Forgókínpad

Forgókínpad

Szele Tamás: Egy-két Kína

2024. január 31. - Szele Tamás

Ma próbáljuk meg azt megérteni, hogy igazából mi is történik Tajvan és Kína között. Azt mindenki tudja, hogy a két ország között konfliktus feszül, éspedig azért, mert mindketten azt állítják, hogy a két ország valójában egy: csak abban nem értenek egyet, ki vezesse. Kiváló elemzést írt erről Pavlo Rud a Detector Media hasábjain, melyet megpróbálok bemutatni.

dzsunka_januar_31_2024.jpg

(Képünk illusztráció)

Az elmúlt néhány évben Tajvan volt az apropója az Egyesült Államok és Kína közötti kapcsolatok újabb eszkalálódásának, amelynek során diplomáciai nyilatkozatok és katonai demonstrációk váltották egymást. A szigeten 2024 elején tartott elnökválasztás eredménye új lendületet adott a két ország közötti esetleges közvetlen konfliktus megvitatásának. Kína Tajvant saját területe részének tekinti, és különleges „csatlakozási” feltételeket kínál neki. Ezzel szemben a sziget önálló állam, és a függetlenségének támogatója nyerte meg a legutóbbi elnökválasztást. Ahhoz, hogy megértsük, milyen hatással lesz ez az összecsapás a világra, és mennyire hasonlít az ukrajnai helyzethez, kicsit bele kell merülnünk a történelembe, hiszen a konfliktus gyökerei a 20. század első felének eseményeiben rejtőznek.

A Középső Birodalomtól Csang Kaj-sekig

Tajvan szigete több mint három évszázadon át, 1683-tól kezdve a Középső Birodalom része volt. Miután Kína 1895-ben vereséget szenvedett a kínai–japán háborúban, átadták Japánnak. De még ugyanabban az évben harcokkal kellett visszafoglalnia, mert a szigeten maradt helyi lakosság és kínai tisztviselők nem ismerték el a szigetet Japánhoz tartozónak, és független államot – a Formosai Köztársaságot – kiáltottak ki. Eközben a Japánnal vívott háborúban elszenvedett vereség és a területén lévő több város európai hatalmak általi elfoglalása után a Középső Birodalom meggyengült, ami lázadásokhoz és ennek következtében 1912-ben a bukásához vezetett. Kínát köztársasággá nyilvánították, de ez nem hozott stabilitást: a következő évtizedekben több katonai zendülés, polgárháború és japán beavatkozás söpört végig az országon, ami Kína keleti részének megszállásához vezetett. Japán 1945-ös kapitulációja után csapatait kivonták Tajvanról, és a szigetet a Kínai Köztársaság hadserege foglalta el, amelyet a Csang Kaj-sek vezette jobboldali, konzervatív, antikommunista Kuomintang (szó szerinti fordításban: Nemzeti Párt) vezetett.

A szárazföldi Kínában polgárháború dúlt a Kuomintang (amelyet az USA támogatott) és a Kínai Kommunista Párt (amelyet a Szovjetunió támogatott) között. A japán csapatok Kínából való kivonulása után folytatódott, és a Mao Ce-tung vezette kommunisták győzelmével ért véget 1949 végén, valamint a Kínai Népköztársaság (KNK) kikiáltásával a szárazföldi területen. A Kuomintang a hozzá hűséges csapatokkal és civilekkel együtt Tajvanra evakuált, és államát Kínai Köztársaságnak (ROC) nevezte el, arra törekedve, hogy a fennhatóságát a szárazföldi Kínára is kiterjessze. Azóta tart a Tajvan körüli hosszú távú konfliktus.

A kínai polgárháborús vereséget követően a Kuomintang katonai diktatúrát és egypárti rendszert hozott létre a szigeten. Csang Kaj-sek generalisszimusz volt az egyeduralkodó. A párt a szárazföldi kínai bevándorlókra támaszkodott, akik velük együtt költöztek Tajvanra. Részarányuk Tajvan lakosságán belül valamivel magasabb, mint 10%. A szigeti államalakulat hivatalos nyelvévé az észak-kínait nyilvánították, amely csak a bevándorlók számára jelentett anyanyelvet. Bevezették a hadiállapotot, és az ellenzékiség vagy az engedetlenség minden megnyilvánulását keményen elfojtották. Ezeket a cselekményeket „fehérterrornak” nevezték. Az Amerikai Egyesült Államok katonai támogatást nyújtott a Kínai Köztársaságnak, hogy megakadályozza a Kínai Népköztársaságot Tajvan szigetének megszállásában és elfoglalásában.

