Mohamed megy a hegyhez – egy apró zsákfalu kisdiákjait busszal utaztatják fizika órára
A kis falvak iskoláiban már csak elvétve akad szakos tanár, a természettudományos tárgyakat pedig végképp nincs, akitől megtanulhatnák a gyerekek. Míg az állam a kis iskolák bezárásában, a központosításban és a tantárgyak összevonásában látja a megoldást, addig az idén 35. születésnapját ünneplő Magyar Máltai Szeretetszolgálat épp ellenkezőleg: a szervezet elviszi őket a képzésre. Bemutatjuk az iskolamodellt, amelyben a tanároknak az államival megegyező bérek ellenére sem jutott eszükbe sztrájkolni.
Egy Kádár-szürke januári reggelen kelünk útra Dombóvár felé. Már az autópályán vagyunk, amikor csörög a telefon: a gyulaji általános iskola igazgatója hív, hogy ha még nem indultunk el, halasszuk el a találkozást, mert az egykori TSZ út, amely kivezet a faluból, éjszaka jégpályává változott, így amíg nem olvad fel, nem meri útjára bocsátani a kisbusszal a diákokat, akiknek aznap nyolctól fizika és kémia órát tartottak volna a Magyar Máltai Szeretetszolgálat dombóvári Esterházy Miklós Technikumában. A kisbusz végül késve, de elindul Gyulajról, ám mi előbb érünk Dombóvárra, így van időnk akklimatizálódni az egykori Népköztársaság útján álló technikum hetvenes éveket idéző falai között. Az iskola és a hozzá tartozó kollégium három éve lett „máltai”. Akkor döntött úgy az igazgatónő, Bükösdi Olga, hogy feladja a küzdelmet az állami rendszerben hányódó szakképző intézmény élén.
Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke, a diagnózis alapú felzárkózási stratégia végrehajtásáért felelős miniszterelnöki biztos olyan oktatási intézményt keresett a környéken, amelyhez kollégium is tartozik, hogy ott a Felzárkózó Települések (FETE) programban résztvevő falvakból a városi oktatásba csöppenő diákok egyfajta inkubátorra lelhessenek.
Míg a kínos fizika-, kémia- és biológiatanár-ínségre az állami rendszer a kis iskolák bezárásával és a természettudományos tárgyak összevonásával reagál, addig a Magyar Máltai Szeretetszolgálat más válaszokat keres a problémára.
A fennhatóságuk alá tartozó iskolák együttműködésének hála a gyulaji falusi iskolából például a hetedik és a nyolcadik osztályt felváltva, kéthetente Dombóvárra utaztatja, hogy a tananyagot valódi fizika- és kémiatanár adhassa át a gyerekeknek.
Elsőre úgy tűnhet, ezzel a kreatív megoldással – amellett, hogy jótékonyan biztosítja a megfelelő oktatáshoz jutást a gyerekeknek – az alapítvány segít fenntartani a rendszert és akarva-akaratlan támogatja az államot a probléma kezelésének elodázásában. Thaisz Miklós, az alapítvány kuratóriumi elnöke azonban felhívja a figyelmünket arra, hogy annyi szaktanár, amennyi ilyen sok kis falusi iskola ellátásához kéne, máshol sem áll rendelkezésre.
– Magyarországon jóval az EU- és az OECD-átlag fölötti a kis iskolák száma és gyereklétszáma, nem csoda, ha nem jut mindenhová szakos tanár, nekünk viszont az a dolgunk, hogy megoldást találjunk ezekre a problémákra – fogalmaz. Ráadásul, mint mondja, ennek a programnak nemcsak az a hozadéka, hogy a szakos óra biztosított, de az is, hogy pályaorientációs jellege is van, ezekben a zsákfalvakban ugyanis jellemzően kevés szakmát ismernek a szülők és a gyerekek. – Mi ugyan elvisszük őket sítáborba, focimeccsre, erdei iskolába, a dombóvári azonban nemcsak élményprogram, hanem a későbbi választást is megkönnyíti számukra. Emellett szokják a középiskola légkörét. Ez is fontos. Sokan azért morzsolódnak le, mert a faluból kikerülve túl nagy a váltás és nem tudnak alkalmazkodni az új miliőhöz – magyarázza.
