Aki azt gondolná, hogy Teherán legnagyobb ellensége Izrael vagy az Egyesült Államok, az nagyot téved. Ezeket a hatalmakat sem szereti és mindenféle méretű sejtánnak (sátánnak) nevezgeti, de a valódi, engesztelhetetlen ellensége az Iszlám Állam. Erről írt rövid tanulmányt a The Insiderbe Jurij Macarszkij, a terület hivatott ismerője, melyet van szerencsém kissé szabadon ismertetni. 

(Képünk illusztráció)

Arról van szó, hogy miközben az iráni hatóságok különböző terrorista csoportokat mozgósítanak az Izrael elleni háborúra, Irán maga is az egyik legbrutálisabb terrorszervezet, az ISIS támadása alá került. Január elején az ISIS öngyilkos merénylői véres támadást hajtottak végre az iráni tábornok, Qassem Suleimani sírja ellen (akit 2020-ban egy amerikai drón ölt meg), ami az önjelölt kalifátus szándékos Irán-ellenes akciója volt. Irán válaszul 11 rakétát lőtt ki az iraki Erbilre és további négyet a szíriai Idlíbre. A konfliktus középpontjában a síiták és a szunniták régóta tartó szembenállása áll, így nem tudnak kibékülni, de egyikük sem képes elpusztítani az ellenséget, így a véres összecsapások a végtelenségig folytatódásra vannak ítélve.

Hogyan is kezdődött mindez?

„Azt hinni, hogy a háború, amit folytatunk, csak az Iszlám Állam háborúja, tévhit. Ez az összes muszlim háborúja, az Iszlám Állammal az élen. Ez a muszlimok háborúja a hitetlenek ellen” – mondta Abu Bakr al-Bagdadi, az ISIL vezetője ritka hangüzeneteinek egyikében. A beszéd 2015 májusában hangzott el, körülbelül egy évvel azután, hogy al-Baghdadi bejelentette a Szíriára és Irakra kiterjedő kalifátus létrehozását - ez azonos az „Iraki és Levantei Iszlám Állammal” vagy ISIL-lel, amelyet a muszlim hadseregek élcsapatának neveztek. Amikor az önjelölt kalifa a beszédet rögzítette, az ISIL a területi térnyerés csúcsán volt. A terrorszervezet leigázta Szíria csaknem felét, és hatalmas területeket ellenőrzött Nyugat-Irakban. De már akkor is látható volt, hogy al-Bagdadi rémálma fölött hogyan gyülekeznek a felhők: a nyugati országok ekkorra már összeállították katonai koalíciójukat egy új közel-keleti háborúhoz, repülőgépeik az ISIS bázisait és konvojait bombázták, a helyi – szíriai és iraki - erők pedig egyre nagyobb ellenállást tanúsítottak a kalifátus harcosai ellen.

Al-Bagdadi és társai már nem az újabb területszerzések kérdésével álltak szemben, nekik meg kellett tartaniuk, amit már elfoglaltak. Ehhez pedig az ISIS-nek emberekre volt szüksége. Azon muszlimok seregeire, akik – ahogy al-Bagdadi várta – meghallják a hívását, és rohannak, hogy csatlakozzanak hozzá. Csak a „kalifátus árnyékában” – mondta az ISIS-vezér – a muszlimok megszabadulhatnak a hitetlenek hazugságaitól, erőszakától és megaláztatásától. És tudta, hogy a megszólítottak közül sokak számára a hitetlenek nemcsak keresztények, zsidók és ateisták, hanem síita muszlimok is.

Az ISIS propagandistái által kiadott Dabiq magazin 13. számában egy cikk jelent meg a síitizmus történetéről. A cikket Irán legfőbb vezetőjének, Khomeini ajatollahnak az arcára applikált célkereszttel illusztrálták, és a „Ismerd meg az ellenséget” címet viselte. Nem hagyott kétséget afelől, hogy az ISIS pontosan hogyan bánik a síitákkal.

