Szkíta–magyar bizonyítéknak hitték, de türk barátaink propagandáját cáfolja
Történelmi utazás egy őstörténeti kacsa nyomában: régi adósságot törlesztve jelentette meg a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont bizonyos Sebēos püspök krónikáját karácsony előtt. Ez volt az a középkori örmény irat, mely alapján előbb 150 éve, majd később az ezredforduló után szárba szökkenhetett az örmény–magyar nyelvrokonság és a szkíta–magyar folytonosság elképzelése, például Csurka István és Bencsik András lapjaiban. A kora középkori örmény krónika valójában nem magyar szempontból érdekes: bemutatja a hajdani civilizált világ középpontjának számító régió (néha még ma is érvényes) adottságait, és segít lebontani a hegyi-karabahi háború nyomán a hazai közbeszédet is megfertőző azeri propagandát.
„Az ókorban az örmény és – nevezzük így – elő magyarnépek (hun, szabir, pártus) között szoros földrajzi érintkezés volt, később pedig az Arsakidák családjának uralkodása idején – akiktől Attilát és az Árpád-házat is származtatják – közös dinasztia uralta a két népet. A Lukácsy Kristóf által megismert és könyvében bőséggel idézett keleti forrásokban olyan históriai adatokra lelhetünk, melyeket egyebütt hiába keresünk. Az »északibábosok« azóta is mindent elkövettek, hogy a könyv, melynek értéke népi-nemzeti múltunk megismerésében felbecsülhetetlen, feledésbe merüljön.”
Fenti sorokat Hajdú Demeter Dénes vetette papírra 2001-ben, a Havi Magyar Fórum című lapban. A néhai közíró – egyébként Demeter Ervin korábbi titokminiszter édesapja, csepeli MIÉP-es képviselőjelölt – egy friss hasonmáskiadványt méltatott akkoriban: Lukácsy Kristóf szamosújvári örmény katolikus plébános és történetíró A magyarok őselei, hajdankori nevei és lakhelyei I-II. című munkáját, mely eredetileg 1870-ben jelent meg Kolozsváron. „Lukácsy könyvében arra is bizonyságot találunk, hogy finnugor őshaza márpedig nem volt, helyette inkább arról érdemes beszélni: szumir-ural-altáji őshaza létezett” – olvassuk a Magyar Fórum írását.
A magyar armenológia (örménységgel foglalkozó kutatás) egyik atyjának mondott Lukácsy Kristóf szorgalmas szerző volt, több nyelven kiválóan beszélt, ugyanakkor a Teremtő élénk fantáziával is megáldotta. Ennek eredménye volt az örmény−magyar nyelvrokonság elmélete. A magyarok őselei című könyve megjelenése idején nagy port kavart, majd hosszú időre feledésbe merült, és csupán az ezredforduló környékén fedezték fel az alternatív nyelvészet és őstörténet fáradhatatlan művelői. Reprintjét a Magyar Fórumban és a Demokratában népszerűsítették; Bencsik András lapja még 5-6 éve is feltüntette a hátsó borítón, könyvterjesztőjük ajánlójában.
Lukácsy nyomán szökkentek szárba olyan gondolatok, mint hogy „a magyar nemzet a szemita népek nyomására, Észak-Mezopotámiából nyugat felé tartó szkíta népek törzsszövetségéből ötvöződött egybe” (Hajdú Demeter Dénes), és az örmény−magyar nyelvrokonság ötlete ma is fel-felvetődik alternatív őstörténeti fórumok legmélyebb bugyraiban.
A szamosújvári plébános munkásságának volt egy óriási hibája, de egy komoly érdeme is. Nézzük először az utóbbit: beemelte a munkájába egy bizonyos Sebēos püspök 7. századi – vagyis korai középkori – krónikáját. Ez a kuriózumnak számító forrás a korszak gazdag leírása, mely rendkívül sok adatot őrzött meg a Keletrómai (Bizánci) és a Szászánida (Újperzsa) Birodalomról, és még az éppen felemelkedő iszlámról is. Lukácsy nagyon sok mindent belelátott Sebēos krónikájába az ősmagyarokról, ezért használta, idézte. És bár A magyarok őselei című könyvét megjelenésekor erősen vitatták, az alapjául szolgáló Sebēos-művel a 20. század második felében több neves orientalista is foglalkozott, de részletes tudományos kiadása 2023 karácsonyán jelent meg Nagy Kornél armenológus kommentárjaival és bevezetőjével, Sudár Balázs lektorálásában. (Itt hangsúlyozzuk a tudományost, mert a kötet szakmunka, nem népszerűsítő kiadványról van szó.)
