A szakma önmaga által kinevezett "elitje" bojkottot parancsolt a nemzeti oldal ellen

Egy korábbi interjújában elbeszélte, hogy nemigen emlékszik édesapjával megélt meghitt, érzelmes pillanatokra, illetve csak az ön egészen kicsiny gyermekkorából. Azt is elmondta, hogy amikor a katonai bevonulása előtt édesapja akart inni önnel egy pohárka rumot a vasútállomáson, ön nem volt képes arra. Miért nem?

Mert nem értettem a helyzetet, nem szoktam meg tőle az ilyen közvetlen gesztusokat. Édesapám akkurátus ember volt, aki a nevelés szempontjából régimódi elveket vallott, fontos volt számára az apai tekintély fenntartása. Ami nem azt jelenti, hogy rettegni kellett tőle. Láncdohányos volt, ahogy a nagyapám is, és amikor tizenhét éves korom körül én is rászoktam a cigarettára – nagy butaság volt, régen abbahagytam –, azt úgy tudattam vele, hogy kértem tőle egy slukkot és fújtam egy tökéletes füstkarikát. A tolnai gimnáziumban apám engedélyével szívtam a cigarettát azon az elkülönített részen, ahol a szülők jóváhagyását elnyert tanulók pöfékeltek. Más idők voltak, jó, hogy elmúltak, de a történet jelzi, hogy apám nem volt vaskalapos. Minden pedagógiai megfontolása mellett a tűzbe ment volna értük, mindent megtett a családjáért. Másokkal is segítőkész volt, nagy odaadással vett részt különböző közösségi eseményekben. Amatőr színházi rendező volt, valamint kosárlabda edző, úszóedző, úszómester és az 1958-as budapesti úszó és vízilabda EB-n időmérő. Sokszor hallottam tőle: „Fiam, tanulj, mert a tudás az egyetlen, amit nem vehetnek el tőled!"

Édesapja felsorolt elfoglaltságai a megélhetést is biztosították, vagy volt egy tanult szakmája is?

Kacifántos élete volt, ahogy más Ruboldoknak is. A felmenői mind iparosok. Az egyik üknagyapám kötélgyártó mester, nagyapám az egyik utolsó abban a szakmában. A Ruboldok nagy része Németalföldről származott el az Északi-tenger mellől. Egyikőjük Rózsára magyarosított, Baján lett tanárember, ám amikor olyan idők jöttek, hogy igazolnia kellett a származását, inkább nekivágott a világnak, persze nyugati irányba. Akik itt maradhattak, azokat kuláknak minősítették, apukámat ezért vágták ki a Közgazdaságtudományi Egyetemről. Akkor hazament Tolnára. Egy időre könyvelő lett a halászati téesznél, de abból is volt jövedelme, hogy egykori vízilabda kapusként gyerekeket tanított úszni. A rendezői vizsgát még a két világháború között tette le, amikor a kis közösségek számára nem csak az volt fontos, hogy bálokat szervezzenek, hanem az is, hogy előadásokat hozzanak létre, amelyekben a helyiek játszottak. Édesapám nem szerette azt a rendszert, amit itt a háború után kialakítottak, de mindig az embert nézte. Így lett neki Szekszárdon egy jó szándékú párttitkár barátja, apám pedig mezőgazdasági és élelmezésügyi csoportvezető a Tolna Megyei Tanácsnál. Feljebb nem léphetet, mert ugyan a foxi-maxit, vagyis a Marxizmus-Leninizmus Egyetemet elvégeztették vele – a család érdekében vállalta –, de arra nem tudták rábírni, hogy belépjen a pártba.

Édesanyja mivel foglalkozott?

Könyvelő volt a Nemzeti Banknál, Szekszárdon, majd Budapesten. Apámhoz hasonlóan ő is az első értelmiségi a maga családjában, amelyben ugyancsak mindenki iparos volt. Persze a világháború előtti időkben még nagy becsülte volt az iparosoknak. A nagyszüleim is egy múltat idéző kulturális közeget biztosítottak az unokáiknak. Tiszteltem a munkájukat, amely mellett még állatot is tartottak, földet műveltek. Példaszerű volt mindaz, amit gyerekkorom világában megtapasztalhattam

Péter öccsével együtt zongoraleckékre is járatták a szüleik. Azt is elmondta egyszer, hogy Péter – aki a Ferencváros, az ETO, az Újpest játékosa is volt, és olimpiai válogatott – általában ellógta a zongoraórákat és inkább focizni ment a vásártérre. Ön mestere lett a hangszernek?