Gyulaj a FETE Program egyik első települése, itt szinte teljes fegyverzetben jelen van a Magyar Máltai Szeretetszolgálat. Van Biztos Kezdet Gyerekház, Tanoda, működik itt a szociális munkát végző Jelenlét Ház, és az utóbbi időben már a „Málta” családmentorai is tevékenykednek a faluban. – Szoros együttműködésben vagyunk a védőnővel és a polgármesterrel, van foglalkoztatási projektünk is, tehát a FETE elég széles szolgáltatási vertikumát felvonultattuk Gyulajon. Ennek is köszönhető, hogy ha megnézek egy hasonló szociokulturális adottságokkal rendelkező állami iskolát, ahhoz képest akár elégedett is lehetnék. Látom a fejlődést, ugyanakkor nálunk – hogy Vecsei Miklóst idézzem – más a siker mértékegysége, sok még a teendőnk – mondja Thaisz, aki szerint a fejlődés leginkább abban mérhető, hányan képesek bennmaradni az iskolában és középfokú végzettséget vagy érettségit, netán diplomát szerezni a diákjaik közül. A szám pedig lassan, de biztosan emelkedik.
Azért jöttünk, hogy saját szemünkkel is meggyőződjünk a módszer működőképességéről. Mire befut a kisbusz a gyerekekkel, a tavaszias napfény pocsolyákká olvasztja a jeget az iskolaudvaron. Tizenegyen szállnak ki és indulnak nagy lendülettel a sportcsarnok fölötti kis tanterem felé, ahol otthonosan helyezkednek el a padokban. Lányok és fiúk automatikusan külön padsorokba ülnek – életkori sajátosság. Tibi bácsit, a nyugdíj előtt álló fizikatanárt barátságosan üdvözlik. Az idős pedagógus a félévi jegyekkel kezdi az órát, dicséri a csapatot, akik közül Orsós Vanesszát és Orsós Jánost ki is emeli mint színötösöket, majd a gyerekekkel együtt elmerül a fénytan rejtelmeiben.
– Ők is és a hetedikesek is jó gyerekek – mondja mosolyogva, amikor az óra után beül mellém a padba. Beszélgetni kezdünk a munkájáról. Hamar drámai adatoknál kötünk ki. A fizikatanár, aki több mint 46 éve, 1977. szeptember 1-én kezdte a tanítást, idén nyáron elbúcsúzik a katedrától. Mint mondja, a közel fél évszázad alatt, amit a pályán töltött, a gyerekek és a világ is rettenetesen sokat változott.
– Huszonöt éve tanítok ebben az iskolában. Amikor kezdtem, itt heti 56 fizikaóra volt, amit öt szakos tanár látott el. Közülük ketten még itt vannak, de már ők sem tanítják a tárgyukat. Annak idején kilencedikben és tizedikben is heti két órájuk volt a diákoknak fizikából, csakúgy, mint biológiából, kémiából és földrajzból. Most ott tartunk, hogy nincs egyetlenegy fizika óra sem. Helyette természetismeret van, az is csak kilencedikben, heti három órában.
Én fizika–technika szakos tanárként azt tanítom, amit a tanterv előír: biológiát, kémiát, földrajzot, ebből áll ugyanis a természetismeret – mondja szomorkás mosollyal. Fizikaoktatás csak azokban az iskolákban van, ahol ezt a szakirányú képzés megköveteli, például a gépészeknél. Azon kívül, hogy a heti váltásban ideutaztatott gyulaji hetedikeseket és nyolcadikosokat oktatja, a belvárosi evangélikus iskolában is tanít és Kaposszekcsőre is kijár két osztályhoz, természetesen a saját költségén.
– A fizika tantárgy elmaradását a szakirányú képzéshez szükséges óraszámmal magyarázzák, de feltételezem, hogy a tanárhiány áll mögötte. Régen itt a technikumban 9-10. osztályban közismereti alapoktatás volt és csak 11-12. osztályban tanulták a szakmát a diákok. Most három év alatt nyomják le az egészet és csak az első évben van közismeret, az utolsóban már csak egy kis matek, nyelv és magyar – magyarázza az idős fizikatanár, aki arra a kérdésre, miért maradt a pályán eddig, kissé felvonja a vállát és annyit mond: – Az ember úgy születik. Aki nem, az elmenekül a pályáról. Kisgyerekkoromtól sokszor játszottam tanárosdit – teszi hozzá félszeg mosollyal, majd így folytatja: – Augusztusban már hiányérzetem van és mindig azt hiszem, hogy a következő év jobb lesz, mint az előző. Ez a pálya nem olyan, mint a bolti eladóé, akinek mindegy, milyen árut rak a polcra. Csak az a baj, hogy negatív irányba megyünk – mondja, majd az asztalon fekvő mobiltelefonra bök: – Ez például egy csodálatos dolog, de tönkreteszi az emberi kapcsolatokat. Nem egyszer látom, hogy ül egy pár a folyosón és mindkettő ezt simogatja ahelyett, hogy egymással beszélgetnének…
– Ők is és a hetedikesek is jó gyerekek – mondja mosolyogva, amikor az óra után beül mellém a padba. Beszélgetni kezdünk a munkájáról. Hamar drámai adatoknál kötünk ki. A fizikatanár, aki több mint 46 éve, 1977. szeptember 1-én kezdte a tanítást, idén nyáron elbúcsúzik a katedrától. Mint mondja, a közel fél évszázad alatt, amit a pályán töltött, a gyerekek és a világ is rettenetesen sokat változott.
