Hát, szerelmes felebarátim, be kell vallanom, hogy tévedtem. Mentsen talán a lázbetegség, amiben három hete szenvedgetek, de ez a figyelmetlenség egészen szórakoztató eredményekkel járt. Ugyanis félrenyomtam valamit és kiderült hogy, ha hülye is vagyok, azért nagyon kedvesek velem, és nem veszett még el Oroszhon, sőt én sem.

(Képünk illusztráció)

Minden azzal kezdődött, hogy elmentem a doktor nénihez, aki megállapította, hogy én egy római hős vagyok, milyen gyógyszereket szedtem? Tüdőgyulladás nincs, csak egy csúnya, nehezen gyógyuló Covidot írt felül egy influenza. Tessék nyugodtan feküdni, sokat enni, sokat inni, le fog menni az a láz, egyébként is kb. 38 fokkal jöttem ide, haza is tudok menni, ami igaz is volt, mert kezdek már hozzászokni ahhoz, hogy időnként kiver a veríték, de ha a brit gyarmati csapatok nem sokat panaszkodtak, én ugyan mire panaszkodjak? Mondjuk, főleg azért nem panaszkodtak, mert elhullottak, de végeredmény szempontjából majdnem mindegy.

Na, hazaér az ember, és hát holnap is lesz nap, dolgozni kell, keressünk témát. Zelenszkij ügyében nem kéne állást foglalni, véleményem ugyan van és ez az, miszerint ha a csapot vízvezeték-szerelőre bízzuk, a háborút is okosabb lenne katonákra bízni, de ezt döntsék el egymás között. Még mi van? Tucker Carlson, megnéztem, semmi értelme foglalkozni vele, Ilja Ehrenburg interjúja Lenin elvtárssal, különös tekintettel arra, hogy Ehrenburg soha nem írt ilyent, de ha írt volna, jobb lenne. Viszont Nagyezsdijt kilőtték az elnökjelöltek közül. Mivel korábban a többi független elnökjelöltet is kilőtték – nem vagyok orosz, nem is szavazhatnék, de nekem a kedvencem a szaha (tehát jakut) hölgy volt, olyan aranyos lenne egy ázsiai cárnő, de hát ha nem, hát nem, mindazonáltal jelezném, hogy a Szent Oroszországnak egyáltalán nem ártana egy gyengéd, ám határozott Nagy Katalin cárnő, akinek ugyan voltak hibái – kinek nincsenek? – ám például bevezette a kötelező himlőoltást, amivel sokkal többet tett az orosz népért, mint az összes elődje, Rjurik óta. Jó, hát ő már Romanov volt, illetve ez bonyolult, mert valójában anhalt-zerbsti hercegnő, de minden Patyomkinjával együtt csak használt, nem tenne rosszat Oroszhonnak egy erős és kedves anyai kéz, ugyanis az erős és apai kéznek látjuk az eredményeit.

Jó, hát ha nem megy, hát nem megy, Moszkvában Második Iván óta mindenről a Titkos Prikáz dönt, ez a cári időkben enyhébb volt, ugyanis az embert maximum száműzték, de – nem üres zsebbel, kapott birtokot, néha még jobbágyokat is, sőt, szabad volt neki Pityerbe is elutazni. A legszebb az volt, amikor a cár atyuska száműzte a tüdőbeteg Lermontovot, különös gonddal: mivel tudta, hogy rossz a tüdeje, a kellemes Krímbe száműzte, ahol meg is gyógyult a maga módján. De Puskint is a Krímbe száműzték, aztán valahogy mindkettő helyrejött, sőt, párbajban halt meg. Azért a dekabristákkal nem bántak ilyen szelíden, és később Szolzsenyicin vagy Dancig Baldajev is érdekes dolgokról számolt be, nemkülömben a saját nagypapám, aki egy lengyelországi haláltáborból hazafelé menet kissé megállt a Keleti Pályaudvaron, és mivel kiváló zenész volt, meginvitálták pár év tangóharmonikázásra egy ukrajnai kolhozba. Élve hazajött. Ennyit a fjordokról.

Na, de hogy döntött a Titkos Prikáz? Úgy, hogy most Putyin egyetlen ellenjelöltje Leonyid Szluckij.

Szluckijról tudni kell, hogy a Liberális Demokrata Párt elnöke, mely párt sem nem liberális, sem nem demokrata, ellenben erősen fasiszta, fajvédő, és ezen az sem változtat, hogy Vlagyimir Volfovics Zsirinovszkij alapította, aki azért nehezen volna nevezhető jezsuitának vagy óhitűnek. Bár szkopc még lehetett volna, az igen szép életpálya, de épeszű gazember lévén kihagyta. (A szkopcok azok a vallási fanatikusok Oroszországban, akik megcsonkítják a nemi szerveiket, gyakran radikálisan is, ötszáz éve tilos ezt tenni, de attól még teszik, a Kijevi Pályaudvaron például amióta áll, azóta tilos dohányozni, és azóta dohányoznak ott, máig, Oroszország ilyen).

