Készül az István király a Nemzeti Színházban

A színpadi szerzőként méltatlanul kevésszer játszott Sík Sándor István király című műve az államalapító utolsó napjaira fókuszál, István végső dilemmájára, hogy kire hagyja a koronát: az Árpád-vérből való pogány, de magyar Vazulra vagy pedig a keresztény, de velencei Orseolo Péterre? A kérdés nemcsak nehéz, de húsbavágó, ma már, több mint ezer év távlatából tudjuk, mekkora tétje lehet az ilyenfajta döntéseknek. Sík Sándorról, az evangéliumi szellemiségű tanárról, piarista tartományfőnökről, emellett nagyszerű költőről, műfordítóról, irodalomtörténészről, Radnóti Miklós mentoráról ezt írja Valaczka András, a piarista rendtartomány Pasztorális-Pedagógiai Titkárságának vezetője.

Éppen ez a központi kérdése István király című darabjának is: hogyan tudja az államalapító magyar uralkodó összehangolni a meglehetősen heterogén nemzetet? Hogyan tud olyan döntést hozni az utódlás kérdésében, amely feloldja az idegenkedést a pogány lelkület és a keresztény normák között, hogy talán mégse kelljen választanunk Kelet és Nyugat közül, hanem össze tudjuk egyeztetni ezt a kétféle, erősen szembenálló identitást?

„Ezer évünk nagy kérdése ez” – fogalmazza meg Berettyán Nándor, az előadás rendezője. „Nagyon nehéz, mert ősérzete a magyarságnak a megosztottság átka, és ebben a korban, az ezredfordulón is ez a jellemző: megosztott a társadalom, sok etnikum, kultúra keveredik, s egyfajta újraértelmezés zajlik Európában – mindez ismerős lehet nekünk ma is. Igaz, hogy ma nagyon más összetevői vannak a polarizációnak, de a jelenségek ugyanazok. 

Berettyán Nándor hozzátette: az előadásban arra törekedtek alkotótársaival, Horváth Márk bábtervezővel, Ondraschek Péter díszlet- és Berzsenyi Krisztina jelmeztervezővel, valamint Berecz István koreográfussal, hogy az egyébként pergő, lendületesen vitázó darabnak ne csak az okos, szellemes szövege érvényesüljön, hanem a nézők érzékeire is hassanak, 

Ondraschek Péter díszletében kultikus háromosztatú tér jelenik meg: a három körben a koronázási palást motívumaival, a pogány és keresztény kultúrkör elemeivel találkozunk. Berzsenyi Krisztina jelmezein szintén a két világ – a pogány és a keresztény – a viseletek esztétikájában is megnyilvánuló ütközése látható: a ruhák korhű alapokon minimális stilizációval mutatják meg az ősi magyar viselet burjánzó, vad formaelemeinek és a kor letisztult nyugati ruházatának szembenállását, ezek a motívumok néhol finoman összeolvadnak, ahol a történet megkívánja.

Az agancsos alakban a szkíta szarvasábrázolások is visszaköszönnek. A népmesék és az ősmagyar hagyomány táltosának íjak, nyilak, szablyák és hüvelyek, valamint egy lókoponya felhasználásával összeálló lófigurája pedig parázzsal megetetve, életre keltve felugrat majd a csillagokba az őslélekkel. Mindehhez társul Berecz Istvánnak a folklórhagyományt újraértelmező koreográfiája is, így az előadás igazi összművészeti élményt kínál majd, amely segít napjaink nézőjének felidézni az államalapítás korának miliőjét, és audiovizuális hatáselemeivel támogatja a nagyszerű mű soha el nem évülő gondolatait.

 – összegzi a rendező. 

„Mekkora konfliktus lehetett annak a két homlokegyenest eltérő világlátásnak az összefésülése, amit a pogány és a keresztény kultúra, világszemlélet jelentett akkoriban. Teljesen másként látták a világot, más volt az élethez, a szabadsághoz való hozzáállás. A keresztény morál viszonyítási pontja a Golgota és Krisztus, ez egy külső viszonyítási pont. A keleti, nomád kultúrából jött népeknél, ahol a férfi leszúrta a botot, ott volt a világ közepe, és saját maga volt a viszonyítási pont. Istvánnak intellektuális, politikai és lelki döntést is kellett hoznia egyszerre, megtalálva ennek a két világnak a közös pontját: Boldogasszony anyánkat, Szűz Máriát, akinek felajánlhatta az országot. Közös nevezőt talál a két világ között. Az a folyamat, ahogyan eljut ide, nagyon mélyen, sokrétegűen, és gyönyörűen mutatkozik meg ebben a darabban” – fogalmazta meg Berettyán Nándor a napjaink emberének is szóló tanulságokat.