Hollywoodi japán filmek: a 10 leghíresebb amerikai mozifilm, amit japán mű ihletett

Bár az amerikai filmipar, és azon belül is Hollywood uralja a világ filmgyártását és filmforgalmazását, az álomgyári alkotók előszeretettel kölcsönöznek ötleteket más országok filmterméséből, így például a japán filmművészet remekeitől. Az amerikai változatok pedig nem csak abban térnek el a japán eredetitől, hogy a keleti történetet amerikai környezetbe helyezik át, hanem a környezetváltozással egyidejűleg a nyugati és keleti kultúrát és közönségelvárásokat is közelítik egymáshoz − és szerencsés esetben a japán ihletésű amerikai film létrehoz valami eredeti minőséget, a (durva szóval) másolás ellenére is.

Összegyűjtöttük a filmtörténet leghivalkodóbb példáit arra, amikor Japán filmművészete inspirálta Hollywoodot.

Hollywoodi japán filmek: kelet és nyugat találkozása a moziban

A filmtörténet talán leghíresebb japán alkotója Kuroszava Akira volt, aki az 1950-es évektől fogva óriási hatást gyakorolt a világ filmművészetére és így a hollywoodi rendezőkre is. Az 1951-ben a velencei filmfesztivál fődíjával kitüntetett A vihar kapujában című filmje volt az, ami felkeltette a nyugati alkotók és közönség figyelmét a japán film iránt, olyannyira, hogy a hollywoodi rendezők a mai napig előszeretettel fordulnak keleti filmek felé, ha ihletet keresnek.

Természetesen Kuroszava filmjei voltak az elsők, amelyek hollywoodi remake-et kaptak. S nem véletlenül: a legismertebb japán rendező ugyanis eleve nyitott volt a nyugati kultúrára, számára az európai irodalom klasszikusai és például az amerikai westernfilm jelentettek ihletforrást, azaz számos alkotásával már közelítette a keleti és nyugati kultúrát, illetve az "ismerős vonások" miatt is válhatott annyira vonzóvá az amerikai filmesek számára.

Az 1954-es A hét szamuráj című filmjét John Ford 1930–40-es évekbeli westernjei is ihlették, nem véletlen, hogy a szegény falusiak által felbérelt hét harcos történetét könnyedén ültette át amerikai környezetre John Sturges 1960-ban A hét mesterlövész című klasszikusában.

De nem csak a klasszikus westernre volt elemi hatással a japán rendező: Kuroszava 1961-es A testőr című szamurájfilmje volt az italowestern legnagyobb mestere, Sergio Leone fő ihletforrása az Egy maroknyi dollárért című (1964), az amerikai vadnyugati filmeket is megújító alkotásának. 

Érdemes megjegyezni, hogy A testőr és az Egy maroknyi dollárért esetében (sem) lehet kizárólagos japán ötletről beszélni: Kuroszava ugyanis ezúttal az amerikai krimiszerző, Dashiell Hammett első, 1929-es regényének, a Véres aratás alaphelyzetét idézi a rivális bandákat egymás ellen kijátszó magányos hős szerepeltetésével (noha Kuroszava saját bevallása szerint a film ötletét egy másik Hammett-regény, Az üvegkulcs adta).

De nem csak a legamerikaibb filmműfaj, azaz a western számára voltak Kuroszava alkotásai termékenyítő hatással. A Rejtett erőd (1958) című szamurájfilmjének cselekménye erős átfedéseket mutat például a legnépszerűbb sci-fi franchise első (ma már: negyedik) részével, az 1977-es Csillagok háborújával (Star Wars IV. rész: Egy új remény), de George Lucas űroperájának számos más japán film is ihletője volt. Mi több, a jedi szó eleve a japán jidaigeki szóból származik, ami a szigetország filmgyártásának szakkifejezése a szamurájos-kardozós történelmi filmekre.

Nem csak George Lucas, de Quentin Tarantino sem lenne Japán nélkül

Napjaink egyik legnépszerűbb amerikai rendezője, Quentin Tarantino előszeretettel idéz távol-keleti filmekből, már első alkotása, az 1992-es Kutyaszorítóban ihletforrása is egy 1987-es hongkongi mozi, a Lángoló város volt, és voltaképp nincs olyan filmje, amelyben ne bukkanna fel valamilyen ázsiai motívum, és úgy általában, máshonnan átvett, kreatív módon felhasznált "idézet".