Na, ez a Szluckij egy érdekes figura. Ő az egyetlen általam ismert emberi lény, akinek sikerült a necromatia, tehát a halottidézés. Alig nyolc hónapja mutatta be ugyanis a Zsirinovszkij-klónt, ami ugyan úgy néz ki a monitoron, hogy attól még Radonyezsi Szent Gergely is berohanna az első kéznél lévő templomba, az se baj, ha zsinagóga, földöntúli zöld neonszínben pompázik a monitoron, viszont modorában hozza a boldogult Vlagyimir Volfovicsot, valami borzalom, és állítólag mesterséges intelligenciával hozták össze, ami vagy igaz, vagy sem (olyan három perc késéssel válaszol a kérdésekre, ami azért erős emberi moderációra utal...) de tényleg jobb, mint Baba Jaga és a Pacsirta Rabló együtt. Hát fene a gusztusát, akinek ez tetszik.

Hát ilyen legény ez a Szluckij, keresztnevén Leonyid, apai nevét nem is említem (különben Viktorovics), mert remélem, sosem lesz rá szükségem. Na, de ha egy, csak egy legény maradt a vidéken, vele kéne beszélni. Ugyan csak becsületszóra engedték ki a Pokolból, ahol is főkohász, de ha ez van, ez van, az újságírás épp olyan komédia, mint az Agymenők, csak ez vérre megy. Írjunk neki – nyilván nem neki, hanem a sajtótitkárságának – egy levélkét. Hogy küldenék a mélyen tisztelt Leonyid Viktorovicsnak pár kérdést, válaszoljon postafordultával, úgyis mond, amit akar, én meg írok a válasz függvényében, amit akarok (de a válasz egyetlen szavát sem szabad meghamisítani: mondom, kemény komédia az újságcsinálás). Ha válaszolnak: az igen szép eredmény.

Csak hát milyen nyelven írjak? Ezek nacionalisták, az öreg Vlagyimir Volfovics Zsirinovszkij ugyan szörnyeteg volt, de hát jó beszélt angolul, németül, franciául, sőt, jiddis nyelven is, amit már csak kevesen beszélünk, de ő egy hibás jiddis nyelven írt levélre is képes volt jiddisül válaszolni. Gazember volt, de európai. Még a régi lubjankai iskolát járta ki... hanem ezeknek csak oroszul szabad írni. Mégpedig irodalmi, kissé archaizált nyelven.

Mondjuk én oroszul egyáltalán nem beszélek, de írok és olvasok, most, hogy kínoz ez a kis betegség, napokon keresztül csak orosz irodalmat olvastam, akin nem fog ki Gluhovszkij vagy Akunyin oroszul, az a Pokol Kapuival is képes szembeszállni, feltéve, hogy írásban kell tegye és cirill betűkkel. Levelem tehát megírtam, kissé rezerváltan, szép, 19. századi orosz modorban, maga Eraszt Petrovics Fandorin is büszke lett volna rá.

Aztán hátradőltem, töltöttem egy italt és azt hittem, nyugodtan hallgathatok zenét. Később vettem észre, hogy nem küldtem el. Elküldtem. Hiba volt.

Ugyanis a veretes nyelvezetű levél épp csak Szluckij titkárságához nem jutott el. Eljutott azonban minden zenekarhoz, amit tegnap este hallgattam, és nem kis vigalmat okozott: egyelőre az Otava Yo válaszolt (mivel a levél nagyon diplomatikus volt, csak szerény érdeklődést tartalmazott) nagy mosolyokkal nyugtázták, miszerint nekem bármikor, bármiről beszélnek, épp jókor jön az érdeklődésem, készülnek az új lemezükre, de ugye, ez a levél félrement? Félre, de így jártunk.

Az ukrán Grablja nevű anarchista zenekar kissé közvetlenebb volt, bár ők is nagy mosolyokkal nyugtázták az üzenetet, biztosítottak arról, hogy reggelig utánam néztek, és gáncs nem érhet, nekem bármikor, bármiről, de fehér asztal mellett, mert derék panok csak úgy beszélnek, ők állják, majd üljünk le egyszer.

A legrezerváltabb Ian Anderson sajtótitkársága volt (igen, Jethro Tullt is hallgattam), akik közölték, hogy ugyan nem értik, miért írok oroszul, de egyeztessünk egy időpontot, amikor el tudok jutni Edinboroughba, és nagyon szívesen látnak, természetesen mr. Anderson szívesen beszél velem, amennyiben ez angol nyelven lehetséges, és amennyiben nem vagyok brit birodalmi meggyőződésű.

Bulat Okudzsava és Vlagyimir Viszockij még nem válaszolt, de félek, Marina Vlady meg fogja tenni.

Hát, nagyon hülye voltam. Ugyanakkor... biztos, hogy rosszul jártam? Végül is Szluckijtól csak pár semmitmondó mondatot kaphattam volna, de ezek mennyivel kedvesebb, érdekesebb emberek! Kit érdekel Szluckij az Otava Yo-hoz képest?

Kérem, tévedni is tudni kell.

Szele Tamás