Így az érdeklődő nyilvánosság is szembesülhet A magyarok őselei hibájával. A zavarba ejtő igazság, hogy Lukácsy Kristóf úgy mondta az örmény forrásokban szereplő szkítákat, párthusokat, hunokat és más idegen népeket mind ősmagyaroknak, hogy a forráskritikai vizsgálatokat teljes egészében figyelmen kívül hagyta.
A népek közötti folytonosságot a képzelőerején kívül semmivel sem támasztotta alá.
Lényegében ráolvasással dolgozott.
A kritikai kiadásból kiderül, hogy – a Sebēos korában még a sztyeppén élő – korai magyarság egyáltalán nem is szerepel a krónikában. Már csak azért sem szerepelhetett, mert mai tudásunk szerint az örmény történetírók egészen a 12. századig nem említették a magyarokat. Ez II. András magyar királlyal tört meg, aki a szentföldi hadjáratáról hazatérőben megállt az örmény fővárosban, és Leó király vendégül látta.
Sebēos valójában a sztyeppei népekről (szkíták, hunok) is csak elvétve írt; amit a Magyar Fórumig és a Demokratáig bezárólag sokan beleláttak, az Lukácsy Kristóf fantáziája. Akkor hát miért érdekes a szűkebb szakmai közegen túl 2024-ben, hogy mit írt egy korai középkori krónikás? A mai Örményország körüli véres konfliktusok miatt. Népszerű kifejezéssel mondhatnánk azt is, hogy Sebēosnak geopolitikai jelentősége van.
Több pogány közt
Ki volt egyáltalán Sebēos, és miért írt bármit is? Az örmény történetírás fontos, rejtélyes
alakjáról van szó: Nagy Kornél armenológus szerint egyetlen rövid bejegyzést ismerünk személyéről a 645−649. évi örmény egyházi zsinattal kapcsolatos iratokban, mely alapján Sebēos (ejtsd: „Szebeosz”, a görög Eusebios nyomán, magyarul Özséb) II. Konstas keletrómai császár uralmának negyedik esztendejében részt vett ezen az egyházi tanácskozáson, méghozzá püspökként. Eredeti nevét – felvett szerzetesi nevén túl – nem ismerjük, de feltehetően a Bagratuni fejedelmi család tagja lehetett, és aktív részese volt a korabeli politikának.
Az örmény apostoli egyház befolyásos alakjáról van tehát szó, aki megírta a 7. századi Örményország történetét. Egyes kutatók őt tartják a legkorábbi keresztény krónikásnak, aki beszámolt az iszlám felemelkedéséről és Mohamed prófétáról.
Miért fontos a tárgyalt hely és időszak? Mert ez volt az akkori civilizált világ középpontja. Két „szuperhatalom”, a Konstantinápoly központú, keresztény Keletrómai, valamint a zoroasztriánus vallású Perzsa Birodalom között vagyunk, ráadásul – sorsfordító eseményként – utóbbi déli határában ekkor emelkedik fel az iszlám.
A korban még többé-kevésbé egységes kereszténységet hitviták szaggatják, birodalmak születnek, alakultak át és buktak el, Örményország pedig – Nagy Kornél szavaival – „több pogány közt” vívódik és őrlődik. „A lakosság, de leginkább az akkori örmény vezető elit a puszta politikai és fizikai túlélésért küzdött, miközben az örmény szellemi kultúra virágzott” – értékel a bevezető tanulmányban az armenológus.
Ha szerencsétlennek érezzük a magyar történelmet, akkor az örmény évszázadokra nincsenek szavak: bukások, vazallusi lét, néhány évtizedenként bekövetkező országfelosztások, ármánykodások. Örményország Kr. e. 190-ben vált függetlenné a makedón eredetű Szeleukida Birodalomtól, I. Nagy Tigran király halálát követően a központi hatalom látványos összeomlása miatt gyors hanyatlásnak indult, és csakhamar ütközőzónákba került. Rómaiak, párthusok, bizánciak, majd perzsák, arabok −
egy másfél évszázadig tartó korszakot leszámítva a közelmúltig a történeti Örményországot a szomszédos nagyhatalmak rendre fel- és kettéosztottak.
A Sebēos által megírt időszakban vette kezdetet az örmények körében „az igazodás politikája”, amely „egészen a jelenkorig kísérte, kíséri sorsukat” – értékel Nagy Kornél.