„Két Kína” vagy „Egy Kína”

Mind Peking, mind Tajpej kizárólag önmagát ismerte el legitim hatóságként egész Kínában – a szárazföldön és Tajvanon. Ezért "két Kína" létezett, és a Kuomintang párt csak az egyiknek – a szigeten működő kormánnyal rendelkezőnek – a legitimitását fogadta el.

1949-től 1971-ig a nemzetközi közösség a Kínai Köztársaságot az egész ország legitim autoritásának tekintette. Az ENSZ egyik alapítója volt, és helyet kapott a Biztonsági Tanácsban is. Idővel, miután a Kínai Népköztársaság és a Szovjetunió közötti kapcsolatok élesen megromlottak, és megkezdődött a kommunista Kína fokozatos gazdasági liberalizációja, az Egyesült Államokkal és más nyugati országokkal való kapcsolatai fokozatosan javulni kezdtek, aminek következtében 1971-ben az ENSZ-ben az „egyik Kínát a másikra” cserélték. Ez rendkívül megnehezítette a Kínai Köztársaság nemzetközi kapcsolatait, mivel a KNK meghirdette az „egy Kína-politikát”, ami azt jelenti, hogy a külföldi országok nem tarthatnak fenn hivatalos diplomáciai kapcsolatot egyszerre „mindkét Kínával”, és választaniuk kell a KNK és a Kínai Köztársaság között. A kommunista Kína diplomáciai lépésekhez, sőt néha gazdasági szankciókhoz folyamodik azokkal az államokkal szemben, amelyek még mindig diplomáciai kapcsolatokat mernek fenntartani Tajvannal. Emlékezhetünk Litvánia esetére, amely 2021-ben Vilniusban megnyitotta a Kínai Köztársaság diplomáciai képviseletét – a Kínai Népköztársaság pedig kereskedelmi korlátozásokat vezetett be vele szemben. A Kínai Népköztársaságnak ez a politikája oda vezetett, hogy Tajvant ma már csak 12 ország ismeri el hivatalosan a világon, amelyek között nincsenek nagy, gazdaságilag fejlett országok. Más államok (beleértve a KNK-t is) nem hivatalos összekötő ügynökségeken és képviseleteken keresztül tartják fenn kapcsolataikat Tajvannal.

Az 1970-es években a Kínai Köztársaság reformokba kezdett. Az 1990-es évek eleje óta, az alkotmány módosítása után hivatalosan nem mondott le az egész Kínára vonatkozó igényeiről, de nem használ ilyen retorikát, és „nem vitatja, hogy a KNK ellenőrzi Kína szárazföldi részét”. Mindkét ország elfogadta az úgynevezett 1992-es konszenzust, elismerve, hogy Kína egyetlen ország, különböző kormányokkal és politikai rendszerekkel. Tajvan azonban több mint egy tucatszor kérte felvételét az ENSZ-be (amit a KNK ellenzett), miközben nem nyilvánította ki függetlenségét (mert Kínának tekinti magát). A Kínai Népköztársaság az „egy ország, két rendszer” egyesítési modellt javasolja Tajvan számára, amely lehetővé teszi Tajvan számára, hogy a Kínai Népköztársaság elnöksége alatt álló egységes Kína keretein belül fenntartsa saját politikai és gazdasági politikáját. A tajvani politikai pártok is eltérő nézeteket vallanak a szárazföldi Kínáról. A Kuomintang például a Tajvan vezetése alatti egyesülés mellett érvel (és vezeti a megfelelő koalíciót), a Demokratikus Progresszív Párt pedig a függetlenség kikiáltása mellett (és a másik koalíciót vezeti).