Szunniták kontra síiták: a konfliktus lényege

Ha eltekintünk a „Ismerd meg az ellenséged” című cikk propagandaelemétől, a dzsihadisták állításai a síitákkal szemben (a cikk "rafidiknek", azaz hitehagyottaknak nevezi őket) a következőképpen foglalhatók össze: hitetlenek („kafírok”), a keresztényekkel való együttműködést a szunnitákkal való szövetség helyett előnyben részesítik, vezetőik erőszakkal térítik át a szunnitákat a síitizmusra, és megölik azokat, akik továbbra sem hajlandók alávetni magukat nekik. A hitetlenséget a fő bűnként, az összes többit pedig annak következményeként azonosították. A hitetlenség ebben az összefüggésben nem jelenti az Istenbe vetett hit hiányát – a síiták hisznek Allahban és imádják Allahot. Sok szunnita számára, még azok számára is, akik nem olyan radikálisak, mint az ISIS követői, a hitetlenség elsősorban a szunnita iszlám alapvető tanításainak elutasítását jelenti, például az első négy igaz kalifa tiszteletét, akik Mohamed próféta halála után vezették a muszlim közösséget, és az olyan vallási gyakorlatoktól való tartózkodást, amelyek nem voltak elterjedtek a muszlimok első generációja körében.

A síiták ezzel szemben az első imámokat szélhámosoknak tekintik. Ez a fő doktrinális különbség közöttük és a szunniták között. Biztosak abban, hogy Allah egyetlen családot jelölt ki az iszlám világ élére az idők végezetéig – Mohamed próféta Ali nevű vejét és annak leszármazottait. Minden más, aki a vezetésre igényt tart, beleértve az első kalifákat is, csaló és bitorló. A síiták különösen tisztelik Alit, aki a negyedik kalifa lett, de ellenségei hamarosan megölték, és leszármazottait, akik örökölték a síita közösség feletti uralmat. Ez a tisztelet nem terjedt és nem is terjedhetett el a muszlimok első generációja körében, ezért a szunniták nemkívánatos, sőt veszélyes újításnak – „bidának” – tekintik. Ez az, ami miatt a szunnita világ jelentős része megtagadja a síitáktól a jogot, hogy egyáltalán muszlimnak nevezzék őket.

A modern síiták hangsúlyozzák, hogy őseik évszázadokon át kénytelenek voltak a szunniták uralma alatt élni, akik marginalizálták és üldözték azokat az alattvalókat, akiket nem tekintettek vallástársaiknak. Még a tizedik században létrejött, síiták által vezetett fatimidák kalifátusa sem volt a szó teljes értelmében vett síita állam. Fő tartományai Észak-Afrikában helyezkedtek el, meglehetősen messze a síitizmus szellemi központjaitól, melyek Irakban és Iránban találhatóak. A fatimida kalifák alattvalói többnyire szunniták voltak. Maguk az uralkodók pedig a síita iszlám egy viszonylag kis ágához tartoztak, amely az ortodox síiták mércéjéhez képest meglehetősen forradalmi volt.

Irán a síiták élén

Az a folyamat, amelynek során a síitizmus egy marginális kis szekta ideológiájából a közel-keleti, majd a világpolitika jelentős tényezőjévé vált, meglehetősen hosszú – a 16. század elejétől a 18. századig tartó – és meglehetősen véres volt. Ezt I. Iszmail sah, a perzsa uralkodó Szafavida-dinasztia alapítója kezdte el. A mai Irán szinte teljes területét, valamint Azerbajdzsánt, Örményországot és Dagesztán egy részét leigázta, majd elkezdte az akkoriban túlnyomórészt szunnita irániak áttérítését a síitizmusra.

A történészek több okot is megneveznek, amelyek a sahot ilyen lépésre késztették. Először is, fanatikus síita volt, gyűlölte a szunnitákat, és minden lehetséges módon üldözte őket. Másodszor, az iszlám egy másik ágára való áttérés segítségével el akart határolódni a szomszédos szunnita országok és népek kulturális és politikai befolyásától, mindenekelőtt a barátságtalan Oszmán Birodalomtól. No és harmadszor: a közös, a szomszédoktól eltérő hit a „nemzet” megszilárdítását, a közösség és az egység érzetének megteremtését szolgálta.

Az emberek azonban ezeket a közös vonásokat és az egységet felvállalva sem adták fel szunnita identitásukat. Iszmail az iráni ellenállásra mecsetek lerombolásával, prédikátorok kivégzésével és szunnita tulajdon lefoglalásával válaszolt. Neve évszázadokra a militáns szunna-ellenesség és a síitizmusra való erőszakos áttérés szinonimájává vált.

Nem véletlen, hogy az ISIS „Dabiq” című magazinjának már említett cikkében I. Iszmail és leszármazottai negatív hősként, szó szerint a gonosz megtestesítőjeként jelennek meg. A jelenlegi iráni vezetést pedig ugyanebben a cikkben a szafavidák örököseiként és ügyük folytatóiként írják le.

