszió. Innen kell elindulni tehát. Aztán szép lassan ez megváltozik, egy hónap után már bele tudnak nézni más szemébe. Az érzelmi világuk eleinte teljes zűrzavar. Közben megtaláljuk a darabot, elmeséljük a történetet…
– Mesélik?
– Persze. Majd rögtön Brechtet olvasnak a gyermekvédelemből érkezettek! Dehogy. Amikor a János vitézt játszottuk, azt sem olvasták el. Nem is elvárás. Hosszú órákon, napokon keresztül mondjuk el a történetet, beszéljük, játsszuk végig velük, számukra mi fontos abban. Fél év alatt aztán kialakul az is, hogy reflektálni tudnak a saját érzéseikre – meg tudják különböztetni a ripacskodást, ökörködést az őszinte játéktól, a valódi jelenléttől. Azok nagy pillanatok.
– A bemutató után aztán szélnek eresztik őket?
– Véletlenül sem. Aktív színész koromban is nagyon utáltam, hogy megvan a bemutató, aztán utána beleesel a nagy semmibe. Még három hónap van, amikor nálunk laknak és hetente találkoznak velünk is. Aztán először elvesszük az ebédjegyet. Majd a vacsorát. A BKK-bérletet. Fokozatosan engedjük bele őket a projekt utáni életbe. Az utolsó nap a szállásról is ki kell költözni, de addigra már tudják, hova mennek, másik utógondozási intézménybe vagy albérletbe… Csak jó helyekre engedjük őket. A három hónap alatt már teljes időben dolgoznak, néhányan pedig egyetemre, főiskolára járnak utána – két ilyen növendékünk is volt tavaly. Ami elég nagy szó, ha tudjuk, hogy a hajléktalanok ötöde egykori állami gondozott, a prostituáltaknál meg ennél is sokkal magasabb az arány – a bűnelkövetőkről nem is beszélve.
Szóval lehet legyinteni, hogy nem érdekel, mi van az állami gondozottakkal – csak aztán ne tessék csodálkozni akkor sem, amikor az utcán letépik anyuci nyakából az aranyláncot,
meg ne tessék háborogni, hogy jaj, de büdösek a hajléktalanok. A két téma ugyanis szorosan összefügg.
– Most is vannak projektek, amelyek a későbbi elhelyezkedést segítik az otthonokban, nem?
– Vannak, és a legjobb akarat van mögöttük, de nem lehet megspórolni a gondozott valódi érdeklődésének, képességeinek feltérképezését. Jól hangzik, hogy beíratták szobafestő-mázolónak, műkörmösnek… De ha egyszer nincs hozzá érzéke, tehetsége! Még szép, hogy otthagyja a sulit. Aztán megy a másikba, otthagyja azt is, a harmadikba is, de semmi nem lesz belőle – és ezt az egész felesleges utat az adófizető állja. Mi a program első három hónapjában a színházban figyeljük a képességeiket, hogy tudjunk szólni: figyelj, ha nem szeretsz csoporttal dolgozni, inkább ne menj majd óvónőnek. A pályaorientációs szakember hetente átbeszéli velük, miben fejlődtek. Decemberre csinálnak prezentációt nekünk arról, mire akarnak pénzt kérni. Az NBT támogatásának köszönhetően ugyanis van keretünk arra, hogy fizethessünk további, már szakmára irányuló képzéseket számukra. Lehet ez festőiskola, korrepetáció egyetemi képzésre, vagy jogosítvány, sok minden. Ott állnak, prezentálnak és levezetik, mi a terv. Van már, aki szobafestő lett így, más szociális munkás, könyvelő, tűzvédelmi szakember…
– Hogyan válogatja ki zárt intézetekben, ki tehetséges, ki mehet önökhöz?
– Sehogy. Ez egyáltalán nem szempont.
– A színészi véna sem?
– Teljesen lényegtelen, ki hogyan énekel vagy táncol. Egyetlen fontos szempont van: aki jön, az tényleg nálunk akarjon lenni. Minden mást megoldunk.
– Akkor mégis hogyan választ a jelentkezők közül?
– Háromhónapos toborzási rendszer van. Márciusban kezdődik. Jelentkezhet bárki a gyermekvédelemből, aki betölti a 18-at, de két héttel később kérjük csak a fényképet, megint hetek múltán további információkat. Így magától rostálódik a mezőny, kiderül, kit érdekel tényleg a dolog és ki adta csak úgy be a jelentkezést. Nagyjából negyven ember jut el így júniusra a háromnapos ismerkedő, válogató workshopunkra. Így lesz meg, ki az a 15, aki részt vehet a programban.
– Mindjárt március. Kezdődik a toborzás újra?
– Elvileg igen. Igaz, először fordul elő, hogy még most, február végén sincs aláírt szerződésünk. Hat éven át együtt fejlesztettük ezt a programot az NBT-vel, közös gyerekünk az ART-RAVALÓ. Reméljük, tudjuk folytatni.
Nyitókép: az ART-RAVALÓ korábbi előadásából (fotó: Dányi Viktória)
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
