„Az orosz irodalomnak úgy látszik, két egymás mellett futó, élesen elváló vonala van: az emberi és a démoni vonal. Az emberi vonal Puskin, Turgenyev, Tolsztoj, a démoni vonal Lermontov, Gogol, Dosztojevszkij. Az emberi vonal melegszívű és felvilágosodott (Tolsztoj vallásossága tipikus „felvilágosodott” vallásosság, kritikus kereszténység, a hit tanításaiból csak azt fogadja el, ami véleménye szerint nem ellenkezik a józan ésszel). A démoni vonal nem hisz feltétlenül Istenben (Lermontov nem lehetett nagyon hívő, Gogol … hinni akart) – de feltétlenül hisz az ördögben. Gogol műveiben az ördög nem jelenik meg személyesen; de annál több szó esik róla e művekben és Gogol leveleiben. Nem férhet kétség ahhoz, hogy szemében az ördög abszolút valóság volt, még sokkal inkább az, mint Dosztojevszkij szemében. Valóság volt és félt tőle.

Az orosz szellemi életben a felvilágosodás sokkal újabb keletű, mint Európa többi államaiban, és csak azt a vékony réteget hatotta többé-kevésbé át, amelyet Nagy Péter teremtett meg – a lakosság óriási tömegeit Gogol idejében még alig érintette. Az a démon lakta, ördög lovagolta világ, ami Európa volt a XVIII. század előtt, tovább él Oroszországban. Az orosz ember sokkal közelebb van az archaikus gyökerekhez, mint a nyugati. Amikor Gogol és Dosztojevszkij az ördögöt valóságnak érzi, akkor nem különös, eltévelyedett lélek, hanem mély közösségben áll népével, sokkal inkább, mint a nyugatos Turgenyev vagy Tolsztoj. /…/

Gogol a Levelezés c. könyvében azt hirdeti, Oroszországot csak az mentheti meg, ha teljes engedelmességet fogad a cárnak és a pravoszláv egyháznak, leszokik a felesleges bírálgatásról, és visszatér a régi idők patriárkális egyszerűségéhez. Csakhogy a régi szép idők Oroszországban a kancsukát jelentették, amelyet a férjnek tanácsos feleségével, az apának fiaival szemben alkalmazni, azok lelki üdvössége érdekében; a régi szép idők ott nem az európai középkor napsugaras tájai, hanem Rettenetes Iván, a tatárok, az egyiptomi sötétség birodalma. És Gogol mintha ezzel rokonszenveznék: a parasztokat felesleges iskoláztatni, írja, minek is olvassák az üres fecsegést, amelyet a nyugatra néző humanitárius szellemek összeírnak – különben sem érnek rá olvasni. Bjelinszkijnek bizonyára igaza van, amikor azt mondja, nincs nagyobb aljasság, mint a vallás szent nevét és eszméit arra használni fel, hogy a népet butaságban és elnyomatásban tartsák az idők végezetéig.”

(Szerb Antal: Gondolatok a könyvtárban – Magvető, Bp, 1971; 455-456, 458-459 old.)