Ugyanakkor az Iránban uralkodó ajatollah-rezsim formálisan nem áll szemben a szunnita világgal. Alapítója, Ruhollah Khomeini ajatollah tudatosan elutasította, hogy a síizmust az állami ideológia alapjaként említse. Mind az 1979-es forradalmat, amely Khomeinit hatalomra juttatta, mind a forradalom eredményeként létrejött köztársaságot „iszlám”, nem pedig „síita” megjelöléssel illetik.

Az ország alkotmánya azonban kifejezetten kimondja, hogy csak síita lehet elnök; a forradalom győzelme óta egyetlen szunnita sem töltött be miniszteri posztot, és nem neveztek ki szunnitát kormányzónak vagy polgármesternek. A szunnita irodalom gyakorlatilag hozzáférhetetlen az országban, és a fővárosban, Teheránban élő mintegy egymillió szunnita mindössze kilenc imateremmel kénytelen beérni, amelyeket a hatóságok hangzatosan mecsetnek neveznek.

De nem is arról van szó, hogy a síiták hogyan bánnak a szunnitákkal. Sokkal inkább arról, hogy a szunniták hogyan látják a síitákkal való kapcsolatukat. Különösen, amikor a síitáknak való alávetettségről van szó. A világ muszlimjainak többsége szunnita. A síiták az összes felekezet közül legfeljebb a világ muszlim lakosságának 15%-át teszik ki. Nem sok olyan ország van a bolygón, amelynek túlnyomórészt síita lakossága van. Ilyen Irán, a szomszédos Irak és Azerbajdzsán, amelynek lakossága tömegesen tért át a síitizmusra I. Iszmail idején, valamint Bahrein.

Irakban, bár már viszonylag a közelmúltban is többségben voltak, a síiták viszonylag erőtlen többségnek számítottak. Irak földjei évszázadokon át az Oszmán Birodalom részei voltak, ahol a szunnita iszlám volt az uralkodó vallás. Irakot 1704-től kezdve közel másfél évszázadon át a mamlúk hódítók uralták, akik szintén szunniták voltak. 1831-ben az oszmánok visszatértek, és az első világháborúban elszenvedett vereségükig uralták Irakot. Hivatalosan 1920-ban adták át a hatalmat Irak felett a briteknek.

A britek az úgynevezett népszövetségi mandátum keretében szerezték meg az ellenőrzést a Közel-Kelet nagy része felett, amely a gyarmati idők közigazgatási rendszere volt, mivel úgy vélték, hogy az ázsiai népek megérdemlik a függetlenséget, de még nem állnak készen rá, és ezért a nagy európai hatalmak ellenőrzése alatt kell „felnőniük” a demokráciához.

A gyarmati közigazgatás a szunnita sejkekre támaszkodott – konzervatív vidéki nemesekre, akik készek voltak együttműködni a britekkel, cserébe az oszmán idők óta megszokott szokásaik és előjogaik megőrzéséért. Ők voltak azok, akik a britek alatt a kis- és középhivatalnokok feladatait látták el. Irak mindhárom királya, aki a brit mandátum alatt és után is uralkodott, szunnita volt. A monarchia 1958-as megdöntése után Irak szinte valamennyi uralkodója szintén szunnita volt.

Az egyetlen kivétel Abdel Kerim Qassem tábornok volt, aki az országot monarchiából köztársasággá változtató puccsot vezette. Qassem apja szunnita, anyja síita volt, és ő maga dacosan elhatárolódott mindkét felekezettől.

Szaddám Huszein, aki 1979 és 2003 között egyedül uralkodott, szintén szunnita volt. Az ő uralmának az amerikai inváziót követő megszűnése indította el azokat a folyamatokat, amelyek végül az ISIS kialakulásához vezettek. Husszein nem bízott a síitákban: a Közel-Keleten, ahol a vallási hovatartozás gyakran többet jelent, mint az oktatás és a kapcsolatok, és ahol még a politikai pártok is felekezeti hovatartozáson alapulnak, nem számíthatott a síita többség teljes lojalitására.

A síita szellemi és politikai vezetőket börtönbe és száműzetésbe küldték, eltűntek vagy rejtélyes körülmények között életüket vesztették. A síitáknak megtiltották, hogy megtartsák ünnepeiket vagy más módon kifejezzék vallásuk iránti elkötelezettségüket. Nem meglepő tehát, hogy az iraki síiták lelkesedéssel fogadták az 1979-es iráni iszlám forradalmat, sőt, saját felkelésükkel megpróbálták megismételni szomszédaik és hittestvéreik sikerét.