– Huszonöt éve tanítok ebben az iskolában. Amikor kezdtem, itt heti 56 fizikaóra volt, amit öt szakos tanár látott el. Közülük ketten még itt vannak, de már ők sem tanítják a tárgyukat. Annak idején kilencedikben és tizedikben is heti két órájuk volt a diákoknak fizikából, csakúgy, mint biológiából, kémiából és földrajzból. Most ott tartunk, hogy nincs egyetlenegy fizika óra sem. Helyette természetismeret van, az is csak kilencedikben, heti három órában.
Én fizika–technika szakos tanárként azt tanítom, amit a tanterv előír: biológiát, kémiát, földrajzot, ebből áll ugyanis a természetismeret – mondja szomorkás mosollyal. Fizikaoktatás csak azokban az iskolákban van, ahol ezt a szakirányú képzés megköveteli, például a gépészeknél. Azon kívül, hogy a heti váltásban ideutaztatott gyulaji hetedikeseket és nyolcadikosokat oktatja, a belvárosi evangélikus iskolában is tanít és Kaposszekcsőre is kijár két osztályhoz, természetesen a saját költségén.
– A fizika tantárgy elmaradását a szakirányú képzéshez szükséges óraszámmal magyarázzák, de feltételezem, hogy a tanárhiány áll mögötte. Régen itt a technikumban 9-10. osztályban közismereti alapoktatás volt és csak 11-12. osztályban tanulták a szakmát a diákok. Most három év alatt nyomják le az egészet és csak az első évben van közismeret, az utolsóban már csak egy kis matek, nyelv és magyar – magyarázza az idős fizikatanár, aki arra a kérdésre, miért maradt a pályán eddig, kissé felvonja a vállát és annyit mond: – Az ember úgy születik. Aki nem, az elmenekül a pályáról. Kisgyerekkoromtól sokszor játszottam tanárosdit – teszi hozzá félszeg mosollyal, majd így folytatja: – Augusztusban már hiányérzetem van és mindig azt hiszem, hogy a következő év jobb lesz, mint az előző. Ez a pálya nem olyan, mint a bolti eladóé, akinek mindegy, milyen árut rak a polcra. Csak az a baj, hogy negatív irányba megyünk – mondja, majd az asztalon fekvő mobiltelefonra bök: – Ez például egy csodálatos dolog, de tönkreteszi az emberi kapcsolatokat. Nem egyszer látom, hogy ül egy pár a folyosón és mindkettő ezt simogatja ahelyett, hogy egymással beszélgetnének…
Bár a dombóvári tartózkodás alatt kivételesen náluk lehet, a gyulaji gyerekektől odahaza minden reggel elveszik a telefont, amikor az iskolába érnek, és csak a tanítás után kapják vissza a készülékeket. Ezt már a gyulaji iskolaigazgató, Lacza Zoltánné Ildikó meséli nekünk, akit nagy üdvrivalgással fogad a kis osztály, amikor betoppan a tanterembe. A gyerekeket most egy kis időre magukra hagyjuk a kémia tananyaggal, és keresünk egy helyet az iskolában, ahol elbeszélgethetünk.
Ildikó azok közül a bizonyos született pedagógusok közül való. Főiskola után nevelőotthonban kezdett dolgozni, a fia születését követően pedig egy kis falusi iskolában találta meg a helyét.
– Főleg cigány családokkal foglalkoztam, amíg az iskolabezárási hullám egyik napról a másikra ki nem ütötte alólunk az intézményt. Utána felnőttképzésben kezdtem tanítani – meséli. Mindkét tapasztalat meghatározó volt az életében és a mai napig hasznosítja őket. Gyulajon cigány nemzetiségi óvodát és iskolát vezet, és az országban egyedüliként látja el a Nemzetiségi Pedagógiai Oktatási Központ roma nemzetiségi szaktanácsadójának feladatkörét.
– Az iskolában tanítunk cigány népismeretet, de én is rengeteget tanulok a gyerekektől. Egy komplett szakácskönyvnyi receptet gyűjtöttem például össze tőlük. Ebben a sündisznópörkölttől a cigánylecsóig rengeteg érdekes étel leírása szerepel. Sokat főzünk együtt a tankonyhánkban. A kislányok már 8-10 évesen el tudják készíteni a hagyományos cigány kenyeret, a punyát. Ez nem hiányozhat egyetlen rendezvényünkről sem, de pogácsából is tudnak a „parasztos” mellett – mert így hívnak minket – cigány változatot is készíteni – mondja Ildikó, aki a felnőttképzésből is kiveszi a részét a faluban. A Dobbantó Program azoknak nyújt lehetőséget, akik valamilyen okból nem fejezték be a nyolc osztályt.