Lelkiismeretesen eljártam Ucsnay Gusztávné zongoratanárnőhöz, akit a férjével együtt telepítettek ki a ma már Tolnához tartozó Mözsre, mert a férje anno a Császári és Királyi Hadseregnek volt a tisztje. A zongoratanításból éltek. Ucsnay Gusztávné mindig dicsért, hogy milyen aranyos és szorgalmas kisfiú vagyok, amiből semmi nem volt igaz. Kérdezgetett a családomról, én válaszolgattam, kellemesen elcsevegtünk, azzal el is telt a félórás zongoraóra. Anyám rendszerint apámat kérte meg, hogy ellenőrizze, hol tart a zenei fejlődésem. Édesapám kinyitotta a kottát, én nekiláttam klimpírozni, majd apám instrukciókat adott, hogy miként kellene javítani a kéztartásomon, mikor melyik ujjamat kellene használnom. Hamar felhergelte magát, engem elkapott a sírás, akkor ő otthagyott, és atyai kötelességét letudva átment a szemközti Béke étterembe ultizni. Ami azt illeti, apám nem igazán tudott zongorázni, én pedig egyáltalán nem tudok.

Érettségizve szülői kérésre jelentkezett villamosmérnöknek?

Édesapám egyik unokatestvére és annak felesége is villamosmérnökök voltak. 1972-ben érettségiztem, amikor azt mondták: „Döncike, a számítógépeké a jövő!" Gondoltam, biztos igazuk van, ráadásul elég jó voltam a reáltárgyakban. Valójában az inspirált, hogy ki akartam törni abból az egyébként szeretett tolnai világból, ahol azonban este tíz után már semmit sem lehetett csinálni. Fel is vettek villamosmérnöknek, az egyetemen pedig olyan színes kulturális élet zajlott, hogy csak úgy lubickoltam benne.

Mégsem lett villamosmérnök.

A szakmai tárgyak kapcsán egész más volt a helyzet. Megbuktam a vizsgákon, az első évfolyamot meg kellett ismételnem, de még azután sem tudtam, hogy mi lenne a nekem való hivatás. Egy nap elbeszélgettem erről a kollégiumi szobatársammal, Krizsai Tiborral. Azt mondta, vegyük végig, hogy mi áll jól nekem. Megállapította, hogy elég jóvágású vagyok, látható élvezettel veszek részt az évfolyam vetélkedőin mikrofonnal a kezemben, hatása van a szavaimnak, és így tovább. Mérnöki alapossággal összerakta a dolgokat, majd levonta a tanulságot: színésznek kell mennem. Megdöbbentem. Igaz, már gyerekkoromban is megesett, hogy egy-egy ismerősünk azt mondta: magamfajta helyes gyerek akár színésznek is elmehetne. Ám a szüleimnek, főként édesanyámnak nem volt jó véleménye a színészekről, féltett és minden rosszat elmondott róluk. Ráadásul el sem tudtam képzelni, hogy miként lehet egy mérnökhallgatóból színész. Krizsai Tibor erre azt mondta: ott van például Latinovits Zoltán, aki építészből lett színész. Ezen elgondolkodtam, majd megláttam az egyetemen a Szkéné Színház felvételi hirdetését. Jelentkeztem és ezzel eldőlt a sorsom.

Ki vezette akkor a Szkénét?

Akkor vette át Wiegmann Alfréd és Zigány Judit, akik a Pince Színházhoz távozott Keleti Istvánt váltották. Nagyon jó műhely volt, mások mellett Fehér Annával, Szolnoki Tiborral, Lux Ádámmal, Dánielffy Zsolttal, Kőszegi Ákossal, Szórádi Erikával kerültem egy csoportba. Kinyílt előttem egy új világ.

A Színművészeti Főiskolára azonban csak a második próbálkozásra jutott be.

Büszke voltam magamra, hogy képes voltam váltani, belekezdeni a színészetbe a Szkénén. Az első főiskolai felvételire büszkén, sőt, gőgösen mentem el. Tovább jutottam a második fordulóra, kértek tőlem ezt-azt, majd mondták, hogy köszönjük. A feleltem, hogy a viszontlátásra. Ma is hallom Ádám Ottó hangjában az iróniát, ahogy utánam szól: a viszont-látásra. Úgy kirúgtak, hogy a lábam nem érte a földet. A második jelentkezésemre már nagyon felkészültem, s még azt is elintéztem, hogy előtte kitegyenek az egyetemről.

Azt miként és miért?

Egy egykori családi tragédia miatt – amit most nem részleteznék – magamtól nem mertem volna otthagyni az intézményt. A rektori utóvizsgámon megkértem a háromtagú bizottságot, hogy csapjanak ki, mert színész szeretnék lenni. Azt felelték: mivel van már némi tudásom, már az isten sem ment meg attól, hogy mérnök legyek. Könyörgőre fogtam, ők visszavonultak. Fél órát tanácskoztak, visszatértek, majd Osváth docens azt mondta: „Sok sikert kívánunk a választott pályájához, beírjuk az egyest." Később, már diplomás színészként mindhármukat meghívtam egy-egy színházi előadásra.