1949-től napjainkig a Kínai Népköztársaság és a Kínai Köztársaság (Tajvan) közötti katonai feszültség több alkalommal is ellenségeskedéssé fajult. Ezeket a „Tajvani-szoros válságainak” nevezték el. A Kínai Köztársaság a polgárháború után is fenntartotta hatalmát több, Kína partjainál fekvő szigeten. A főbb események e szigetek státusza miatt bontakoztak ki, és a KNK-nak 1955-ben sikerült átvennie az irányítást két szigetcsoport felett. Az USA mindezen epizódok során katonai és diplomáciai támogatást nyújtott Tajvannak.

1955-ben az Egyesült Államok és a Kínai Köztársaság kétoldalú „kínai-amerikai kölcsönös védelmi szerződést” írt alá, amely előírta, hogy az Egyesült Államok megvédi Tajvant a Kínai Népköztársaság esetleges agressziójával szemben. Az Egyesült Államok és a Kínai Köztársaság közötti diplomáciai kapcsolatok 1979-es hivatalos megszakítása után az Egyesült Államok Kongresszusa egyoldalúan elfogadta a „Tajvani kapcsolatokról szóló törvényt”, amely bár formálisan nem volt kormányközi szerződés, megerősítette az Egyesült Államok 1955-ben vállalt kötelezettségeit a sziget védelmének biztosítására.

Attól kezdve, hogy a Kuomintang 1947-ben átvette az irányítást a sziget felett, Tajvan a következő negyven évben hadiállapot alatt állt. Ezeknek az éveknek a nagy részében a tajvani nép elnyomást, üldözést és a politikai jogfosztást szenvedett el. A „fehér terror” 1947-ben kezdődött a Kuomintang-kormány elleni tiltakozások kemény elfojtásával. A tajvaniak többsége (mintegy 85%-a) dél-kínai bevándorlók leszármazottja, akik főként a 17-19. században költöztek a szigetre. Saját nyelvük van (tajvani hoklo), amely jelentősen különbözik a hivatalos észak-kínaitól. Tajvan politikai rendszere csak Csang Kaj-sek 1975-ben bekövetkezett halála után kezdett fokozatosan liberalizálódni.

Legidősebb fia, Csiang Csinggo uralmának végén, 1987-ben feloldották a szigeten a hadiállapotot. (Csiang Csinggo az 1920-as években Moszkvában tanult, Lenin nővérével élt együtt, sőt felvette a Jelizarov vezetéknevet is; az 1930-as években dolgozott, 1937-ben letartóztatták, majd visszatért Kínába. A Kuomintang baloldali szárnyának aktivistája volt, sőt az Antikommunista Liga tagja is. Kitüntette magát azzal, hogy megfékezte a kommunista mozgalmakat a szigeten és reformokat hajtott végre). Egy évvel korábban alakult meg elsőként az ellenzéki Demokratikus Progresszíó Pártja, amely ellenezte a „két Kína” elvét. Lemond a Tajvan és a Kínai Népköztársaság kizárólagos hatalmának nevezési jogára vonatkozó követelésekről, és Tajvan függetlenségét szorgalmazza. Li Denghui, a Kínai Köztársaság élén álló első tajvani születésű ember kormányzása idején az ország a valódi demokrácia felé kezdett elmozdulni. Először a parlament („törvényhozó jüan”) elhunyt tagjainak pótlására rendezett választásokat, 1996-ban pedig megtartották az első demokratikus elnökválasztást, amelyet Li Denghui nyert meg. Bár ő a Kuomintang párt képviselője volt, amely kezdetben Tajvant Kína részének tekintette, Lee támogatta a sziget függetlenségét. A "tajvanizálás" irányába indult el – a Kínától elkülönülő tajvani identitás kialakítása, a sziget őslakosságának nagyobb politikai részvételének elősegítése, a tajvani nyelv fejlesztése állt a programjában.