– Sajnos nagyon is van igény erre a képzésre, amelyben nem tantárgyakat oktatunk, inkább azokat a kompetenciákat célozzuk meg, amelyek egy szakma elsajátításához szükségesek. Kommunikációs helyzetgyakorlatoktól űrlapkitöltésen át önéletrajzírásig sok hasznos gyakorlati tudást igyekszünk átadni. Ugyanakkor akik a Dobbantó után az abszolút gyakorlatorientált műhelyiskolát is elvégzik, egy részszakmát is szerezhetnek – magyarázza Ildikó. A Szeretetszolgálat tapasztalatai szerint a leghátrányosabb helyzetű településeken gyerekközpontú programra van szükség. Az itt élő gyerekek döntő többsége hátrányos helyzetű, így a felzárkóztatásuk több figyelmet és a hagyományos pedagógiai feladatokon kívül komplex munkát igényel. A hátrányos helyzet a gyulaji gyerekek közt a szülők iskolázatlanságát, halmozottan hátrányosak esetében pedig még a lakáskörülmények alacsony szintjét is jelenti.
– A hátrányos helyzetű gyerekek nem számíthatnak arra, hogy a szüleik a tanulásban tudnak nekik segíteni, de arra sem, hogy bármilyen szakma megismertetésében a segítségükre lesznek, így a továbbtanulásnál is bajban lennének, ha nem állnánk mellettük – fogalmaz Ildikó, aki siet hozzátenni: a hátrányos helyzet nem merül ki mindebben, hiszen azok a gyerekek, akik egy ilyen pici faluban szocializálódnak, jóformán semmit nem látnak a világból, ezért később, kikerülve ebből a zárt közegből, banális helyzetekben könnyen nevetség tárgyává válhatnak a tájékozatlanságuk miatt.
– Az, hogy legyenek élményeik a falun kívüli világról, legalább olyan fontos, mint az iskolai tanulmányok elsajátítása, ezért is hatalmas lehetőség, hogy mögöttünk áll a Szeretetszolgálat. A világból annyit látnak, amennyit mi mutatunk nekik, hiszen a szüleik – bár mostanra szinte mind dolgoznak a közeli gyárak valamelyikében – odáig még nem jutottak el, hogy utazásra tegyenek félre. Egy alkalommal, amikor kirándulni vittem a gyerekeket és a busz útközben megállt egy benzinkútnál, a lányok hosszú időre eltűntek a mellékhelyiségben. Amikor utánanéztem, mit csinálnak, azzal szembesültem, hogy nagy kacagva a kézszárítóba dugták a fejüket, mert azt hitték, az hajszárító. A hátrányuk apró dolgokból is fakadhat. Ha nem tudják, hogy egy csap lehet fotocellás, hogy a kézszárítóba nem tesszük a fejünket, könnyen életre szóló megaláztatások érhetik őket – mondja Ildikó. Nevetve teszi hozzá: Thaisz Miklós, az alapítvány ügyvezető igazgatója a „minden pénzt elkirándulna” indián nevet aggatta rá, mert régi vesszőparipája, hogy a gyerekeket élményeken keresztül lehet tudáshoz juttatni.
– Főleg cigány családokkal foglalkoztam, amíg az iskolabezárási hullám egyik napról a másikra ki nem ütötte alólunk az intézményt. Utána felnőttképzésben kezdtem tanítani – meséli. Mindkét tapasztalat meghatározó volt az életében és a mai napig hasznosítja őket. Gyulajon cigány nemzetiségi óvodát és iskolát vezet, és az országban egyedüliként látja el a Nemzetiségi Pedagógiai Oktatási Központ roma nemzetiségi szaktanácsadójának feladatkörét.
– Az iskolában tanítunk cigány népismeretet, de én is rengeteget tanulok a gyerekektől. Egy komplett szakácskönyvnyi receptet gyűjtöttem például össze tőlük. Ebben a sündisznópörkölttől a cigánylecsóig rengeteg érdekes étel leírása szerepel. Sokat főzünk együtt a tankonyhánkban. A kislányok már 8-10 évesen el tudják készíteni a hagyományos cigány kenyeret, a punyát. Ez nem hiányozhat egyetlen rendezvényünkről sem, de pogácsából is tudnak a „parasztos” mellett – mert így hívnak minket – cigány változatot is készíteni – mondja Ildikó, aki a felnőttképzésből is kiveszi a részét a faluban. A Dobbantó Program azoknak nyújt lehetőséget, akik valamilyen okból nem fejezték be a nyolc osztályt.