A kétrészes Kill Bill (a 2003-ban bemutatott Kill Bill 1. és egy évvel későbbi folytatása)  egyenesen halmozza a filmes idézeteket, kiemelt helyen az ázsiai filmekkel. Ami a japán mozit illeti a Kill Bill 1. fő inspirációja az 1973-as (Kazuo Koike és Kazuo Kamimura azonos című mangája alapján) Fudzsita Tosija által rendezett szamurájfilm, a Lady Snowblood (Shurayukihime) volt, amelynek bérgyilkosként tevékenykedő főhősnője véres bosszút esküszik a családját kiirtó férfiak ellen... (a másik, a bosszúálló nő indítékaiban hasonló ihletforrás Francois Truffaut A menyasszony feketében volt című 1968-as alkotása).

De Tarantino olyan japán női bosszúfilmekből is ihletet merített, mint az 1972-es Female Convict Scorpion: Jailhouse 41, az 1973-as Inoshika Ocho kalandjai 2.: Szex és düh, valamint az olyan szamurájfilmek, mint Kuroszava folytatása A testőrhöz, az 1962-es Sanjuro.

Japán rajzfilmek, amelyek megihlették Hollywoodot

Ha már imént szóba került a manga, azaz a japán képregény, nem érdemes kihagyni a japán ihletésű hollywoodi filmek összeállításából a képregényekből is építkező animéket, azaz a japán rajzfilmeket sem.

Íme négy (ma már klasszikus) anime, amelyek amerikai filmek számára jelentettek ötletforrást!

A rajzfilmek között a harmadik legtöbb bevételt hozó Disney-klasszikus, a zenéjéért két Oscar-díjat is nyert Az oroszlánkirály (1994) cselekménye, karaktereinek megjelenése például kísértetiesen hasonlít a "manga és anime isteneként" aposztrofált Tezuka Oszamu (saját, 1950 és 1954 között folytatásokban megjelent mangasorozata alapján készült) Kimba, a Fehér Oroszlán című 1965-ös anime-sorozatához. Nem véletlenül írta alá közel 500 japán illusztrátor és rajzfilmes az a petíciót, amelyben arra kérték a Disney stúdió vezetőit, hogy tüntessék fel Az oroszlánkirály stáblistáján a Kimbát és Tezuka nevét.

De nem csak hollywoodi rajzfilmeket ihlettek meg a japán animék.

Otomo Kacuhiro szintén a saját, 1982-es mangájából rendezte meg hat évvel később a cyberpunk klasszikusának számító Akira című rajzfilmjét, amelyben a titkos kormányzati kísérletek, a szuperképességek és a társadalmi hanyatlás apokaliptikus látomásban jelenik meg. Az Akirából 2002 óta a Warner akar élőszereplős hollywoodi filmet készíteni, de az 1988-as japán rajzfilm egyes jelenetei, látványos vizualitása bevallottan olyan amerikai szuperprodukciók számára jelentett ihletforrást, mint a Mátrix, a Dark City, A sötét lovag, az Eredet, a már említett Kill Bill vagy a 2012-es Az erő krónikája, amely cselekményében is megidézi Otomo animéjét.

S ha már az Eredet szóba került: Chrisopher Nolan 2010-es sci-fi akciófilmjének ötlete a rendező szerint teljesen eredeti, mivel még 16 évesen eszébe jutott, mi lenne, ha lenne egy olyan hely, ahol az emberek beléphetnének egymás álmaiba, élve a lehetőséggel, hogy hozzáférjenek a kiszemelt áldozat tudatalattijához és onnan információkat szerezzenek, sőt, ott egy kívánt információt úgy helyezzenek el, mintha az a célszemély saját ötlete lenne...

Viszont rengeteg anime-rajongó számára nyilvánvaló volt, hogy a 2010-es film álomvilága nagyon is emlékeztet Kon Szatosi 2006-os animéjére, a Paprikára, amelyben a címszereplő főhősnő küldetése, hogy felkeltse Tokió városát az egyre elhatalmasodó kollektív rémálomból, amelyet egy rossz kezekbe került kísérleti eszközzel, a DC-minivel hoztak létre, egy olyan szerkezettel, amelynek segítségével olvashatók és át is írhatók mások álmai...

Tegyük gyorsan hozzá, hogy persze az irányított álmodás és az álombeli nyomozás témája már a Paprika és az Eredet előtt is megjelent a filmekben, az egyik legkorábbi példa épp hollywoodi. Joseph Ruben 1984-es Az álomküzdők című sci-fijében az egyik álomügynöknek az a feladata, hogy segítsen kilábalni az Egyesült Államok elnökének a nukleáris háborúval kapcsolatos rémálmaiból, míg egy másiknak az a feladata, hogy álmában merényletet kövessen el az elnök ellen.