Ennek eredményeként 2000-ben Tajvan történetében először választottak elnököt a Demokratikus Progresszíó Pártja (DPP) részéről, Chen Shuibian személyében, aki két cikluson át, 2008-ig volt hivatalban. A Kuomintang párt egyes tisztségviselői azzal vádolták Li Deng-hui-t, hogy megosztotta a pártot és titokban a DPP-t támogatta. Ennek következtében kilépett a Kuomintangból, és megalapította saját pártját, a Tajvani Szolidaritás Unióját, amely nyíltan kiállt a függetlenség mellett, és koalícióra lépett a DPP-vel. Így Tajvan politikája kettévált a DPP által vezetett „nagy zöld koalícióra”, amely a különálló „tajvani” identitás és a sziget függetlensége mint végső cél felé húzott, és a „nagy kék koalícióra” – a Kuomintang pártra és politikai szövetségeseire, akik Tajvant továbbra is Kínának tekintik, csak más politikai rendszerrel. A Kínai Kommunista Párttal való történelmi ellenségeskedés dacára az utóbbi pártot hajlamosabbnak tartják a párbeszédre és a megegyezésre a Kínai Népköztársasággal. Nem nevezhetők azonban Kína kommunista alapokon történő egyesítése támogatóinak. Tajvan elnöke 2008-2016 között a Kuomintang képviselője, Ma Ying-jeou volt; az ő kormányzása alatt jelentősen javultak a kapcsolatok a KNK-val, és viszonylag enyhültek a feszültségek. Ő volt a Kínai Köztársaság első és egyetlen elnöke, aki személyesen találkozott a Kínai Népköztársaság vezetőjével.

2016-ban ismét Tajvan elnöke lett Tsai Ing-wen, aki támogatja a sziget függetlenségét. Két ciklusa alatt (2024-ig) számos gazdasági reformot kezdeményezett, növelte a védelmi kiadásokat, és nemzeti nyelvvé tette a tajvani hoklo és hakka nyelvet, valamint 16 őslakos nép nyelvét. Az elnök a Kínai Népköztársaságtól való gazdasági függőség csökkentésére és a délkelet-ázsiai és csendes-óceáni térség országaival való együttműködés fejlesztésére irányuló politikát folytatott. Az Egyesült Államok égisze alatt a Csendes-óceánon túli partnerségbe való belépés irányát követte. Elnöksége alatt Tajvan és a Kínai Népköztársaság kapcsolatai jelentősen megromlottak.

Ázsiai kistigris mikrochippel

Az egyik fő oka annak, hogy a Tajvan körüli konfliktus az egész világ és a két „nagyhatalom” – az USA és a Kínai Népköztársaság – számára olyan nagy jelentőséggel bír, a gazdasági fejlettségi szintje. Tajvan a nominális GDP és a vásárlóerő-paritáson számított GDP tekintetében a 21., az egy főre jutó GDP tekintetében pedig a 14. helyen áll. A tajvani gazdaság fejlődése a japán megszállás alatt kezdődött. A sziget a Japán Császárság egyik gyarmata volt, mégis megépültek a vasutak és a vízerőművek, és fejlődött a mezőgazdaság. A Kínai Köztársaság hadseregének Tajvanra való visszavonulása után a szárazföldről származó aranykészlet és tőke egy része a szigetre került. Ez, valamint az amerikai pénzügyi támogatás és befektetés megalapozta a „tajvani gazdasági csodát”. A sziget a négy „ázsiai tigris” egyikeként vált ismertté. Fő gazdasági specializációja az összes elektronikai termékben használt mikroelektronikai áramkörök (félvezetők) gyártása. Tajvan a világ félvezetőinek több mint 60%-át állítja elő, köztük a legmodernebb és csúcstechnológiás félvezetők több mint 90%-át. Az ország emellett a világ 9. helyén áll a petrolkémiai ipar fejlesztése terén, és magasan fejlett a mezőgazdaság, a textilipar, az élelmiszeripar és a repülőgépipar. Tajvan emellett erős katonai-ipari komplexummal, bankszektorral és külkereskedelemmel is rendelkezik. Az ország „Kínai Tajpej” néven csatlakozott a Kereskedelmi Világszervezethez és más kereskedelmi szervezetekhez, és a nemzetközi diplomáciai elismerés szinte teljes hiánya nem befolyásolja jelentősen a más államokkal való kereskedelmi kapcsolatait.