– Sajnos nagyon is van igény erre a képzésre, amelyben nem tantárgyakat oktatunk, inkább azokat a kompetenciákat célozzuk meg, amelyek egy szakma elsajátításához szükségesek. Kommunikációs helyzetgyakorlatoktól űrlapkitöltésen át önéletrajzírásig sok hasznos gyakorlati tudást igyekszünk átadni. Ugyanakkor akik a Dobbantó után az abszolút gyakorlatorientált műhelyiskolát is elvégzik, egy részszakmát is szerezhetnek – magyarázza Ildikó. A Szeretetszolgálat tapasztalatai szerint a leghátrányosabb helyzetű településeken gyerekközpontú programra van szükség. Az itt élő gyerekek döntő többsége hátrányos helyzetű, így a felzárkóztatásuk több figyelmet és a hagyományos pedagógiai feladatokon kívül komplex munkát igényel. A hátrányos helyzet a gyulaji gyerekek közt a szülők iskolázatlanságát, halmozottan hátrányosak esetében pedig még a lakáskörülmények alacsony szintjét is jelenti.
– A hátrányos helyzetű gyerekek nem számíthatnak arra, hogy a szüleik a tanulásban tudnak nekik segíteni, de arra sem, hogy bármilyen szakma megismertetésében a segítségükre lesznek, így a továbbtanulásnál is bajban lennének, ha nem állnánk mellettük – fogalmaz Ildikó, aki siet hozzátenni: a hátrányos helyzet nem merül ki mindebben, hiszen azok a gyerekek, akik egy ilyen pici faluban szocializálódnak, jóformán semmit nem látnak a világból, ezért később, kikerülve ebből a zárt közegből, banális helyzetekben könnyen nevetség tárgyává válhatnak a tájékozatlanságuk miatt.
– Az, hogy legyenek élményeik a falun kívüli világról, legalább olyan fontos, mint az iskolai tanulmányok elsajátítása, ezért is hatalmas lehetőség, hogy mögöttünk áll a Szeretetszolgálat. A világból annyit látnak, amennyit mi mutatunk nekik, hiszen a szüleik – bár mostanra szinte mind dolgoznak a közeli gyárak valamelyikében – odáig még nem jutottak el, hogy utazásra tegyenek félre. Egy alkalommal, amikor kirándulni vittem a gyerekeket és a busz útközben megállt egy benzinkútnál, a lányok hosszú időre eltűntek a mellékhelyiségben. Amikor utánanéztem, mit csinálnak, azzal szembesültem, hogy nagy kacagva a kézszárítóba dugták a fejüket, mert azt hitték, az hajszárító. A hátrányuk apró dolgokból is fakadhat. Ha nem tudják, hogy egy csap lehet fotocellás, hogy a kézszárítóba nem tesszük a fejünket, könnyen életre szóló megaláztatások érhetik őket – mondja Ildikó. Nevetve teszi hozzá: Thaisz Miklós, az alapítvány ügyvezető igazgatója a „minden pénzt elkirándulna” indián nevet aggatta rá, mert régi vesszőparipája, hogy a gyerekeket élményeken keresztül lehet tudáshoz juttatni.
Az osztály, amellyel az imént megismerkedtünk a dombóvári technikumban tartott fizikaórán, tizenegy fős, de vannak ennél kisebb létszámmal működő osztályok is a gyulaji általános iskolában. Ez azonban a látszat ellenére nem feltétlenül jelent rosszat.
– Amikor tizenöt éve Gyulajra kerültem, bizony minden évben volt terhes ballagónk. Tizennégy éves volt a kislány és már terhes volt. Ha nagy volt a poci, már nem ballagott, ha kicsi volt, még ballaghatott. Akkoriban a családokban mindenhol 6-8 gyerek volt, fogamzásgátlásról pedig hallani sem akartak. A Szeretetszolgálat szociális munkásaival iszonyatos mennyiségű munkát tettünk abba, hogy megjelenjen a családtervezés a körükben, így 6-8 éve végre nincs terhes ballagónk. Amikor Vecsei Miklósnak panaszkodtam egyszer, hogy fogy a gyerek, azt mondta, tekintsünk erre úgy, mint a munkánk eredményére, hiszen a mostani fiatal anyukák már mind a mi tanítványaink voltak. Ők már általában nem vállalnak többet három gyereknél, és azt is csak huszonéves korban – meséli Ildikó.
A gyerekek továbbtanulási rátája is ennek mértékében javul: nyolcadik után sokan kötnek ki a dombóvári technikumban, de vannak olyanok is, akik a pécsi Gandhi Gimnáziumba mennek. Az általános iskolai oktatással nem ér véget a gyerekek gondozása, Ildikóék figyelemmel kísérik őket és utánuk nyúlnak, ha kimaradoznának a suliból.