Az elhamarkodottan előkészített felkelésnek nem volt esélye a sikerre, és gyorsan leverték. De az egész Közel-Kelet számára megmutatta, hogy az iráni forradalom a síitizmust potenciálisan veszélyes ideológiává tette a szunnita autokraták számára. Veszélyes, de irányítható mindaddig, amíg a büntetőapparátus, a bíróságok és a hadsereg ezen autokraták kezében marad, a választások elmaradnak vagy manipuláltak, és így a többség álláspontját figyelmen kívül lehet hagyni.

Amerikai hozzájárulás a síitizmus fejlődéséhez

A fentiek mind jellemzőek voltak Irakra hosszú évtizedekig – egészen addig, amíg Szaddám Husszeint meg nem buktatták az Egyesült Államok vezette nemzetközi koalíció csapatai. Az amerikaiak felszámolták a tekintélyelvű kormányzati rendszert, és a Washington által kinevezett ideiglenes kormányzat rövid ideig tartó kormányzása után szentesítették Irak valódi választási demokráciára való áttérését – vagyis egy olyan rendszerre, amelyben a kisebbségben lévő szunniták, akik megszokták a dominanciát, hirtelen azon kapták magukat, hogy meg kell osztozniuk a hatalmon a síita többséggel. Ez önmagában elég lett volna egy erőteljes síitaellenes ellenállás kialakításához. De a szunnitáknak jobb okuk is volt arra, hogy gyűlöljék a síitákat.

Szaddám megdöntése után az amerikaiak egyszerűen feloszlatták az iraki hadsereget és a hírszerző szolgálatokat, több százezer embert elbocsátva. A síitákat, akiket az amerikaiak természetes szövetségeseknek tekintettek a Husszein szunnita szimpatizánsai elleni harcban, tiszti és tábornoki pozíciókba helyezték. Az elbocsátottak közül sokan bujkáltak, és onnan indítottak háborút az amerikai jelenlét és a síita uralom ellen.

Paradoxnak tűnhet, de a síita Irán aktívan részt vett a szunnita felkelés finanszírozásában és felfegyverzésében. Valójában nincs ebben semmi paradoxon. Teherán komolyan remélte, hogy Irakot is bevonja informális birodalmába, amely már magában foglalta Szíriát és Libanont, amely anyagilag és politikailag az ajatollahoktól függött. Ezeket a terveket mindenekelőtt az amerikai katonai jelenlét akadályozta meg Irakban. Ezért az irániak úgy döntöttek, hogy elviselhetetlen körülményeket teremtenek az amerikaiak számára, hogy távozásra kényszerítsék őket az országból, majd legyőzik az irreguláris szunnita milíciákat, amelyek nyilvánvalóan kevésbé voltak veszélyesek, mint az amerikai hadsereg. A dolgok azonban nem a terv szerint alakultak.

A felkelők által indított véres gerillaháború ellenére az amerikaiak nem siettek elhagyni Irakot. Az erőszakhullámra tömeges letartóztatásokkal válaszoltak, és börtönökbe, táborokba küldték mindazokat, akiket azzal gyanúsítottak, hogy részt vettek a felkelésben vagy segítették a gerillákat. Volt katonatiszteket, tisztviselőket és hitszónokokat börtönöztek be. Ott kapcsolatokat tudtak kiépíteni egymással és eszmét cseréltek. Ez egy újabb fontos lépés volt az ISIS kialakulásában.

Amikor a dolgok nem a terv szerint alakultak, és az amerikaiak gyors kiűzése helyett Irakból Irán egy elhúzódó, „mindenki mindenki ellen” háborút kapott, Teherán megszakította a szunnita lázadóknak nyújtott támogatást, és az iraki síitáknak küldte. Azoknak, akiknek nem tetszett az elhúzódó amerikai jelenlét az országukban, és az, hogy az új, bár szinte kizárólag síita kormánynak számolnia kellett az amerikai érdekekkel. Az új iráni terv az volt, hogy minden lehetséges módon segítsék a síita csoportokat az amerikaiak és a szunniták elleni háborúban.

Az amerikai hadsereg ugyan 2011-ben elhagyta Irakot, de ez nem állította meg a háborút. A síiták Irán nyilvánvaló közreműködésével erősen tartották magukat a hatalomban. Így Irakban legalább egy tucatnyi Teherán iránt elkötelezett politikai párt működött, és sokuknak saját militáns szervezeteik voltak, amelyek közvetlenül részt vettek a harcokban. Irán szinte leplezetlenül fegyverezte fel és finanszírozta ezeket a szervezeteket.

Kiváltságos helyzetüktől megfosztva és a síita csoportok folyamatos fenyegetése miatt az iraki szunniták gyorsan radikalizálódtak. Korábbi befolyásuk elvesztéséért az amerikaiakat, a választott demokráciát és a síitákat okolták. Abu Bakr al-Bagdadi pedig az ISIS kikiáltásakor azt ígérte, hogy a kalifátusában a fentiek közül egyiknek sem lesz helye.