Ugyanakkor Tajvan szoros kereskedelmi kapcsolatokat ápol az anyaországgal, Kínával is, amely a sziget exportjának nagy részét bonyolítja. Tajvan egyben Kína legnagyobb kereskedelmi partnere is az összes ország közül. Az elmúlt években a tajvani hatóságok diverzifikálták az exportot, ami csökkenti a Kínától való függőséget, de az országok továbbra is szoros gazdasági kapcsolatokat ápolnak.

A KNK-val fenntartott kapcsolatok kiéleződése és az elnökválasztás

Az elmúlt években a KNK fokozta agresszív retorikáját és növelte a provokatív katonai manőverek számát a Tajvani-szorosban. A Tajvannal kapcsolatos konfrontáció éles eszkalációjára 2022-ben került sor, amikor az amerikai képviselőház akkori elnöke, Nancy Pelosi hivatalosan is ellátogatott a szigetre. Ez rendkívül éles reakciót váltott ki a KNK részéről, amely nagyszabású hadgyakorlatokat kezdett a Tajvani-szorosban. Kínai repülőgépek többször megsértették Tajvan légterét, és az Egyesült Államok nem hivatalos csatornákon keresztül katonai válaszlépésekkel fenyegetőzött a látogatás miatt. Végül is a látogatás lezajlott, de ez ahhoz vezetett, hogy a Kínai Népköztársaság gazdasági szankciókat vezetett be Tajvan és személyesen Nancy Pelosi ellen. Azóta sem enyhült a Tajvan körüli nemzetközi feszültség. A KNK a hibrid háború és a szigetre gyakorolt nyomásgyakorlás különböző taktikáit alkalmazza: bátorító retorikát a lehetséges egyesülésről és a „kínai nemzet egységéről”, ellenségeskedések kirobbantásával való fenyegetést, zsarolást, dezinformációt, kibertámadásokat, és kísérleteket Tajvan belső megosztására politikai eszközökkel... Egyes kutatók ezt "elnyomó taktikának" nevezik.

A 2024 elején tartandó tajvani elnök- és parlamenti választások meghatározzák a sziget jövőbeli politikai irányvonalát és a Kínával való kapcsolatát. Hszi Csin-ping kínai anyaországi elnök újévi beszédében kijelentette, hogy Tajvan „biztosan újraegyesül” a KNK-val. A kínai propaganda hangsúlyozta, hogy a tajvaniaknak a Kuomintang jelöltjét kell választaniuk, hogy béke legyen, és ne törjön ki háború. A Kínai Népköztársaság régóta hangoztatja, hogy a tajvani függetlenség kikiáltására tett bármilyen kísérlet háborút jelent.

Lai Tsing-de 40,05%-os eredménnyel nyerte meg az elnökválasztást; ő a Demokratikus Progresszív Párt jelöltje, aki Tsai Ing-wen második elnöki ciklusa alatt alelnök volt. Korábban Tajvan miniszterelnöki tisztségét töltötte be. Elődjéhez, Tsai Ing-wenhez hasonlóan ő is Tajvan függetlenségét támogatja végső célként, és ellenzi a Kínához való közeledést. A kínai hatóságok „bajkeverőnek” és „veszélyes szeparatistának” nevezik. Ugyanakkor, akárcsak Tsai Ing-wen a kormányzása idején, ő sem tervezi a függetlenség kikiáltását, hangsúlyozva, hogy Tajvan már független állam, amelyet Kínai Köztársaságnak hívnak.

A Kínai Népköztársaság egyetlen jelölt állítását támogatta volna az ellenzéki pártok részéről: a Kuomintang és a Tajvani Néppárt közös jelöltjét. Az erről szóló tárgyalások a Kína-barát tajvani exelnök, Ma Jing-ceou közvetítésével folytak, de végül kudarcba fulladtak, külön jelölteket állítottak. Hou Yui, a Kuomintang jelöltje a szavazatok 33,49%-át, a TNP-s Ke Wenzhe pedig 26,46%-át szerezte meg. Az elnökválasztást Tajvanon hagyományosan egy fordulóban tartják.

A parlamenti választásokon a DPP 51, a Kuomintang 52, a Tajvani Néppárt pedig 8 mandátumot szerzett, így a többség kialakulása az utóbbin múlik. Azt egyelőre nem tudni, hogy Ke Wenzhe kinek az oldalára áll majd, hiszen a választási kampány során ellentmondásos kijelentéseiről maradt emlékezetes. Az azonban már most látszik, hogy a parlament, ahol a legnagyobb frakció a Kuomintang, visszafogó tényezővé válhat Lai Tsing-de elnök politikájának megvalósításában.