A gyulaji általános iskolában egyébként – kényszerűségből – már egy ideje megvalósul az új állami modell: a felsőben alsós tanítók, az alsóban óvodapedagógusok (is) tanítanak.
A teljes tantestületben kevés kivételtől eltekintve nincs már szaktanár,
a tanítók munka mellett végeztek olyan plusz képzést, amellyel hivatalosan is taníthatnak a felső tagozaton. Sok mindenben azonban eltér a kis falusi iskola az országos modelltől. Az alsós gyerekeknek még nem kell igazodniuk a csengetési rendhez, a tanárok maguk igazíthatják a gyerekek tűrőképességéhez a tanórákat. Minden osztálynak saját magaságyása van, ahol az ablakban nevelt palántákat tavasztól őszig termőre fordíthatják. Közben a vetőmagos zacskóról megismerkednek a római számokkal, a növények növekedését követve pedig megtanulják a mérőeszközök használatát.
– Mindig utáltam azokat az iskolai programokat, amelyeken a gyerekek halálra izgulják magukat a színpadon, a szülők pedig a nézőtéren, a tanárok a színfalak mögött izzadnak le, hogy jól sikerül-e a produkció. Azt mondtam a kollégáimnak, mostantól felejtsük el, hogy valamit csak azért csináljunk, mert ki kell pipálni. Így szüntettük be a kötelező iskolai ünnepségek mellett a szülői értekezleteket. Helyettük „osztályuzsonnát” csinálunk, amelyre a gyerekek valami finom meglepetéssel készülnek, és amelyen ők is végig jelen vannak. Így tudtuk elérni, hogy azokkal a szülőkkel is le tudjunk ülni beszélgetni, akik amúgy a szülőire sosem jöttek el korábban – meséli lelkesen Ildikó. Érződik, napokon át tudna beszélni a munkájáról, minden apró sikerre büszke és az energiája kifogyhatatlan. Összevonja a szemöldökét, amikor a kis iskolák bezárásáról kérdezem a véleményét.
– Nem érzem indokoltnak. Minket a Szeretetszolgálat reményeim szerint megvéd ettől. Egész más egy kis falusi iskola, mint egy városi. Itt, Dombóváron a mi gyerekeink elvesznének. Az itt lévő pedagógusok nem tudnak értük lehajolni. Annak a kis iskolának a bezárását, ahol egykor dolgoztam, azzal magyarázták, hogy a falusi és a városi gyerekek nem jutnak egyforma ellátáshoz, de azt gondolom, ezek a gyerekek általános iskolában nem is érettek még arra, hogy kilépjenek ebből a védett közegből.
Ha erőszakkal kiszakítjuk őket a faluból, gyökértelenné válnak, egy nagyobb városi közösség pedig nem fogadja be őket.
Az a tapasztalatom, hogy ha lelkileg nincs rendben a gyerek, akkor nem képezhető – állítja az igazgatónő, akinek néha a szemére hányják, hogy búra alatt tartja a gyerekeket az iskolában és az óvodában.
– A falu és a cigány közösség is zárt, a pedagógus közösségünk is ilyen, de ennek előnye is van. Az iskola biztonságot ad a gyerekeknek. A tanítás után sokszor nem mennek haza rögtön, inkább ott maradnak, együtt töltik az idejüket velünk. Nagyon becsülöm a kollégáimat, mert vállalják, hogy hóban, fagyban kijárnak hozzánk, pedig ugyanolyan bérekért dolgoznak, mint bárhol máshol, de ez a hely nekünk egy sziget. Egyetlen kollégám sem volt, akinek eszébe jutott volna sztrájkolni az elmúlt évben. Olyan, mintha mi kívül állnánk ezen az egész cirkuszon – mondja, majd mintegy magyarázatként hozzáteszi: – Megszállottak vagyunk.
Az, hogy miért érzik magukat körön kívülieknek, akkor válik egészen világossá, amikor a technikum igazgatónője betessékel minket az irodájába. Bükösdi Olga nagyon hasonló hozzáállásról számol be az ottani tanári kar részéről. Neki még aránylag új az élmény és közel van az állami múlt ahhoz, hogy érezze, miben nagyon más az MMSZ Iskola Alapítvány irányítása alá tartozni.