Mindeközben az örmények a keresztény civilizáció szempontjából fontos utat jártak végig. A Krisztus-követés Örményország területére valószínűleg már az 1. században eljutott, de mely gyökereket nem tudott ereszteni. (Kereszténység előtti vallásuk a perzsa eredetű zoroasztrianizmus volt.) III. Trdat király aztán hivatalos államvallássá tette a kereszténységet, a világon először, 12 évvel megelőzve a 313. évi milánói ediktumot.
Szent Mesrop Maštoc‘ 405-ben fordította le a Bibliát − örményül Isten Lélegzetének nevezik −, néhány évtizeddel megelőzve Szent Jeromos latin nyelvű fordítását, a Vulgatát. Az örmény szerzetes által megalkotott irodalmi nyelv a későbbi évszázadok folyamán hozzájárult a nemzeti identitásuk megszületéséhez.
Sebēos munkája annak is a krónikája, hogyan lett ez a kétségtelenül nagy műveltségű nép megosztott és széttagolt. A sok felosztás, a határvonal ide-oda tolódása kulturális, nyelvi és mentalitásbeli különbözőséget is okozott. Vagyis nemcsak „az igazodás politikája” és a „több pogány közt” a meghatározó tapasztalat errefelé, hanem az „ostromlott várak” érzése, az állandó pártütések, belső széthúzás is.
Azeri fegyverek
Mi ennek az egésznek a tétje napjainkban? Azerbajdzsán tavaly szeptember 19-én „terrorellenes hadműveletbe” kezdett a nemzetközi jogilag a határain belül fekvő, de vitatott hovatartozású és örmény többségű terület, Hegyi-Karabah ellen. A hadműveletből győztes villámháború lett; a karabahi örmények mind átmenekültek Örményországba.
A háború Azerbajdzsánnal szakaszosan a nyolcvanas évek óta, legfrissebben 2020 óta tart, és erőteljes propaganda-hadjárat kíséri, melynek lényege, hogy Azerbajdzsánnak történeti joga van Hegyi-Karabahra. Baku ezen a mellékhadszíntéren egyáltalán nem sikertelen; elég beleolvasni a témáról szóló magyar kommentfolyamokba, ahol
olyan kijelentések olvashatók, mint hogy „Hegyi-Karabah eleve Azerbajdzsánhoz tartozott”. Csakhogy ez nem igaz.
Sebēos 6-7. századi krónikája magától értetődően beszél a történelmi örmény földekről, Kis- és Nagy-Örményország (Armenia Minor és Magna) településeiről, beleértve olyan helyszíneket is, amelyek ma az azeriek által megszállt Hegyi-Karabahban vannak, mint Hac‘iwn, a monostoráról híres történelmi örmény település és az I. Nagy Tigran által épített Tigranakert. Hegyi-Karabah a legkeletebbi, izolált örmény rész volt, sok kaukázusi albán is lakta, de a vezetés örmény volt.
Jelenlétük tehát Sebēos nyomán is adatolható, miközben az azeri propaganda azt állítja, hogy az „ősi földnek” nevezett vidékeik nagy részén a 18. századig meg sem jelentek, érdemben a cári Oroszország telepítette be az örményeket a 19. században. (Arról, hogy a térségben évszázadok alatt kialakult egyensúlyokat Sztálin borította fel, amikor Azerbajdzsánhoz csatolta az örmények lakta Karabahot, még 2020-ban közöltük Nagy Kornél írását.)
Milyen alapról beszélnek az azeriek? Nos, Eurázsia kaukázusi régiójának legnagyobb országát részben az 1000 után északról bevándorolt szeldzsuk török leszármazottak, részben az 1220-as évek dzsingiszida hódítása elől menekülő oguz török leszármazottai lakják – több más utódnép mellett. Belőlük lettek az azeriek.
Vagyis Baku történeti jogi érvelésének nincs alapja – ez az egyik, amit megtanulhatunk Sebēos és más krónikások nyomán. A másik, hogy évezredes távlatban nincs olyan, hogy „elveszett” örmény tartomány. A térség normál állapota az „ostromlott vár”, a rengeteg szenvedés bizonyosan nem a végpont, hanem átmeneti állapot. Ki tudja, meddig.
Nyitókép: ANTHONY PIZZOFERRATO / MIDDLE EAST IMAGES / MIDDLE EAST IMAGES VIA AFP
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