Addigra a síiták iránti megvetés, az amerikaiak iránti gyűlölet és a demokrácia iránti undor keveréke már rég nem volt újdonság a szunniták körében. De al-Bagdadi és követői ezt olyan szintre emelték, hogy még az al-Kaida vezetőségének is elnézést kellett kérnie, amiért az ISIS szemszögéből túlságosan puhány volt a síitákkal szemben.

Az ISIS ideológiájának középpontjában a síiták megvetése áll. A tekintélyelvű rendszer összeomlása nélkül, és anélkül, hogy a szunniták elveszítenék az uralkodó kaszthoz való tartozás érzését, az ISIS-nek esélye sem lenne arra, hogy népszerűségre tegyen szert az iraki szunniták körében. Al-Bagdadi terroristái ügyesen játszottak rá hittestvéreik érzelmeire, kihasználták a sokuk által érzett igazságtalanság érzetét, és egy egyszerű módszert ajánlottak fel az igazságtalanság leküzdésére – egyszerűen fogták és teljesen elpusztították a támadóikat. Teljesen – ebbe természetesen Irán is beletartozna, amelynek részvétele nélkül az iraki síiták nem lettek volna olyan sokan a korábbi évszázadokban, és nem lettek volna olyan befolyásosak napjainkban.

Mind az ISIS, mind Irán saját területének tekinti Irakot, és domináns szerepet követel magának az országban. Mindkét félnek jelentős támogatói csoportja van maguk között az irakiak között – az iraki síiták nem teljesen Irán-pártiak, de a Teherán iránti szimpátia igen elterjedt közöttük, a szunnita arabok között pedig sokan vannak, akik a dzsihadistákban látják a megváltást a síita eretnekek hatalmától.

Az irakiak fáradtsága a végtelen háborúkban, a folyamatos amerikai jelenlét az országban és a hadsereg, amelynek sikerül az államhoz és nem a vallási felekezetekhez hűnek maradnia, azonban megakadályozza, hogy az ország újabb nagyszabású konfliktusba süllyedjen. Ráadásul Irán csak egy az ISIS sok ellensége közül, amelyeket a terrorszervezetnek még mindig lehetetlen feladat elpusztítani.

Hasonlóképpen, az ISIS messze nem Teherán egyetlen vagy akár a legfontosabb ellensége. A Gázai Övezetben zajló háború helyzetében, ahol a Hamász iráni proxy-alakulatai egyre nehezebben tudnak szembeszállni Izraellel, az amerikai csapatok és szövetségeseik növekvő közel-keleti létszámával, az ajatollahokkal szövetséges jemeni houthik folyamatos beavatkozásával a területen, az ajatollahok szempontjából egyszerűen nincs értelme feladni a vadászatot az önjelölt kalifátus hadseregének maradványai után.

Könnyebb számukra növelni az iraki proxy erőik finanszírozását, és a rezsim számára fontosabb problémákra összpontosítani. Az ISIS pedig egyszerűen képtelen egyenlő esélyekkel harcolni az iráni hadsereggel. A fénykora már régen elmúlt. A dzsihadisták nem rendelkeznek hatalmas hadseregekkel, páncélozott járművekkel, tüzérséggel és dollármilliárdokkal. Nem fogják megadni magukat, de nagyszabású csatákat már nem tudnak vívni.

Mindez csak egyet jelent: az ISIS folytatja terrorháborúját a mélyen gyűlölt síiták ellen, akár az ő területükön is, de a sikerre nem sok esélye lesz. Hasonlóképpen Iránnak a proxy erőivel nincs esélye az ISIS elpusztítására. Ha az „Iszlám Államot” nem is sikerült szőnyegbombázással és páncélos hadseregekkel teljesen elpusztítani, akkor is túl fog élni egy háborút az iráni proxykkal.

Az esélyek tehát közel egyenlőek, ezeken maximum egy iráni gazdasági összeomlás tudna változtatni, illetve nem tud, mert az iráni gazdaság a mostaninál összébb már nem nagyon omolhat: mit szóljunk ehhez mi, nyugati hitetlenek?

Azt javaslom, hölgyeim és uraim, hogy dőljünk hátra és kérjünk egy kávét.

Viszont ha kitör a nyílt harc, a békés lakosságot nem ártana evakuálni a közeléből, mert ezek a mindenféle hitharcosok soha nem ismertek kegyelmet senki iránt.

Szele Tamás