Kínában a pénzügyek lényege: A SZIGOR!
Ahogy A dzsungel könyvében Balu világosan megfogalmazta, hogy “a pedagógia lényege a szigor”, éppen olyan világosan tanította meg néhány nappal ezelőtt a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának pártiskoláján tartott jelentős előadásában Hszi Csin-ping, elnök, főparancsnok, vezető, főnök, hogy „a pénzügyi felügyeletnek rendelkeznie kell fogakkal és tüskékkel”, továbbá „élesre fentnek” kell maradnia.
A tanítás kiterjedt továbbá arra is, hogy
a pénzügyi felügyeletnek együtt kell működnie más iparágak felügyeletével, az igazságügyminisztériummal, és az állam szabályozó és büntetőhatalmát megvalósító szervezetekkel.
Mindennek eredményeként
a pénzügyi bűncselekmények szigorú, kemény fellépések célpontjai kell, hogy legyenek.
Na már most.
Kína több mint másfél évtizede államilag vezérelt kényszerhitelezésből működik. A kínai gazdaságban jelenleg nyilvántartott összes adósság a kínai GDP 286 százaléka. A globális adósság/GDP mutató 2008 óta bekövetkezett növekedésének több mint a felét Kína eladósodásának begyorsuló szakasza produkálta.
Kínában a hitelezés nem piac, hanem a gazdaságirányítás adminisztratív eszköze. Az államszervezet allokálja a hiteleket, utasításba adja a kihelyezésüket és adott esetben felvételüket is. A tőkeimportra és áruexportra épülő szuperintenzív növekedési modell 2008-as kifulladása óta a politikai kézi vezérléssel működő hitelezési gépezet az export dinamikáját helyettesíteni hivatott belső keresletélénkítés fedezete.
A kínai hitelezési gépezet – nem egyedülálló jelenség ez a világban – lényegében egy nyomókötés egy vérző seben. Egy erősen átvérzett nyomókötés. Éppen az a lényege, hogy a politikai stabilitás érdekében nem pénzügyi logikával helyeznek, helyeztetnek ki, vetetnek fel hiteleket. Mit jelent a pénzügyi logika felülírása? Azt jelenti, hogy a megtérülés és a kockázat vagy sokadlagos jelentőségű, vagy egyenesen jelentéktelen szempont a hitelek kihelyezésekor. Sem a hitelek kihelyezőinek, sem a felvevőinek nem azon múlik a sorsa, hogy a hitelből finanszírozott beruházás termőre forduljon, elégséges mértékű megtérülést biztosítson, hanem azon, hogy a pénz el legyen költve, a parancsot teljesítsék, épüljön üresen álló lakás, lakatlan város, használatlan repülőtér, forogjon a verkli.
A tudatosan kihelyezett rossz hitel, a pénz elkótyavetyélése ebben a modellben nem rendszerhiba, amit a Párt, a Központi Bizottság, a fogakat és tüskéket növesztő pénzügyi felügyelet, a hatóságok, az igazságügyi minisztérium majd nyakon csíp és példásan büntet – hanem ez maga a modell.
Egy olyan modell, amely évek óta minden jel szerint elért a lehetőségei határaihoz. Az átvérzett kötést már nem merik lecserélni sem, csak újabb és újabb gézpólyákkal vastagítják, és egyre lendületesebb mozdulatokkal pofozzák a sérültet, hogy el ne ájuljon a vérveszteségtől. A sérült, a gazdaság azonban egyre kevésbé működik együtt az elsősegélyt nyújtó személyzettel.
A probléma nem a hatalmasra duzzadt adóssághegy önmagában, az nagyon sokáig nagyon eredményesen menedzselhető, legalábbis amennyiben megóvható a hirtelen, kontrollálhatatlan összeomlástól. Az igazi gond az, hogy az adósság menedzselése megváltoztatja a gazdaság minden szereplőjének magatartását, célfüggvényeit, olyan módon, hogy az beláthatatlanul hosszú időre lefojtja vagy éppen megfojtja a növekedést.
Az évtizedeken keresztül pörgetett, hivatalnoki racionalitással kihelyezett hiteleknek ugyanis van egy szerfelett kellemetlen tulajdonsága: a javarészük praktikusan csődben van. Nem térültek meg, nem fognak megtérülni, nem fogják visszafizetni őket, csak görgetni, újra finanszírozni, apránként leírni, a rendszerben szétkenni lehet őket.
Egyre több vállalat, magánember, helyhatósági kormányzó, bürokrata, pártfunkcionárius ébred rá, hogy újabb hitelekkel nem jobb lesz neki, hanem csak a kockázatai és a nehézségei növekednek. Gazdasági, gazdálkodási döntései során a defenzív megközelítések, a mérlegek leépítése, tartalékok képzése és biztos helyre juttatása, fogyasztásának, beruházási aktivitásának csökkentése bekerül a legfontosabb rendezőelvek közé.
A deflációs spirál szélén billegve, a demográfiai csúcson immár átbukva, fogyó és drámaian elöregedő népességgel szembesülve, a globális kereskedelem korlátainak és súrlódásainak folyamatos növekedése mellett nincs más remény, csak a további mesterséges hitelezés „hatékonyságának” a növelése.
Egy lényegét tekintve piactalanított pénzügyi rendszer adminsztratív piacosításának illúziója, a tőkeallokáció hatékonyságnövelésének parancsa egyszerűen a visszaélések és a korrupció szigorúbb büntetésével – ebből lesz jobb megtérülése a gazdaságra locsolt újabb hiteleknek? Ettől lesz kevesebb kvázi csőd? Ettől tud majd újra ugyanakkora „egységnyi” növekedést generálni adott „egységnyi” új hitel, mint tíz éve?
Dehogy. A kínai növekedés dinamikáját nem lehet fogakkal és tüskékkel helyreállítani, a hitelezés közgazdasági hasznosságát nem lehet fenyegetésekkel, pofonokkal fokozni.
Viszont mivel a kínai vezetés éppen ezt fogja megpróbálni, a gazdaság teljesítményén azt fogjuk látni, amit Balu mondott Bagirának egy másik tervezett pofonnal kapcsolatban:
„a fal adja a másikat”.
(Borítókép: Hszi Csin-ping kínai elnök újévi köszöntője, forrás: MTI)
Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.