Kon Szatosi első anime-rendezése, az ugyancsak a tudatalatti témájával foglalkozó, egészen pontosan a művészek körében gyakran megjelenő mentális zavart a cselekmény középpontjába állító 1997-es Perfect Blue ugyancsak egy 2010-es film, a Natalie Portman Oscar-díjával kitüntetett Fekete hattyú cselekményében köszön vissza. A Darren Aronofsky által rendezett drámában egy zárkózott balett-táncosnő a Hattyúk tava főszerepére készülve megy át drámai lelki változáson, a Perfect Blue főszereplőnője a popkarriert színészkedésre cserélve és egy rejtélyes gyilkossági ügy hatására kezd kételkedni a józan eszében.

Maga Aronofsky is elismerte, hogy a két, a női lélektannal és a mentális változással foglalkozó pszicho-thriller nagyon hasonlít egymásra, de tagadja, hogy Kontól vette volna az ötletet, ugyanakkor a Perfect Blue-t már megidézte a Requiem egy álomért (2000) fürdőkádas jelenetében:

Vagyis Aronofsky egyértelműen jól ismerte már az anime sztoriját, amikor 2010-ben leforgatta a Fekete hattyút.

Keleti és nyugati erőszak

A kétezres években szinte hullámban másolták Hollywoodban a japán horrorokat. A legismertebb példa erre talán a J-horror legjobbjának tartott, azaz Hideo Nakata 1998-as Kör című horrorfilmjének négy évvel későbbi, Gore Verbinski által rendezett A kör című remake-je, amelynek 2005-ös amerikai folytatását aztán (nem kis mértékben az eredeti japán változat rajongóinak Hollywood-kritikája miatt) maga Hideo Nakata rendezhetett meg.

Az "elátkozott videókazetta" cselekményével a technológia veszélyeire is emlékeztető eredeti japán horror amiatt válhatott a rajongók kedvencévé, hogy a rémületkeltés és a feszültségfokozás hatásaihoz nem a megszokott tucathorrorok ijesztgetős eszköztárát vette igénybe, hanem a zene szinte teljes mellőzésével, hosszú és statikus, ugyanakkor klausztrfób beállításokkal olyan érzetet keltett a nézőben, mintha az életükért küzdő főszereplők helyében lennének. Természetesen az amerikai remake úgy ültette át a halálos videókazetta misztikus történetét, hogy közben ragaszkodott a hollywoodi hatásvadászathoz, ami az átélhető misztikumból inkább nevetséges, de minimum hiteltelen fantazmagóriát kreált.

A Kör esetében nem is titkolták, hogy remake-ről van szó. Nehezebb kimutatni a direkt hatást a japán Battle Royale és a hollywoodi Az éhezők viadala között, hiszen mindkettő alapja irodalmi mű: a 2000-ben bemutatott japán film alapjául Takami Kósun 1999-es, azonos című regénye, míg a 2012-es amerikai sci-fi kalandfilm alapjául Suzanne Collins 2009-ben (azonos címmel) megjelent regénye szolgál.

De a cselekmény nagyon is hasonló. A Battle Royale-ban a közeljövő totalitárius japán kormánya minden évben kegyetlen játékba küldi a kiválasztott gimnáziumi évfolyam diákjait: egy lakatlan szigeten életre-halálra meg kell vívniuk egymással, versengve a túlélést biztosító legkegyetlenebb fegyverekért és más eszközökért, de a programnak csak a győztes lehet az egyetlen túlélője.

Hasonló totalitárius államot vizionál Az éhezők viadala, amelyben a jövőbeli, katasztrófák sújtotta Észak-Amerika romjain létrejött Panem állam minden körzetéből évente kiválasztanak egy-egy 12 és 18 év közötti lányt és fiút, hogy részt vegyenek a címbeli versenyben, azaz életre-halálra zajló küzdelmet vívjanak egymással, amelyet élőben közvetít a televízió.

Természetesen a japán regény és film sokkal kiábrándítóbb és realistább – de az is tagadhatatlan, hogy a fiatalok közötti erőszakot és a nyomás hatására torzuló kamaszlelket, az önszerveződés, valamint az erkölcs és erkölcstelenség kérdéseit brutális erővel bemutató Battle Royale sem előkép nélküli: a lakatlan szigeten egymásnak eső kamaszfiúk története sokban emlékeztet a Nobel-díjas angol író, William Golding 1954-es regényére, A Legyek Urára.