A szüleivel miként rendezte el a dolgot?

Ültek a rekamién, én megtámasztottam az olajkályhát és elmondtam: kirúgtak az egyetemről, de nincs baj, mert színész leszek, akkor is, ha nem vesznek fel a főiskolára – akkor Békéscsabán, a kinevezett világ végén kezdem majd segédszínészként. Látták, hogy nincs apelláta.

Felvették a főiskolára, ahol Marton Endrének, a Nemzeti Színház akkoriban menesztett igazgatójának osztályába került. Inspiratív pedagógus volt?

A leváltása a padlóra küldte. Nem is ő felvételiztetett, hanem Ádám Ottó és Vámos László. Marton Endre azért megkeseredve is szuggesztív személyiség volt. Ideig-óráig. Őrzök emléket róla, de nem tekintem a mesteremnek. Ugyanakkor sok olyan művész tanított a főiskolán, akiktől komoly tudást lehetett megszerezni.

Tudom, hogy rajongta például Gáti Józsefet, aki beszédtanárként generációknak volt a mumusa. Sokan rettegtek tőle, egykori rendezőhallgatóként magam is megtapasztalhattam enyhén szólva is nyers stílusát. Ön mit szeretett meg a személyiségében?

Nagyon sokat tanultam tőle, miközben tény, hogy voltak, akik sírva rohantak ki az órájáról. Őszinte volt, mert az első találkozásnál közölte – utalva az akkoriban mozikba került Yves Mondtand film címére –, hogy „Gyerekek, édes, tanítási elvem a félelem bére". Olyan volt, mint a pokróc, de átláttam rajta: egy mélyen sebzett ember bújt meg a stílusa mögött. Sosem beszélt róla, de tudható volt, hogy több közeli családtagja is a holokauszt áldozata lett. A szakmai munkában tűpontos volt, mindig megmondta, hol a hiba, én pedig alaposan dolgoztam rajta, hogy kijavítsam azt. Iszonyú munkát fektettem ebbe, ami magabiztossá tett vele szemben. Még vitatkozni sem féltem. Éreztem: esetemben értékeli, hogy nem félek tőle. Megesett azért, hogy velem is kétszázszor megismételtetett egy verssort, ám sosem ok nélkül.

Volt olyan vitájuk, amely során bármiről is meg tudta győzni?

Az egyik vizsgára Lucifer- és Ádám-monológokat osztott ki, majd dühöngött, mert nem úgy mondtuk azokat, ahogy elvárta. Akkor közöltem vele: a Madách Színházban vagyunk gyakorlaton, ahol Az ember tragédiája próbáin minden nap tíztől-kettőig hallgatjuk Huszti Pétert Luciferként, Juhász Jácintot Ádámként. Hozzátettem: nem vagyunk olyan gyakorlottak, hogy másként mondjuk, mint ahogy tőlük halljuk. Morgott valamit, de aztán kivette a monológokat a vizsgaanyagból.

Édesapámat, Sztankay Istvánt is hallgathatták volna Ádámként, de ő visszaadta szerepet a Lengyel György rendezte darabban. Az persze egy másik történet. Ön a Nemzeti Színházban kezdte a pályát. Diplomázva nem lett volna útja a Madách Színház társulatához?

Ádám Ottó már másodéves koromban meglebegtette előttem a lehetőséget. Én azonban berzenkedtem, mert számos példa volt rá – nem lenne ildomos neveket említeni –, hogy egy kezdő színész leszerződött a Madách Színházhoz, aztán öt évig bizonyítania kellett, mielőtt komolyabb feladatokat kapott, ha kapott. Aztán úgy esett, hogy negyedévesen rám bízták a Népszínház Várszínházi előadásában Zilahy Lajos Fatornyok című darabjában Árpád szerepét. Kerényi Imre rendezte, és én elmondhatatlanul boldog voltam. Akkoriban Vámos László volt a Népszínház művészeti vezetője, Malonyai Dezső intézte a gazdasági ügyeket. Az ő idejükbe került oda Szolnokról Kerényi Imre, aki hozta az ottani társulat legjavát, illetve Ruszt József is ott volt még, akit Kecskemétről követtek többen. Olyan előadások voltak színen, mint az Iglódi István rendezésében bemutatott Én, Claudius Garas Dezsővel, a Vámos László rendezte stílusbravúr, a Két árva; az 1981 novemberében bemutatott, Kerényi Imre által színre vitt Csíksomlyói passió. A színház belső életét a legjobb vidéki színházak családias hangulata jellemezte, miközben kimagasló színvonalú előadások születtek. Engem 1982 áprilisában le is szerződtettek a Népszínházhoz. Ádám Ottó nem tiltakozott, annyit mondott: „Rendben, meglátjuk, mit hoz majd az élet." A következő őszön kiderült, hogy nem a Népszínház, hanem a Nemzeti Színház tagja vagyok.