– Az állami szakképzés általában magasabb szinteket céloz meg: a 21. századra képez, meg a győri Audi gyárba készít elő munkásokat, de ha csak ezeket a célokat tartjuk szem előtt, akkor kiből lesz kőműves meg villanyszerelő? Mi azt vállaltuk, hogy azokat képezzük ki, akik nehezen találják meg a helyüket a többi középiskolában, és erre a koncepcióra a „Málta” volt a legfogékonyabb – kezdi mondanivalóját, majd így folytatja: – A fenntartónk olyan szellemiséget hozott az iskola életébe, amiből nem csak az következik természetes módon, hogy a gyulajiak bejönnek hozzánk a fizika- és kémiaórákra, mivel nálunk rendelkezésre állnak az ehhez szükséges eszközök és vannak szaktanáraink, de az is, hogy a vendéglátósaink gyakorlatképpen három hétig főznek az ukrán menekültekre Tiszaroffon. A kőműveseink fölújítanak egy keresztet Gyulaj határában, az asztalosaink új életet lehelnek Illyés Gyula kopjafájába, vagy fölújítanak egy hidat önkéntességből. A fodrászaink pedig eljárnak egy idősotthonba levágni az ott lakók haját. Ez a fajta gondoskodás a Szeretetszolgálattól jött be ilyen erővel, és nem tűnik rossznak pedagógiai szempontból. Sőt, kezdi összekovácsolni a közösséget. Egyre népszerűbbé válunk a környéken – mondja az igazgatónő.
A technikumban ma nyolc ágazatban 1200 felnőtt és gyerek tanul, de ide még egy meghirdetett tanári állásra is sokan jelentkeznek. Hogy miért? – Nem azért, mert sok a bérünk, hanem mert annyira jó a szakmai támogatás, az összhang a fenntartó és az iskola között, és annyi a feladat, hogy egy másodpercig sem érezzük kényelmetlennek vagy méltatlannak a helyzetünket. A fenntartó lehetőségeihez mérten mindenben támogat, amit kitalálunk és amit jónak érez. Mindent megtesz azért, hogy megkapjuk az államival megegyező béremeléseket. Miért sztrájkolnánk akkor? Ennek így kellene működnie az állami iskolákban is.
Nem olyan nehéz rájönni, hogy ilyen vezetéssel lehet motiválni a pedagógusokat. Az emberből jön egy belső kényszer, hogy megfeleljen – összegzi Bükösdi Olga, akinek meggyőződése, hogy egy állami szakképzőnek is ugyanannyi lehetősége lenne, mint a Magyar Máltai Szeretetszolgálat dombóvári Esterházy Miklós Technikumnak, ha lenne valami, ami motiválja az igazgatót.
– Az állami szakképzés általában magasabb szinteket céloz meg: a 21. századra képez, meg a győri Audi gyárba készít elő munkásokat, de ha csak ezeket a célokat tartjuk szem előtt, akkor kiből lesz kőműves meg villanyszerelő? Mi azt vállaltuk, hogy azokat képezzük ki, akik nehezen találják meg a helyüket a többi középiskolában, és erre a koncepcióra a „Málta” volt a legfogékonyabb – kezdi mondanivalóját, majd így folytatja: – A fenntartónk olyan szellemiséget hozott az iskola életébe, amiből nem csak az következik természetes módon, hogy a gyulajiak bejönnek hozzánk a fizika- és kémiaórákra, mivel nálunk rendelkezésre állnak az ehhez szükséges eszközök és vannak szaktanáraink, de az is, hogy a vendéglátósaink gyakorlatképpen három hétig főznek az ukrán menekültekre Tiszaroffon. A kőműveseink fölújítanak egy keresztet Gyulaj határában, az asztalosaink új életet lehelnek Illyés Gyula kopjafájába, vagy fölújítanak egy hidat önkéntességből. A fodrászaink pedig eljárnak egy idősotthonba levágni az ott lakók haját. Ez a fajta gondoskodás a Szeretetszolgálattól jött be ilyen erővel, és nem tűnik rossznak pedagógiai szempontból. Sőt, kezdi összekovácsolni a közösséget. Egyre népszerűbbé válunk a környéken – mondja az igazgatónő.
A technikumban ma nyolc ágazatban 1200 felnőtt és gyerek tanul, de ide még egy meghirdetett tanári állásra is sokan jelentkeznek. Hogy miért? – Nem azért, mert sok a bérünk, hanem mert annyira jó a szakmai támogatás, az összhang a fenntartó és az iskola között, és annyi a feladat, hogy egy másodpercig sem érezzük kényelmetlennek vagy méltatlannak a helyzetünket. A fenntartó lehetőségeihez mérten mindenben támogat, amit kitalálunk és amit jónak érez. Mindent megtesz azért, hogy megkapjuk az államival megegyező béremeléseket. Miért sztrájkolnánk akkor? Ennek így kellene működnie az állami iskolákban is.
Nem olyan nehéz rájönni, hogy ilyen vezetéssel lehet motiválni a pedagógusokat. Az emberből jön egy belső kényszer, hogy megfeleljen – összegzi Bükösdi Olga, akinek meggyőződése, hogy egy állami szakképzőnek is ugyanannyi lehetősége lenne, mint a Magyar Máltai Szeretetszolgálat dombóvári Esterházy Miklós Technikumnak, ha lenne valami, ami motiválja az igazgatót.
Ő egyébként matematika–informatika tanárként az igazgatóknak kötelező heti kettő helyett heti öt órában tanít, mivel ennyi szerepel az adott osztály órarendjében, és természetesnek veszi, hogy nem hagyja másra a feladatot. A plusz órákat grátisz tartja meg, de ezzel a kérdéssel szemlátomást nagyvonalúan bánik. Nem egy dologban az általa vezetett intézménynek is alkalmazkodnia kell az állami keretekhez: fizikaoktatás, ahogy Tibi bácsitól tudjuk, nincs. Örülnek, ha a biológiát be tudják suvasztani a tanrendbe, de az igazgatónő szíve szerint a művészeti nevelést sem hagyná ki, főleg a szakképzésben.
– Tudva, hogy az MTA szerint az érzelmi nevelés hatására erősödnek azok a szinapszisok, amelyek a tanulás mértékegységei, nem tudom, miért hagyjuk abba a művészeti nevelést, hiszen ezek szerint az viszi be a tudást – magyarázza.
A Szeretetszolgálat, úgy tűnik, felismerte, hogy az igazán elhivatott pedagógusoknak nem az anyagiak a legfontosabbak, hanem az, hogy méltó körülmények között végezhessék a munkájukat és építsenek a tudásukra, tapasztalataikra.
Amikor arról kérdezzük a fenntartót, mennyivel öl több anyagi forrást az általa működtetett iskolák sikerébe, mint az állam, kiderül, nincs nagy differencia.
– A tanáraink lényegében a bértábla szerint kapják a fizetésüket. Amiben kicsit többet tudunk adni, azok egyrészt az év végi, teljesítményalapú jutalmak, másrészt azok a kisebb pedagógiai módszertani innovációs programok, amelyeket felkaroltunk – mondja Thaisz Miklós. A most végre valahára bekövetkezett béremeléssel átlagosan nem is 30, de egyes kollégáknak 40-50 százalékkal emelkedik a fizetése.
– Mi ugyanakkor nemcsak pénzzel, de a szakmai csapatunkkal is támogatjuk az innovációt az oktatási intézményeinkben – fűzi hozzá. – Nem direktívákat adunk, inkább igyekszünk közösen gondolkodni a helyi pedagógusokkal, velük együtt építkezünk.
A kémiaórának közben vége, lassan eljön a délutáni foglalkozások ideje, mi is visszatérünk a gyerekek közé. A kis osztály nemek szerint kettéválik. A lányok beülnek az ipari varrógépek mellé, hogy párnahuzatokat készítsenek, a fiúk pedig madáretetőket barkácsolnak az iskolaudvarra. Míg Gyulajon kiskertekben, tankonyhán ismerkedhetnek a hétköznapi tevékenységekkel, a dombóvári technikumban varrni, barkácsolni tanulnak, a kórházban megismerkedhetnek a betegápoló munkájával vagy kipróbálhatják magukat a cukrászműhelyben. Karácsony előtt a fiúk mézeskalácsformákat készítettek fémből, a lányok textil szaloncukrokat varrtak és közben elsajátították a varrógép használatát.
Ők már rutinosan berregtetik a gépeket, amikor közéjük érkezünk. Közben arról mesélnek, ki hol akar tovább tanulni. Vannak, akik óvónők szeretnének lenni, van, aki pedagógiai szakasszisztens, a fizikából színötös Vanessza pedig határozottan kijelenti: a pécsi Gandhiba megy és rendőrnek tanul. Őt is, Jánost is kérdezem, a szép tanulmányi eredmény annak köszönhető-e, hogy szeretik a fizikát, mire csak a vállukat vonogatják. Azt mondják, nem igazán, csak tanultak. Vanessza azért, hogy gimnáziumba mehessen, János pedig azért, hogy villanyszerelő lehessen.
A nap végén még hazakísérjük a kis csapatot Gyulajra, erre az apró Tolna megyei településre, amely tornácos házaival őriz valamit rég letűnt fénykora romantikájából. Lepusztult temploma álmosan magasodik a dombtetőn a téli napfényben, a gyerekek óvatosan lépkednek a sárban a mellette álló iskolaépület felé. A fiúk ma különösen büszkén feszítenek, karjukon a madáretetőkkel. A lányok pedig vidáman trécselnek, és azt ecsetelik Ildikó néninek, mennyit nevettek a párnahuzatok varrása közben. Nem sietnek sehová. Otthon vannak.
***
Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs
***
Ezt a riportot nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