Mi lesz a továbbiakban Tajvannal?

Nehéz megjósolni, mi vár Tajvanra. Nyilvánvaló, hogy a Kínai Népköztársaság folytatni fogja a hibrid nyomást, hogy megszerezze az ellenőrzést a sziget felett, az „egy ország, két rendszer” elvét hirdetve. Nem zárható ki egy erőszakos fenyegetés sem, mivel a szárazföldi Kína esetleg támadásra készülhet. Egyes szakértők szerint azonban egy 2024-es háború valószínűtlen. Csak bizonyos vis maior körülmények és okok esetén lehetséges, vagy azzal a feltétellel, hogy Tajvan kikiáltja függetlenségét, amit még a DPP sem valószínű, hogy megtenne.

Ráadásul a KNK még nem merítette ki összes politikai és gazdasági eszközét annak érdekében, hogy Tajvant az újraegyesítésről szóló tárgyalások megkezdésére kényszerítse. A tajvaniak számára erős érvet jelentenek a KNK-val ilyen feltételekkel történő egyesülés ellen az elmúlt évek hongkongi eseményei. Ott a kínai hatóságok fokozatosan szűkítik a régió politikai autonómiáját, cenzúrát vezetnek be a médiában és erőszakkal elfojtanak minden demokratikus tiltakozást. Ezért már most világos, hogy a szárazföldi Kínával való egyesülési kísérletek hogyan fognak végződni.

A sziget sorsát befolyásoló egyik kulcsfontosságú tényező az Egyesült Államok álláspontja lesz. Mennyire komolyan hajlandóak a tengerentúli partnerek csatlakozni a sziget védelméhez egy kínai agresszió esetén? A jelentős katonai támogatás ellenére a KNK egyértelmű előnyben van Tajvannal szemben az emberi erőforrások, a technológia és a gazdasági teljesítmény tekintetében. A nagy kérdés az, hogy az USA kész-e saját katonai erőit Tajvan védelmére elkötelezni, különösen a 2024 novemberében esedékes amerikai választások fényében.

Érdemes tisztában lennünk azzal, hogy a Kínai Népköztársaságnak Tajvanért folytatott háborúja a sziget területén az egész világot félvezetőkkel ellátó ipar miatt a világ GDP-jének mintegy 10%-ába kerülhet: ez több, mint a világjárványok, a globális bankválság vagy akár az ukrajnai háború által okozott veszteségek. Ez mind a kínai szárazföldet, mind az Egyesült Államokat érintené, nem is beszélve magáról a szigetről, amelynek gazdasága tönkremehet. A Bloomberg szerint Kína GDP-jének akár 16,7%-át is elveszítheti egy katonai invázió esetén, az USA pedig akár 6,7%-ot is, ha beavatkozik a konfliktusba.

Ezért a Kínai Népköztársaság úgy fog Tajvan annektálására törekedni, hogy gazdaságát és emberi erőforrásait békésen megőrizze. Ez a legutóbbi, súlyos korrupcióról szóló jelentésekkel összefüggésben is kulcsfontosságú, amely ügyek a kínai Népi Felszabadító Hadsereget is érintik. A háború veszélye azonban hosszú távon továbbra is fennáll.

Peking számára Tajvan léte állandó problémát jelent, és mindenáron igyekszik meghódítani a szigetet. Ahogy Moszkva is meg akarja hódítani Ukrajnát. Kína és Oroszország ebben hasonlít egymásra.

Összegezve: a tajvani krízis jelenleg be van fagyva, és valójában senkinek sem érdeke felmelegíteni: háború egyelőre tehát nem várható. Azonban mégis kirobbanhat véletlenül, valamilyen incidens folytán: de annak mindannyian meg kellene fizessük az árát. És az egyre rosszabb gazdasági helyzetben lévő Kínai Népköztársaság valószínűleg ezt nem engedheti meg magának.Nos, meglátjuk mi lesz, csak háború ne legyen.

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása